Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso




Tárgy: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Szomb. Nov. 03, 2012 11:05 am

07. marzo 1592, Bath

A fiáker döccenve torpan meg, mire mellettem heverő kalapom lecsúszik a mélybordó, bársonyborította ülésről, melyen magam is helyet foglalok. Összevonom szemöldökömet, lehajolok a szökevény fejfedőért, ujjaim közé csippentem azt, miközben szabad kezemet a lovakvontatta kocsi ajtajának kilincsére teszem és lenyomom a tenyerembe simuló hűvös fémet. Az acél érintése hasonló az övemben rejtező, borotvaéles penge markolatának tapintásához. Azzal az apró, mégis igen jelentékeny különbséggel, hogy késem markolata csontfaragvány, s nem fémöntvény, mint a kilincs. Így igaz. Apám lapockájából alkottam, miután kioltottam az életét. Felmetszettem hasfalát és kiontottam zsigereit. Aztán kifejtettem bőréből használható csontjait, lenyúztam róluk a bíborszínű, ernyedt izmokat, a ruganyos inakat. Épp akkor éjjel telt ki a Hold. Az Éji Nap tékozlón ontotta higanyos sugarait a posványos Világra. Télvíz idején jártunk, patyolatfehér hótakaró burkolta a tájat, s oly farkasordító hideg volt, hogy juhbőr kesztyűmön keresztül is átsütött a fagy és dermedtre rágta ujjaimat. Ám ez nem gátolt meg abban, hogy a megfelelő helyre szúrjak, és pontos mozdulattal hasítsak. Nemzőm belsőségei és élénkvörös vére párologva zúdult elő testéből, egyenesen rá a holdsugaraktól csillámló hóra. Tisztán emlékszem döbbenettől elkerekedett szemeire, fájdalmas ordítására, az íriszeiben villanó iszonyatra. Vonásait eltorzította a kín, ujjai görcsösen markoltak a levegőbe, s végül térdre rogyott előttem. Vértelenné sápadó ajkaival némán könyörgött kegyelemért. Hozzám könyörgött, tíz esztendős elsőszülött fiához, könyörtelen hóhérához, egy meggyalázott húg és egy legyilkolt anya sötét lelkű bosszúangyalához. Nem ébredt szánalom megkövült szívemben, s azóta sem bántam meg tettemet. Voltak okok, melyek e cselekedetre sarkalltak, nem mintha mentséget keresnék. Indíték nélkül is ölök, ha arra támad gusztusom. És ilyen alkalom bizony sűrűn adódik. Atyám kátrányos lelkét, gátlástalan természetét kaptam örökül. Ám hazudnék, ha azt állítanám, érzelem nem férhet hozzám. Mert érzek. Mint akárki más. Gyűlölet, undor, s olykor öröm itatja át kukacokrágta, rothadó lelkemet. De nem ismerek félelmet, szánalmat, könyörületet. A másik oldalon állok. Nem a Fényben, nem a Nap alatt járok. Árny szövi be halott szívemet. A Gonosz esszenciája feszíti ereimet. Elmémben, lelkemben örök, csillagtalan éjszaka honol. Azonban ennek oka nem az, hogy vámpírként járom véráztatta, kínkövezte utamat. Halandóként sem úgy néztem a Világot, mint más emberek. Elvesztettem az Életemet, a Halál kirágta belőlem, kinyeste, mint üszkös húst a felcser. Nem bánom, hiszen semmit sem jelentett. Ellenben másoké jelent. A Világ népessége két részre oszlik a szememben. Azokra, akiket azért kell megölnöm, mert fizetség üti érte markomat, és azokra, akiket élvezetből, szórakozásból pusztítok el. Gyilokbérencként keresem betevőmet. Most is azért vagyok itt, hogy végezzek valakivel. Megbízóm pontos utasításai szerint járok el. Külön kérése volt, hogy kínozzam meg az illetőt, mielőtt végleg elnyesem Élete fonalát. Örömmel teszek eleget az efféle óhajoknak. Ugyanis nem az ölés az, mi maradéktalanul kielégíti szükségleteimet. Noha szívesen művelem. De a halálban nincs semmi felkavaró, semmi izgalmas, semmi rendkívüli. A halál csak lebegés az érzéketlenségben, az anyagtalanságban. A kín az én Világom. Az idegsejteket tépő, savként maró fájdalom, a lélekszaggató szenvedés a specialitásom. Kivégezni valakit nem művészet. Nem okoz igazi élvezetet. Elvágni a torkát, kitépni a szívét egy pillanat csupán. Túlontúl könnyű, túlontúl szürke és sivár. Ölni bárki tud. Az állatok is megteszik nap, nap után. Becserkészik az áldozatot, majd levadásszák és elfogyasztják azt. De iszonyatot ültetni az áldozat íriszeibe, rémületet szívébe, rettegést szöveteibe, sejtjeibe… Az a nemes feladat. Érezni a félelem nektárédes illatát, megpillantani a haldokló tekintetébe kiülő gyomorszűkítő rettenetet, a vérfagylaló iszonyatot. Szinte hallani, ahogy felsikolt a lélek, mikor az utolsó reménymorzsák is elmállanak. Che meraviglioso!
Szórakozottan porolom le fejfedőmet bőrkesztyűbe bújtatott jobbommal, miközben visszairányítom gondolataimat ma esti feladatomra, a befolyásos, nagyhatalmú vámpírra, Colchester earl-jére és az ő megkínzásával egybekötött kivégzésére.
Fajtámra jellemző, könnyed ragadozóléptekkel ereszkedem alá a hintó lépcsőjén, majd felteszem fejemre kalapomat. Felemelem pillantásomat az előttem magasodó épület komor alakjára. Az éjszaka palástjába vont, csipkés ormú kastély falain fáklyák lobogtatják narancsszínű tüzüket. Hímzett selyemruhát öltött, nyakukban gyöngyöket viselő nők és az őket kísérő fekete nadrágot, felöltőt, habfehér inget hordó férfiak özönlenek elő az impozáns épület előtt álló hintókból. Lovak prüszkölése, beszédfoszlányok, nevetés hangjai törik meg az éj tompa csendjét. Fekete, egyszerű vonalvezetésű, fémgombos sétapálcámat hónom alatt tartom, miközben végigvonulok a bejárathoz vezető vérvörös bársonyszőnyegen. Tekintetem a zajos, pletykára és mulatságra szomjazó vendégseregen pásztáz végig. A bejárat mellett két oldalt, rizsparókában, mohazöld selyemmellényből és fekete pantallóból álló komornyiköltözékben feszítő férfiak pezsgőbort kínálnak a tikkadt torkú érkezőknek. Elveszek egy szépen metszett ólomkristály poharat a baloldalon álló inas ezüsttálcájáról, majd beljebb lépek az előcsarnokba. Jobb kéz felől hófehér márványlépcső kanyarog a magasba, balról padlótól plafonig érő, boltíves ablakok sora díszeleg. Nálamnál magasabb, kovácsoltvas tartókban színes virágköltemények pompáznak. Zúzmarafehér, vérvörös és kanárisárga kelyhek ontják szirmaikat, bujazöld levelektől súlyos indáik a földre omlanak. Tojáshéjszínű gyertyák százai gondoskodnak a világításról, melyek a virágtartókhoz hasonlatos, vasállványokon kaptak helyet. Karcsú, kecsesen ringó lángjaik a környező falakra vetítik a mellettük elhaladók árnyékait. Mindent összevetve igazán pazar az enteriőr, éppen megfelelő hangulatba kerülök tőle egy könnyed vérengzésre. Ajkaimra sötét mosolyt engedek és a tágas, fényárban úszó bálterem felé áramlok a tömeggel. Magasságomnak hála, gond nélkül átlátok a színes vendégsereg felett. Csupán elvétve látok hozzám hasonló termetű férfit, aki kitűnik az embermasszából. Tekintetem megállapodik egy karcsú, érett kalász hajú, kamaszkorát épphogy kinövő ifjú nőn. Fényes tincsei feje tetejére halmozva, látványos kontyba fésülve, fürtjei között gyöngyök fehérlenek, kecses hattyúnyaka szabadon hagyva kínálja magát és a benne áramló, meleg vért a magamfajta ínyenc ragadozó számára. Érzem, ahogy az ereit feszítő mézédes vér lustán áramlik ifjonti testében, illata átszüremkedik hamvas, márványló bőrén és eljutva hozzám, beszivárog orromba, és szinte felhorzsolva szaglóhámomat, életre citálja a bennem szunnyadó éhséget. Szűz… Teste ártatlan, vére tiszta, bőrét még nem érintette férfikéz, ajkát még nem súrolta csók, perzselő lehelet. És e tisztaság csak még tovább hevíti szomjamat. Ínyem felsajdul, ahogy agyaraim nyúlni kezdnek és én átadom magam az éles fájdalomnak, mely végiglüktet idegpályáimon és lassan szétterjed bennem. De bármily nagy is a kísértés, bármily hangosan is szól hozzám és hív magához a leány vére, nem lépek hozzá és vonom el őt ismerősei karéjából, hogy a kertbe vezetve, a park egy árnyas szegletébe húzódva megnyissam ereit és kiszívjam belőle az Életet. Nem, még nem. Előbb a kötelesség és utána a szórakozás. Noha most lemondok prédámról, megjegyzem őt, belevésem finom vonásait elmém gránitfalába, hogy dolgom végeztével felkeressem és vérét vegyem, miközben övemben lapuló, fagyos harapású késemmel vörösen patakzó sebrózsákat vágok bársonyos felhámjába. Ma éjjel még hallani fogom fájdalomáztatta kínnyögéseit, fojtott sikolyait, látni fogom égkék szemeiben az iszonyatot, érezni fogom rémületének fűszeres illatát. Elvonom pillantásomat a kiszemelt szűzleányról és átlépem a bálterem aranyveretes küszöbét.
Több száz ember befogadására alkalmas helységbe érkezem. A terem félköríves fala ablakozott, fejem felett üvegezett plafon feszül. Látom a Hold ezüst tányérját, körötte a pontszerű, hunyorgó csillagok sokaságát. Alattuk kristálycsillárok szórják a rajtuk olvadozó gyertyák szolgáltatta fényt a teremben tartózkodókra. Az egyik sarokban a húsz tagból álló zenekar vonósai éppen azon fáradoznak, hogy felhangolják hangszereiket, miközben a fúvósok kottáikat rendezgetik. Ajkaimhoz emelem az ujjaim közt tartott poharat és számba engedek egy nyelet drága, aranylón gyöngyöző pezsgőt. Anélkül, hogy átfogattam volna számban az italt, máris leengedem torkomon. Nem rajongok különösebben az emberi étkekért és italokért. A vért szívesebben ízlelem. Újra végigfuttatom vizslató, sötét tekintetemet a táncra készülődő, színes seregleten. A férfit, akiért ma éjjel az én személyemben jön el a Halál, sehol sem látom egyelőre. Csak remélni tudom, hogy tiszteletét teszi e jeles eseményen, s nem tüntet távollétével. Az ugyanis felettébb kellemetlen volna… Legalábbis a bálozni vágyó hölgyek és urak számára… Minél előbb pontot szeretnék tenni az ügy végére, és határozottan rühellem, ha nem a számításaim szerint alakulnak a dolgok. Engem pedig nem ajánlatos felbosszantani, mert zaklatott idegállapotomra csupán kínkönnyek és fájdalomsikolyok jelenthetnek gyógyírt. Nem szándékoztam ezt a ma esti, bájos rendezvényt vérbe fullasztani, de gondolkodás nélkül megteszem, ha csalódni leszek kénytelen.
Éppen gondolatmenetem végére érek, mikor valaki elhaló nyögés kíséretében a hátamnak csapódik. Nedvességet érzek ruhámon, a híres londoni szabóságban varratott, drága felöltő egyetlen pillanat alatt magába szívja a rá löttyintett pezsgőt. Érzem, ahogy íriszeim mélyén sötét láng lobban, gyilkos indulatok ébrednek árnyfonta lelkemben és kapirgálni kezdik elmémet, csúnya gondolatokat sugározva belé. Állkapcsom megfeszül, ujjaim ökölbe szorulnak. A kezemben tartott pohár összeroppan markom fogságában. Szikrázó kristályszilánkok peregnek alá fekete bőrkesztyűbe bújtatott ujjaim közül. Nem fordulok meg. Még nem. Mélyen beszívom a levegőt, hogy lehiggadjak kissé. Mielőtt előkapom késemet és ágyéktól torokig felhasítom a kétballábas szerencsétlen mellkasát, aki volt oly botor és eláztatta egyetlen báli öltözékemet. Halállal lakol gyalázatos tettéért. Ez nem kétséges. A kérdés csupán az, hogy könnyű vége lesz, vagy rémségesen fájdalmas. Én, személy szerint, az utóbbira szavazok.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Csüt. Nov. 08, 2012 9:46 pm

Abramo & Grace
« I'M NOT HERE FOR YOUR ENTERTAINMENT »

Citrin színű íriszeim nyugtalanul siklottak végig az előttem lévő embertömegen. Kiöltözött urak és hölgyek cseverésztek, nevetgéltek egymással és látszólag mindenki nagyon jól szórakozott. Ez így is volt rendjén, hiszen nagyon régóta készültünk már erre a jeles eseményre. Apám éppen ma töltötte be 1200. életévét, melyet nem lehetett volna egy egyszerű vacsorával megünnepelni. Igaz, a halandók tudomása szerint még csak 50 volt, hiszen egyikük sem tudta, hogy akit annyira mélyen tisztelnek valójában a halhatatlanok csekély táborát gyarapítja. Tudtam, ha egyszer kiderülne, hogy milyen fenevadak léteznek az emberek között melyek nem ritka esetben lordok és magas rangú befolyásos személyek voltak, kitörne a káosz. Fáklyákkal és karókkal rontanának ránk nappal, mikor teljesen védtelenek vagyunk mindenkivel szemben. Fájdalom mart szívembe már a gondolattól is, hogy valaki azokat bántsa, akiket a világon mindennél jobban szeretek. Éppen elég nagy szenvedés volt számomra és persze apám számára is, hogy elvesztettünk egy hozzánk közel álló személyt. Én a szülőanyámat, ő pedig hitvesét. Felemeltem vékony, pocelánfehér karomat és mellkasomhoz nyúlva ujjaimmal végigsimítottam az ott ragyogó bíborvörös kövekkel kirakott nyakéken melyet tőle kaptam. Minden egyes perc és másodperc az emlékeimbe vésődött arról a napról, amikor elvesztettük őt. Torkom összeszorult az emlékképektől melyek egyre gyorsabb tempóban villantak fel lelki szemeim előtt. Egy kislány, aki még nem vált szörnyeteggé és egy anya, aki az utolsó pillanatokban is biztató szavakat mormolt neki. Soha nem éreztem még úgy magam, mint abban a szenvedéstől átitatott órákban melyek napokká végül pedig hetekké nyúltak. Apám annyira szenvedett hiányától, hogy azt hittem őt is elvesztetem vele együtt és árván maradok. Szerencsére azonban tudta, hogy miattam élnie kell és a faj melynek szüksége volt rá. Ennek igaz már sok éve volt, de néha még most is látom atyám arcán lévő mérhetetlen hiányt, melyet kedvese okoz lelkében.
Mikor valaki megérintette a karom összerezzentem és kiszakadva a fájdalmas emlékekből, visszatértem a jelenbe. Oldalra pillantva megláttam az egyik felszolgálót, aki egy pohár frissítővel kínált. Ajkaimra zárkózott ám kedves mosoly feslett, majd kinyúltam a felszolgált egyik kupa italhoz és elvettem róla egyet, ügyelve arra, hogy ne érjek hozzá az ezüst tálcához. Tekintetemmel Christiant kezdtem kutatni, de sehol nem láttam őt, így hát átvágva a tömegen a keresésére indultam. Apám hamarosan megnyitja a bált, ő pedig még sehol nem volt pedig a nyitótáncban neki kellett volna mellettem állnia. Feltűzött barna fürtjeimen izgatottan simítottam végig, ahogy kiértem a bálteremből a bejárati csarnokba érkezve. Találomra megindultam az egyik irányba ide-oda kapkodva pillantásom, hátha meglátom valahol.
- Christian! – hangom kissé bizonytalanul és halkan csengett még a néptelen folyosókon is, így nem voltam egészen biztos abban, hogy hallotta egyáltalán, hogy szólítottam őt. Ujjaimat erősen a kezemben tartott kupára fontam, szabad kezemmel pedig felemeltem hosszú szoknyámat, hogy megtudjam szaporázni lépteimet. Az egyik hosszú gyertyákkal megvilágított folyosón halk elfojtott hang csapták meg érzékeny hallásomat. A hangforrás felé kaptam fejemet és megindultam annak irányába szinte már-már futva.
- Christian… - suttogtam elfojtottan, majd összeszorult torokkal nyitottam be azon a súlyos faajtón, mely mögött őt hallottam. A látvány, amely a szemem elé tárult teljesen megbénított. Lábaim földbe gyökereztek, arcom még a szokásosnál fehérebb színt öltött fel. Néhány pillanatig némán pislogtam magam elé, s mivel sem ő sem pedig az előtte lévő felhúzott szoknyájú nő nem vett észre becsuktam magam mögött az ajtót. Tudtam, hogy gyávaság volt és, ha apám talált volna rájuk, ő már nem élne, mert darabokra szaggatta volna az előtte foglalatoskodó nővel együtt. Én pedig csak álltam egy helyben, hideg falnak nekivetett háttal és bámultam magam elé könnyes szemekkel. Belül tomboltam, mégsem tudtam semmit tenni. Képtelen voltam arra, hogy rávegyem magam, hogy megmozduljak és visszamenjek hozzájuk felróni azt, amit velem tettek.
Beletellett néhány percbe mire képes voltam annyira összeszedni széthullott végtagjaimat, hogy megmozduljak. Elrugaszkodtam a faltól és megindultam abba az irányba, melyről jöttem. Agyamban ezerféle gondolatok cikáztak, kusza hálóként homályosították el látásomat. Nem voltam tudatában annak, hogy szép lassan visszakerültem a bálterembe. Nem láttam és nem hallottam semmit, mintha minden érzékszervem kikapcsolt volna, egyedül csak az agyamban lévő képek röppentek fel újra és újra.
Gondolataimból egy előttem lévő maga alak húzott vissza, kinek nekirontottam. Az ütközéstől nem csak az én, de még az ő ruhájára és sikerült ráborítanom a pohárban lévő italom tartalmát, melyből még egy kortyot sem sikerült fogyasztanom. Könnyes szemekkel pillantottam fel a magas úrra, aki háttal állt nekem. Éreztem a benne lévő indulatot és láttam, ahogy megfeszülnek izmai rászabott ruhája alatt.
- Egek… kérem bocsásson meg. Annyira ügyetlen vagyok.
Szerencsére az egyik felszolgálónak is feltűnt ez a kis baleset, aki serényen már illant is hozzánk egy puha finom anyaggal, mellyel fel lehetett némileg itatni a sötét anyagról az italomat.
- Kérem hagyja Lady Seymour, majd mi megtisztítjuk az uram ruháját. –szólt rám kedvesen a nő, én azonban nem mozdultam semerre csak álltam és zavartan próbáltam valamit tenni az ügy érdekében. Az, hogy a férfi nem fordult hátra olyan volt, mintha csak a pillanatra várna mikor ronthat nekem ezért a galádságért. Riadtan nyeltem egyet, ahogy ujjai megfeszültek sétapálcája markolatán és egy hangot sem ad ki. Körbepillantottam és próbáltam kitalálni, hogy mit kéne ilyenkor tennem vagy mondanom, de semmi sem jutott eszembe azon kívül, hogy folyamatosan csak bocsánatot kérek tőle.
- Nem szerettem volna kellemetlenséget okozni Önnek. Amennyiben a ruháját nem lehet helyrehozni kifizetem minden probléma nélkül. – zavartan csengő hangom alig hallatszott a zenétől és beszélgetésektől zajos teremben, de valamiért volt egy olyan megérzésem, hogy így is tisztán hallotta azt, amit mondtam neki. Váram, hogy megforduljon vagy legalább mondjon valamit még akkor is, ha inkább elküld engem, de nem tett semmit egyelőre, amitől egyre feleslegesebbnek és nevetségesebbnek éreztem magam az ostoba fecsegésem miatt.

© Chieuze



A hozzászólást Grace J. Seymour összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 16, 2012 2:22 pm-kor.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Pént. Nov. 23, 2012 2:49 pm

Bársonyos szopránba burkolt, bocsánatkérő szavak kúsznak füleimbe. Meg sem kell fordulnom, hogy tudjam, kékvérű felmenőkkel büszkélkedhető nő áll mögöttem. Hangja oly hajlékony és éteri, akár az éjszaka leplét viselő, kopár fák közt áradó, téli széllökés. Érzem a nőt körüllengő, zimankós aurát. Hátamat szinte süti a jeges, zsigerig hatoló kisugárzás, mely fajtám sajátja. Vámpírnőhöz van szerencsém. Hogy neki szerencse-e az, hogy elém vezette a Sors keze, már más kérdés. Több, mint valószínű, hogy nem. Ugyanis nem szokásom megkímélni fajtám tagjait sem. Nem teszek különbséget halandók és halhatatlanok közt. Sőt. A démonlakta, öröklétre kárhoztatott lények kínzásában több örömöt lelek. Páratlan fájdalomtűrésük, kiváló és gyors regenerációs képességük, valamint halhatatlan mivoltuk ideális alannyá teszik őket. A bőrükbe hasított vágások percek alatt összeforrnak, bármennyi testnedvet is folyatok el ereikből, nem véreznek el. Igaz, hogy órákra elvesztik eszméletüket, de amint magukhoz térnek, ugyanott folytathatom gyötrésüket, ahol abbahagytam. Ha úgy tartja kedvem, napokig, hetekig, vagy akár hónapokig is elhúzhatom szenvedésüket.
Mielőtt megfordulnék, kieresztek néhány erőcsápot, hogy azokkal tapogassam le a felöltőmet pezsgőborba áztató, halhatatlan nő erejét. Nem árt tudnom, hogy mire számítsak. Szilajabb ellenállásra, vagy éppen gyöngébbre. Nem mintha ellenem szegülhetne. Minden úgy lesz majd, ahogy én akarom. Nem kérdés, hogy tettéért bűnhődni fog. Eldöntöttem, s ez megmásíthatatlan tény.
Erőnyalábjaim végigsimítanak a nőből sugárzó túlvilági energiaburok felszínén, majd mélyebbre hatolva feltérképezik a lelkében szunnyadó démon természetét. Rétegről rétegre haladok, mintha a fák évgyűrűit tanulmányoznám. Összegzem benyomásaimat, mire ajkaimra gonosz mosolyt engedek fel. Nem érzékelek kirívó agresszivitást, féktelen vérszomjat, gátlástalan gyilkolási vágyat. Azaz semmi olyasmit, ami arra utalna, hogy hozzám hasonlatos, szuroklelkű, morálvesztett lénnyel lenne dolgom. Már-már csalódott vagyok. De annyira azért mégsem. Majd én kieresztem a bambinában szendergő, rácsok mögé zárt szörnyeteget. Egyszerre fogom megtörni halhatatlan lelkét és halálba dermedt testét. Megvannak hozzá az eszközeim. Megsebzem őt. Megsebzek bárkit. A legfényesebb, legállhatatosabb lelkeket is elfekélyesítem, ha azt akarom. Kifürkészem a védőfalalak mozdítható, lazább tégláit és ott intézek támadást. Tudom, hova kell szúrni, ha velőttépő, zsigerzsibbasztó, idegsejtmaró fájdalmat akarok elérni. Tudom, mely lélekhúrokat kell megpengetnem ahhoz, hogy elüszkösítsem, bemocskoljam a jót, a tisztát. És nagyon elszánt tudok lenni, ha úgy gondolom, hogy a nemes cél megéri a fáradtságot. Még így, látatlanul is tudom, hogy jól fogok szórakozni a mögöttem szabadkozó bambinával. Sötét terveket kovácsolgató elmémben kíváncsiság lobban. Most azonnal látni akarom őt.
Elkomorítom hát vonásaimat s megfordulok. Tekintetem egyenesen a nő sárgakvarc színű pillantásába mélyed, felnyársalja, ledöfi azt. Sok féle érzelem duzzad az aranycsillámos íriszekben. Csalódást, keserűséget, reményvesztettséget, riadalmat, bűnbánatot érzek áradni a nő felől. Hosszúra nyúlt másodpercekig tartom fogva fajtársam pillantását, majd elvonom tekintetemet a napfényszikrás tótükrökhöz hasonlatos szivárványhártyáról és aprólékos részletességgel szemügyre veszem a bambina vonásait. Festőecsetre kívánkozó, arisztokratikus szépségű, makulátlan, habfehér bőrbe vont arc tárul elém. Magas, intelligenciáról árulkodó homlokon, sarlóívű, sötét szemöldökön, kicsiny, fitos orron, finoman kiugró járomcsonton, vértelennek tetsző, halványrózsás árnyalatú, tökéletes rajzolatú ajkakon vonul végig tekintetem. A nő száján tartósabban időz el pillantásom. Elképzelem azokat a lágy hússzirmokat vérben ázalogva. Lelki füleimmel hallom a köztük nyílt résből felszakadó, kéjgyötrelmes nyögéseket és kínmámoros sóhajokat. Azon kapom magam, hogy kettesben akarok maradni vele. Kettesben, hogy zavartalanul vérét onthassam. Vágni, harapni, karmolni akarom fehérmárvány bőrét, hűvös húsát. Látnom, ízlelnem kell ereinek bíbor nedvét, be kell lélegeznem annak édes-sós illatát. A lelkemet uraló Démon, mely nem átváltozásom éjjelén vert gyökeret bennem, hanem jóvalta előbb, fogantatásom átoksújtotta pillanatában, kedvét akarja tölteni a nővel. Akaratunk, ahogy mindig is, összecseng. Én magam is erre vágyom. És amire vágyom, azt megszerzem. Eltaposok bárkit, ki van oly botor, hogy közém és vágyam tárgya közé álljon. Megérdemli a szenvedést és végül a kínhalált az a félkegyelmű, aki útját állja egy vérszemet kapott ragadozónak. Megérdemli, hogy saját vérébe fullasszam.
Eltépem szurokfekete lángoktól izzó, sötét vágyak fűtötte pillantásomat a késemre kívánkozó ajkakról. Ezúttal a nő karcsú testének vonalain futtatom végig szemeimet. A bambina, napcsillámos íriszeivel harmonizáló, azok fényét még inkább kihangsúlyozó, aranyszínű muszlinruhát visel. Az öltözék fűzővel karcsúsított felsőrészéből ingerlőn kereklenek elő a hamvas keblek, köztük tüzes rubinok vöröslenek. Porcelánbőrének fehérsége éles kontrasztban áll csigákban feltornyozott, ébenszínű fürtjeivel és a nyakában hordott, aranyfoglalatú, bíborcsillogású kövekkel. Csípőtájt enged a ruha szorossága, az abroncsos szoknyarészt alkotó, lágy esésű szövet visszatükrözi a termet bevilágító gyertyák narancsos fényét. A nő szó szerint káprázatos jelenség. Élvezet lesz bemocskolni démonlakta, mégis gerleszelíd lelkét, megszaggatni makulátlan öltözékét, felsebezni hibátlan bőrét. Égető, savazó, mételyező kényszert érzek arra, hogy megtörjem tökéletességét.
Miután alaposan kinézelődtem magam, újra arcára emelem szememet és tekintetemet rézfényű pillantásába akasztom.
- Buona Sera, Mia Donna. – mondom sötét tónusú baritonomon, tartva a szemkontaktust a rubinba és aranyba öltözött, ébenhajú vámpírnővel. Oda sem pillantva, fogcsikorgatva, egyetlen kézmozdulattal hajtom el a ruhám megtisztításán fáradozó, idegesítően szolgálatkész cselédet. Közben igyekszem lehűteni a tudatomat égető, gyilkos indulatokat. Ölni támad kedvem, ha megérintenek. S az esetek többségében engedek is a késztetésnek. Ám most nem hódolhatok szenvedélyemnek. El kell vegyülnöm, hogy feltűnésmentesen cserkészhessem be mai esti áldozatomat. Ezen felül, titkolnom kell valódi természetemet. Feltűnő volnék, ha a szolgáló szegycsontját áttörve kitépném szívét, és annak vért fröcskölő, felszaggatott főerén át szürcsölném ki belőle az életet.
- A nyitótáncra a partnerem. Ezzel engesztelhet ki. –szűröm fogaim közt, majd gondolatban hozzá teszem: „Meg húsodból felszivárgó, mélybordó, halhatatlan véreddel, amit hamarosan pengém élén, majd nyelvemen érezhetek majd.”
- Nemleges választ nem fogadok el. – szögezem le, miközben cseppet sem udvariasan keze után nyúlok és megragadom azt. Ujjaimat vékony csuklója köré zárom és válaszát meg sem várva elindulok a tánctér felé. Nincs választása, követnie kell. Erősen fogom csuklóját, határozott léptekkel haladok, magam mögött húzva őt. Éppen időben érünk a törtfehér kőpadlózatú terem közepére, a tánchoz készülődő párok közé. Abban a pillanatban zendít rá a zenekar a kezdő traktusra, mikor is félfordulatot téve megrántom karomat, eképpen pördítve magamhoz az aranyszemű vámpírnőt.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Vas. Dec. 16, 2012 5:53 pm

Abramo & Grace
« I'M NOT HERE FOR YOUR ENTERTAINMENT »

Érzelmek tömkelege cikázott bennem ebben a pillanatban. Fájdalom és keserűség, mert ezt tette velem az a férfi, akiben megbíztam, ő pedig elárult. Természetesen előtte is sejtettem, hogy nem csak nekem suttog szerelmes szavakat a fülembe, hanem más hölgyeknek is, akik állandóan körülötte legyeskedtek, most azonban saját szememmel láttam azt, amit sosem szerettem volna. Nem volt nagyobb fájdalom annál a tudatnál, ha nem voltunk elég jók valakinek, akinek mindenáron meg szerettünk volna felelni. S mint talán a legtöbb ebbe a helyzetbe került nő, bennem is felmerült a kérdés, hogy talán én voltam az oka ennek, hogy máshoz kényszerült. Talán nem voltam elég figyelmes, odaadó vagy szerető. Ám tudtam, hogy bármi is legyen, ezt nem mutathatom ki felé. Ha apám tudomást szerezne erről annak tragikus vége lenne. Nem tűrné azt, hogy Christian bolondot csináljon a lányából. Így nem maradt más számomra, mint hogy felvegyem a már jól megszokott álarcomat és folytassam az estét, mintha mi sem történt volna. Ez volt a lehető legokosabb teendő. És itt volt ez a férfi, akit sikerült leborítanom poharam tartalmával. Kezdtem úgy érezni, hogy ez az este határozottan nem az én kegyeimet keresi. Ami elromolhatott az meg is történt.
Amikor lassan megfordult tekintetünk találkozott. Borostyán színű íriszeim az éjfekete tekintetbe merültek és ott is maradtak, mintha csak fogságba estek volna. Lélegzetem bent rekedt tüdőmbe, ujjaim pedig görcsbe rándultak, akárcsak a gyomrom, szívem pedig meglódult mintha ki akarna szakadni a helyéről. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, mire képes voltam elszakadni attól a sötét tekintettől, ugyanis teljesen megszűnt körülöttem a világ. Egy pillanat erejéig sikerült megfeledkeznem az esélytől, a gondokról, apámról és Christianról. Éreztem a belőle áradó sötét energiát, melyek a legtöbb embert menekvésre sarkalták volna, én azonban csak álltam a helyemen földbe gyökerezett lábakkal.
Szólásra nyitottam ajkaimat, hogy ismét bocsánatot kérjek, de a torkom teljesen kiszárad, így egy árva hang sem jött ki a torkomon. Amikor tekintete végigsiklott rajtam, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Azután, hogy nemrégiben rajtakaptam Christiant egy másik nővel, aligha festhettem valami fényesen. Enyhe pír lepte el az arcom és zavartan fontam ujjaimat a szoknyám finom szövésű anyagára.
Hangja tökéletesen passzolt ahhoz, hogy festett. Sötét ruhája, sötét szemei és ugyancsak sötét színű haja a teremben lévő legtöbb nő figyelmét felkeltette. Többen érdeklődően, néhányan azonban szúrós tekintettel kémleltek felénk. Teljesen megtudtam érteni őket. Ebben a pillanatban értettem meg csak azt, milyen lehet egy igazi démonnal találkozni. Tökéletes külső és az őt körülvevő sötétség szinte vonzza magához az olyan nőket, mint amilyen én is voltam. S bár tisztában voltam vele, hogy ő maga nem tartozik közéjük, mégis úgy éreztem magam. Két lábon járó kísértés.
Hogy végre hasznát is vegyem annak, hogy a szoknyámat gyűrögetem, kissé megemeltem azt és pukedliztem az idegen férfinak miközben végig a szemeibe néztem. Figyeltem a jelenetet, ahogy elhessegeti a szolgálót, aki próbálja őt megtisztítani.
Amikor válaszomat meg sem várva megragadja a karom és a terem közepe felé kezd húzni, ahol már felsorakoztak a nyitótáncra, riadtan néztem szét a teremben apámat vagy Christiant keresve, azonban annyian voltak körülöttünk, hogy nem találtam őket sehol a tekintetemmel.
Keményen ütköztem az ismeretlen vámpír kemény testének, és immáron minden zavartságot nélkülözve, sokkal inkább indulatosan néztem a sötét tekintetbe. Tenyeremet a vállára helyeztem, másikat pedig a kezébe csúsztattam, amikor megindult a tömeg velünk együtt. Próbáltam olyan természetesnek mutatkozni, amennyire ez csak lehetett, de kissé nehezen ment tekintve, hogy még sosem kerültem ennyire közel senkihez, aki nem a családtagom vagy éppen Christian volt.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassam magam, majd végül szólásra nyitottam ajkaim:
- Teljesen elkalandoztam, azért nem figyeltem az orrom elé. Remélem nem haragszik rám túlságosan. –súgtam halkan, s bár elnyomta a hangomat a zene, így sem szerettem volna, hogy bárki meghaljon minket. Már így is éppen elég feltűnést keltettem ezzel a kis közjátékkal.
- Engedje meg, hogy megköszönjem. Ezt a táncot mással kellett volna járnom, de őt most nem szeretném látni néhány óráig. –mondat végére elcsuklott a hangom, de nem törődtem már vele. Ahogy fordultunk a tekintetem a bejárati ajtóra szegeződött, ahol megláttam az imént említett férfi arcát. Eleinte zavart pillantást végül harag váltotta fel, vélhetően azért, mert nem értette ki lehet ez a titokzatos férfi, aki elvette a táncpartnerét.
- Sosem láttam Önt még erre. Esetleg megtudhatom a nevét, aki áldozatul esett egy figyelmetlen nőszemélynek? – ajkaimra halvány mosoly ült ki, pláne amikor egy újbóli fordulásnál megláttam a leendő uram arcát. Legalább, most már ő is érzi azt, én min mehetek sokszor keresztül…
Amikor a zene lassan elhalkult, mi is megálltunk a többi párral együtt. Apám tőlünk nem messze ült egy hosszú asztal mögött több befolyásos úrral. Zárt mosolyra húzódott szája, amikor a tekintetünk találkozott majd biccentett felénk. Elengedtem mellettem álló sötét férfi kezét és hátráltam tőle egy lépést, hogy ne lépjem át a számára már feszélyező határvonalat.
Mivel még semmi kedvem nem volt Christiannel beszélgetni vagy egyáltalán bármilyen kontaktust létesíteni, egy kissé őrült ötlet villant fel elmémben.
- Volna esetleg kedve kint sétálni egyet? Nem tudom, hogy van-e partnere ma estére, de szívesen körbevezetem a birtokon, ha szeretné. Ilyenkor talán még szebb, mint nappal. Bár nem mintha valaha is láttam volna úgy. – szolidan elmosolyodtam, miközben a férfi arcának árnyba borult vonásait figyeltem.


© Chieuze


avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Szomb. Dec. 22, 2012 8:23 pm

Vállamra simul a borostyánszemű vámpírnő hűvös tenyere, s én akaratlanul is megrándulok. Ösztönösen elrántanám magam érintése alól, de megfeszítem izmaimat és veszteg maradok. Érzem, ahogy vonásaimra agresszív kifejezés kövül. Véres jelenetek úsznak felszínre elmém fekete tótükréből. Az eddigieknél is erősebben feszíti árnyfonta lelkemet a késztetés, hogy vérét fakasszam, húsát tépjem az ébenhajú bambinának, akit karomban tartok. Tudatosan lazítok arcizmaim merevségén, miközben szúrós pillantásomat a napsárga íriszekbe fúrom. Tetszik, amit ott látok. Indulatok izzítják a lángszemcsés szivárványhártyákat. Mintha tűz világítná belülről a nő szemeit. Haragot tükröznek az arisztokratikus vonások. Perfetto. A düh a Gonoszság eszköze. Olyan tettekre sarkall, melyeket hideg fejjel egyesek sosem cselekednének meg. Még a legszelídebbeket is őrjöngő, ösztönök hajtotta vaddá tüzel a méregként maró, savazó harag. Üszkösödő lyukakat éget a lélek ezüstszálakból font szövedékébe. Ezek a rothadó, tarajos szélű lyukak pedig egyre csak növekednek, mohón habzsolják a lélek rostjait. Végül pedig elkorhad el a jóság, megtompul a Fény. És beköszönt az átkosan varázsos Sötétség.
Che meraviglioso!
Noha késztetést érzek rá, hogy gonosz mosolyt engedjek ajkaimra, visszafogom magam, s arcomat komornak hagyom. Közben tenyerem a kecses vonalú, márvány hátra simul. A bambina hűvös húsa szinte könyörög, hogy belemélyesszem körmeimet és bíbor sebrózsákat tépjek rá. Közelebb vonom magamhoz a karcsú testet, mely illendő távolságra igyekszik maradni tőlem. Tisztában vagyok vele, hogy mit ír elő az etikett. Tudom hány fokos szögben kell hajlítanom karomat, mellyel partneremet tartom, tudom mi az a közelség, mely egy táncoló pár tagjai közt megengedett. Tudom, és figyelmen kívül hagyom. Engem nem kötnek előírások. Hidegen hagynak a törvények, tiltások és megkötések. Én diktálom a szabályokat. Ennek jegyében, ujjaimat szorosan a nő kicsiny keze köré zárom és megrántva vékony testét tartó karomat, illetlenül közel húzom a citrinszeműt, miközben az áradó zene ritmusára lépek. Szoknyája halkan surrog, fodrai cipőmet súrolják. Tekintetemet mereven nemes vonásain tartva, szótlanul hallgatom őt. Fellegpuha hangja ingerkedve simogatja füleimet. Halkan beszél, szépen formálva a szavakat halálcsókra és fájdalomsikolyokra termett ajkival. Figyelmemet nem kerüli el, hogyan is tehetné, mikor pillantása elillan rólam. Követem tekintetének útját, s felvonom egyik szemöldökömet, mikor meglátom hova néz. Az élemedett korú, galambősz vámpír, ki a nő pillantásának kereszttüzébe kerül, fajtám egyik legöregebb tagja. Vérlények Vezére. Az éjszaka vérivó démonai, néhány szakadár kivételével, hűen követik őt. Intelligenciájáról, fejlett igazságérzetéről, kemény kezéről híres. Szemeim résnyire szűkülnek, mikor felfedezem a karomban tartott nő és az idős vámpír közti hasonlóságokat. Ugyanazok a nemes vonások, sárga íriszek, ugyanaz a büszke fejtartás. Az elmémbe befészkelő gyanú bizonyossággá markánsodik. Atya és leánya. Che interessante. Táncpartneremet eleddig is figyelemreméltónak találtam, ám most még értékesebbé vált a számomra. Nem szándékoztam néhány óránál tovább a markomban tartani őt, de tudva azt, hogy nemzője a vámpírtársadalom egyik legrangosabb személye, felülírta terveimet. Igaz, nem kaptam megbízást arra, hogy Alcott Cromwell Seymour örökösét foglyul ejtsem és túszként tartsam magam mellett, de leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy mégis így tegyek. Mintha egy igen ritka, aranypikkelyű halfajta díszpéldánya került volna a horgomra. Mintha egy kihalófélben lévő, színpompás tollozatú dalosmadár röppent volna be az ablakomon, kire le kell csapnom, kit birtokolnom kell. Kihalászni, üvegbe zárni, kalitkába, rácsok mögé csukni, a Világból kiragadni, csak a magaménak tudni. És megrontani. Bemocskolni. Kátrányba forgatni. Lefejteni az aranyhal fényes pikkelyeit, kitépni a káprázatos szárnyas szivárványos tollait. A lelkemet rohasztó, szurokkal áztató Árnylény, mely bennem gyökerezik mélyen és kitéphetetlenül, akár évezredes fenyők az őserdők talajában, arra ösztökél, hogy pusztítsam, öljem ki belőle mindazt, ami értékessé teszi. Ragadjam el Fényét, Tisztaságát, Galambszelídségét. És helyükre sötét vágyakat, vad indulatokat ültessek. Hintsem el benne a Gonoszság Magvát, hogy az megeredve lelkének ezüstporos talaján, fekete halálnedvvel teli indákat növesszen és elbúrjánzva, befonva utolsó kicsiny sejtjét is, végül uralma alá vonja őt. A benne rejlő aranyszikrás Fény, akár az Élet Lángja, egyszerre vonz és taszít. Enyém a Napszemű. Az én prédám. Eldöntöttem.
Erővel vetek gátat fekete vizű folyóként áradó gondolatmenetem elé. Visszairányítom figyelmemet a bambina atyjára, aki tartózkodó, halovány mosolyt küld lánya felé, melyet alig látható biccentés követ. Tekintetem a Vámpírlord mellett ülő, nála jóvalta ifjabb, őzbarna hajú, krétabőrű, halhatatlan férfire siklik, és ott ragad. Watteau Osmont Fiennes, Colchester earl-je. A célpontom. Ajkaimra sátáni vigyort engedek. Elégedettség ömlik végig rajtam. Közben az elhalkuló zene megtorpanásra késztet. Visszafordítom fejemet táncpartnerem felé, felemelem ujjaim közt tartott kezét és megfordítva azt fölé hajolok. Mélyen leszívom tüdőmbe a bambina zúzmarafagylalta, hibátlan bőrének nemesbor illatát. A mustos-édes aroma végigárad bennem, szomjat ébreszt, ösztönöket citál fel. Szívesen belemélyeszteném felsajgó agyaraimat a hamvas kézfejbe, de visszafogom magam és ahelyett, hogy felharapnám azt, csupán deres, könnyű csókot lehelek a bársonyos bőrre, vigyázva, hogy ajkaim ne érintsék a vámpírnő dérlehelte felhámját.
- Abramo Rivielo. – mutatkozom be szűkszavúan, miközben felegyenesedem és tekintetemet a napsugárpillantásba vájom.
- Tehát van valahol egy gavallér, akitől elraboltam e táncot. – mondom sötéten mosolyogva, rezzenéstelen pillantásommal rabságban tartva a sárgálló íriszeket. Ekkor tarkóm felbizsereg. Kifinomult ragadozó-ösztönömmel hátamba fúródó tekintetet érzékelek. Éles hatodik érzékem mindig megsúgja, merre találom áldozataimat, valamint a rám vadászó, ostoba fajankókat. Akik végül mind zsákmányomul, cafatokban, felismerhetetlenné szabdalva végzik.
Tudatalattim tisztán jelzi, hogy figyelve vagyok. Számról lefagy a vigyor. A hátamat izzító tekintet tulajdonosa minden bizonnyal a Napszemű hoppon maradt gavallérja, aki lecsúszott a nyitótáncról. Szemeim résnyire szűkülnek. Ajánlom a szerencsétlen flótásnak, hogy ne járuljon elém jelenetet rendezni. Feladatom van. El kell végeznem. És mindezt feltűnésmentesen kell intéznem. Nem hiányzik egy féltékenykedő lovag, aki felhívja rám a figyelmet. Sötétbíbor dühlángok horgadnak fel bennem és perzselni kezdik az agyamat. Elengedem a nő kezét, mielőtt elroppantom ujjait mérgemben. És ekkor, mintha a Sors a kezemre akarna játszani, a bambina előzékenyen sétára intvitál a parkba. Csillapszanak a tudatomat nyaldasó tűznyelvek. Egy gonosz, furmányos terv körvonalazódik fejemben. Az elmémben formát öltő, ördögi gondolat sötét mosolyt csal arcomra. Lassan kunkorítom fel ajkaim széleit, miközben tekintetemet az andalogni vágyó párocskák számára nyitva tartott teraszajtóra vezetem.
- Kitűnő ötlet, Signorina Seymour. – mondom, majd a nő keze után nyúlok, megfogom azt és karját ellentmondást nem tűrő módon, határozott mozdulattal az enyémbe fonom. Elindulok a hatalmas, dupla szárnyas, üvegberakásos ajtó felé, melyen lassan szivárognak kifelé a tánctól felhevült, kipirult hölgyek és ajzott kísérőik. Céltudatosan lépdelek át a tojáshéj színű kővel burkolt tánctéren, oldalamon a Napszeművel. Egy alkoholmámoros halandó nekem ütközik. Állkapcsom megfeszül, megrezdül egy izom a szám felett. A kétballábas szerencsétlenre vetem tekintetemet. Indulat lobban bennem. Érzem, ahogy íriszeim felizzanak. Végigfuttatom égő, tövisessé merevedett pillantásomat a férfi arcán. Elmémbe vésem vonásait. Később, majd ha már sikeresen bevégeztem küldetésemet, és szárazra szívtam a kinézett szüzet is, megkeresem őt és revansot veszek. Bocsánatkérésfélét mormog orra alatt. Még csak nem is biccentek, némán eltépem róla szemeimet és haladok tovább célom, azaz a feketelepelbe burkolt, csillagpettyezte szabad ég alá. A csípős, koratavaszi szél végighorzsolja jégrágta fantomujjaival az arcomat, mikor a teraszra lépek. A kint hűsülő, gyöngyöző pezsgőt kortyolgató, fojtottan nevetgélő párok tudomást sem vesznek ottjártunkról. Az eladósorban lévő, pirongó leányok és a nekik udvaroló, hormonok fűtötte ifjak egymásba feledkezve enyelegnek, felszabadulva a tudattól, hogy végre kikerültek az erényeiket óvni hivatott gardedámok vigyázó tekintete alól. Végigfuttatom tekintetemet az éjszaka alá szorult kerten. A tágas, fáklyák világította terasz körül vastag törzsű, kopár ágazatú tölgyek nyújtóznak az sötét égbolt felé. A tél jeges szorítása még nem enyhült a természet torka körül. Bimbótlanul, siváran szürkéllenek a fák. Távolabb örökzöldek sötétlenek, formára nyírt bokrokra vetül a Hold fagyfehér fénye. Az ezüst sugarak kísérteties árnyékokat festenek a gyepre. Úgy tűnik, a halandó párocskák ereiben forrongó vér nem izzik annyira, hogy elhagyva a biztonságosnak vélt, kivilágított teraszt, az árnyas parkba merészkedjenek. Perfetto. Így legalább senki sem fog megzavarni minket. Az ajkaimon veszteglő sötét vigyor kiszélesedik. Észreveszek egy homályburkolta, távoli sarkot, melyet sövény szegélyez, s ahova nem jut el a fény. A Hold sugarai megtörnek az örökzöld levelek alkotta falon, és így az paravánként takar majd el minket a bámész tekintetek elől. Megragadom foglyom hűvös, vékony csuklóját és elindulok az árnyas lugas felé, magam után húzva őt. Felhasználom a Napszeműt tervem megvalósításához. És közben megteszem mindazt, amit elképzeltem megcselekedni vele. Vérrózsákat harapok márványló húsába, bíbor vágásokat ejtek makulátlan bőrén. Végül pedig uralmam alá vonom csipkeveretes lelkét. Két legyet ütök egy csapásra. Végzek a célponttal és közben nagyszerűen szórakozom majd. Torkomat sátáni kacaj karmolássza. Már-már felszínre engedem, mikor középmély fekvésű tenor csattan mögöttünk.
- Azonnal vegye le róla a kezét!
Nem szükséges erőltetett agymunka ahhoz, hogy kitaláljam ki a felháborodott, fojtott dühöt sugalló hang tulajdonosa. Vámpírgyorsan fordulok meg, miközben magamhoz rántom angyalian ördögi rabomat és nyaka köré kulcsolom karomat. Másik kezem ujjai közt máris ott fénylik pengeélesre fent késem, melyet egyenesen a nő májának szegezek.
- Rémes estét, amico. Mivel derűs kedvemben talált, választhat. Szúrjam át a bambina máját, vagy… - tenyeremet a nő állára feszítve oldalra húzom fejét és tekintetemet a férfi haragizzította pillantásában tartva, orrommal végigsimítok az ívbe feszülő női nyak kecses vonalán - …máris harapjam fel az ütőerét?
Hagyom, hogy a jóvágású, bősznek tetsző halandó emésztgesse a hallottakat, majd újra megszólalok. Ezúttal elkomorítom vonásaimat, leolvasztom számról a gonosz vigyort miközben beszélek.
- Ha nehéz a döntés, kompromisszumos megoldást is felajánlhatok. Kicserélheti magát vele, ha szíve van oly nemes, hogy hajlandó erre az önzetlen áldozatra. – mondom hidegen, sötét tónusúvá színezve baritonomat. Majd hogy megsürgessem kissé a döntési folyamatot, csak úgy, ösztönzésképpen végighúzom késem élét a bambina oldalán, mire a testét takaró aranyszínű anyag elválik pengém alatt. A felszakadó ruhaszövet halkan reccsenő, jellegzetes hangja örömódaként szökken füleimbe, miközben egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust a lírai szőkeségű, lányregény-hős külsejű férfival.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Kedd Jan. 22, 2013 5:01 pm

Abramo and Grace

Tiéd a csend és a nyugalom, miénk a könny és az örök fájdalom.


A szívem egy pillanat alatt felugrott a torkomba, mikor a sötét aurájú férfi közelebb vont magához. Tenyeremet rásimítottam a vállára, s alig észrevehetően az ujjaim némileg belemélyedtek széles, izmokkal átszőtt vállába, melyet a ruhája fedett. Képtelen voltam a tekintetemet elszakítani az övétől, mintha erővel kényszerítene arra, hogy a szemébe nézzek. Belül mélyen tudtam, hogy nem jó ötlet pláne mivel, különös érzéseket keltett bennem minden apró érintése, s legfőképpen íriszei. Azok a szurokszínű, kiismerhetetlenséget türköző szempár. Gyomrom diónyivá zsugorodott, miközben a vészharangok folyamatosan jeleztek bennem, melyekkel aligha törődtem. Tudtam, hogy mikor a férfi közelebb vont magához és felsőtestünk összesúrlódott, néhány szempár felénk fordult. Bizonyára más figyelmét is felkeltette az intim közelség, pláne egy olyan férfitól, aki nem volt a vőlegényem. Finom bizsergés a tarkómon jelezte, hogy szúrós szemek követik minden mozdulatunk. Ahogy megfordultunk a tánc közben, s egy pillanat erejéig szembe kerültem a bejárati ajtóval, megláttam Christiant. Arcom még a szokásosnál is sápadtabb lett, ahogy elmémbe visszakúsztak a keserű emlékek, mely főszereplője Christian és az a nő volt. Összeszorult a szívem a gondolatra, ugyanakkor mérhetetlen dühvel töltött el az, hogy ismét láttam őt. Még túl frissek voltak a sebeim ahhoz, hogy képes legyek a szemeibe nézni. Talán majd néhány óra… vagy nap múlva ismét a régi leszek. Felöltöm a szokásos maszkomat, mely mögé mindig elrejthetem azt, ami bennem zajlik. Örültem, hogy az a pillanat, hogy láthatom őt nem tartott sokáig, éppen csak egy lélegzetvételig. Mikor ismét elfordultunk a tekintetem visszasiklott az éjsötét tekintetű férfihoz, aki úgy nézett rám, mintha a vesémbe látna. Egy őrült másodpercig az volt a benyomásom, hogy a gondolataimban olvas, azért néz így. Talán ostobának tart, és túlságosan irányíthatónak. Egek, hisz miket beszélek! Bizonyára ismét kezdett úrrá lenni rajtam a paranoia. Hogy kiseperjem a képtelen gondolatokat, szelíd mosolyt öltöttem fel arcomra, éppen akkor, amikor a zene lassan elhalkult, mi pedig a tömeggel együtt álltunk meg.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy felemelte a karom és kézfejemet nem érintve csókot lehelt fölé. Jeges lélegzetvétele karistolta bőrömet, ám fagyosság ellenére azon a ponton, szinte fellángolt a bőröm. Arcom bizseregni kezdett, miként egyre inkább elvörösödött. Nagyon zavarban éreztem magam, pedig már mindig ezt szokták tenni a férfiak, ha egy nővel találkoznak. Üdvözlik őt. Ebben nem volt semmi különleges. Akkor miért éreztem úgy, mintha ezernyi apró lábú hangya vágtatna át arccsontomon? Reszkető ujjaim közé csippentettem szoknyám szélét, és aprót pukedlizve tartottam vele végig a szemkontaktust, mellyel akár még hipnotizálni is képes lett volna. Nem látszott benne más csak ridegség, agresszivitás nem kis kegyetlenséggel megfűszerezve, rám mégsem úgy hatott, mint a körülöttem lévőkre. A teremben mindenki kissé ferde szemmel nézett rá, talán ők is érezték azt, hogy jobb, ha nem kerülnek a titokzatos idegen útjába, én azonban egy cseppet sem féltem tőle. Sőt…
- Örvendek Mr. Rivielo.
Megjegyzésére inkább csak egy visszafogott mosolyt engedtem meg. Jobbnak tartottam, ha inkább a gavallér dologba most nem megyünk bele, pláne hogy ő is itt volt tőlünk néhány méterre és talán neki is feltűnt az, ahogyan a férfira pillantottam. Tudom szörnyű tőlem, de egy kicsit örültem ennek. Nem akartam őt bántani, hiszen mindazok ellenére, amit Christian tett, szerettem őt és tudtam, hogy nagyon jó ember. De jót tett a lelkemnek, hogy tudtam most kicsit ő is észhez kap.
A gondolataimból a férfi viszonylag erősebb szorítása ragadott ki. Nem fájt, hiszen halhatatlanként jobban bírtam az ilyesmit, mint az emberek, mégis kissé értetlenül húztam ki szorításából a kezem.
Mikor együtt elindultunk a kert felé még egy utolsó pillantást vetettem Christian-re, majd mosolyogva siklott vissza a tekintetem Abramora. Óvatosan szlalomozva mentünk el az emberek alkotta tömeg mellett, de még így sem tudtuk kikerülni azt, hogy ne jöjjön nekünk valaki. Jobban mondva Abramonak. Mivel a férfi alkoholmámorban fürdött, alig érzékelte azt, hogy nekiment a mellettem álló vámpírnak. Összeráncoltam a szemöldököm, s miközben halk morranást hallottam mellőlem, hátra pillantottam a vállam felett, de Christiant már nem láttam sehol. Nagyon helyes.
Amint végre kikerültünk a szabad levegőre, vettem egy mély lélegzetet, hogy kiszorítsam az alkohol és a többi ember fertelmes szagát. Egyre beljebb haladva a kertben, a házból kiszűrődő világosságot is alig lehetett érzékelni. Ha nem láttam volna tökéletesen jól sötétségben is, fogadni mertem volna rá, hogy tapogatózva haladtam volna előre.
Szemeim kikerekedtek, amikor hirtelen megragadta a karom és húzni kezdett egy még sötétebb rész felé, ahol már senki nem láthatott minket. Nem ellenkeztem ugyan, mégis látszott az értetlenség az arcomon.
- Hova megyünk? Nem úgy volt, hogy én mutatom meg a helyzet? –csak ennyit tudtam nagy megilletődöttségemben kisajtolni magamból, melyre még rátett egy lapáttal egy ismerős férfihang, mely a hátunk mögül jött. Gyakorlatilag reagálni sem volt időm arra, ahogy magához húzott Abramo és kését az oldalamnak szegezte, karját pedig a nyakam elé húzta.
Az értetlenség egy csapásra eltűnt a tekintetemből, helyét átvette a félelem, miközben Christian-re szegeztem íriszeimet. Odébb húztam fejemet amennyire csak tudtam, amikor a vámpír orrát végighúzta a nyakam vonalán. Kezdett bennem kicsírázni a kétség, hogy talán csúnyán félreismertem a sötét alakot. Fogalmam sem volt, hogy miért teszi ezt velem, de volt egy érzésem, hogy nem fogok túl jól kijönni ebből a helyzetből, hacsak apámnak nem tűnik fel, hogy eltűntem. Talán ha kiáltanék Christiannek, hogy szóljon neki. Kénytelen lenne a férfinak elengednie, hogy utolérje őt, én pedig kiszabadulnék a szorításból és segítségért rohanhatnék. Mégis… valami bennem azt súgta, hogy ez a terv könnyen Christian vesztét is hozhatja.
- Mi?? Nem! Christian nem jön ide! -hevesen rázni kezdtem a fejem, miközben ujjaimat a férfi alkarjára fontam, hogy minden erőmet belevetve megpróbáljam elhúzni nyakamtól őt. Láttam Christian arcán, hogy kezd egyre idegesebb lenni, de egyelőre még nem mozdult meg. Kinyújtotta karját, mintha ezzel próbálná csitítani az engem fogva tartó alakot.
- Rendben. Csak engedje őt el! Itt vagyok én. – hangja határozottságról árulkodott, pontosan azt tette, amitől féltem. Ő ember volt, nagyon könnyen meghalhat én viszont vámpírként egyáltalán nem voltam védtelen. Ahogy a gondolatfoszlány végigfutott az agyamon eszembe jutott egy B terv. Lehunytam a szemem és erősen koncentrálva próbáltam rajta bármilyen sebet ejteni, melytől kicsit lazulhat a szorítása. Mivel nem hallottam fájdalmas felordítást a fülem mellett, erősebben próbálkoztam, de még mindig semmi. Ez lehetetlen… eddig mindig működött! Még halhatatlanokon is! Talán ez volt az a pont, amikor tényleg kezdtem pánikba esni. A képességem nélkül legalább olyan védtelen voltam Abramoval szemben, mint Christian.
- Ne! Bármit megteszek csak ne bántsa őt! Mit akar? – nyeltem egy nagyot, s oldalra húzva testem próbáltam elkerülni, hogy a kése belemélyedjen az oldalamba. Christian egyelőre nem mozdult semerre, mereven Abramo szemébe nézett, miközben izmai megfeszültek. Reméltem, hogy észbe kap és elmenekül mielőtt a férfi őt is bánthatná. Megtenné az kétségtelen, egyelőre csak azt nem tudtam, hogy miért...



A hozzászólást Grace J. Seymour összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 18, 2013 5:27 pm-kor.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Csüt. Jan. 31, 2013 12:53 pm

Szemöldököm megemelkedik a halandó férfi önfeláldozását tapasztalva. Igazi hős lovag, aki bár úgy fest, szereti a vámpírnőt, kit sakkban tartok, mégis képtelen ellenállni a készséges, meleg asszonyi öleknek. Akaratgyenge, puhány, idegen fehérszemélyek szagától bűzlő féreg. Kedvem volna eltaposni, de legalább cafatokká hasogatni az élvhajhász „nemesurat”. Orromba illan, szaglóhámom receptorain jár haláltangót a karjaim közt tartott vámpírnő félelemének nektárédes, fűszeres illata. Érzem az ereiben száguldó, jégszikrás vérfolyam lüktetését, belém szivárognak az érzelmek, melyek halhatatlan Lelkét feszítik. Félelem és aggodalom rágja, mételyezi, savazza őt. Félti ezt a hitvány férfit, ki van oly ostoba, hogy nem becsüli őt. Ha ily botor, hát legyen az. Viselje Lelkén e nyomorult félnótás sorsát. Tapasztalja csak meg mi az a Rettegés. Milyen mikor a hús és a csont szarkofágjától fosztottan, védtelenül, pőrén, dideregve áll lelke a fagymarkú tél szorításában. Milyen az, mikor Sötét Erők borotvaéles jégkarmai tépázzák lényét. S noha testetlenné vetkőztetve nincsenek idegsejtjei, mégis érez. Lélekszaggató, szívmorzsoló kínt. Kedvemre való a tudat, hogy én lehet az, ki felnyitja a fényűző, gondtalan élethez szokott bambina szemét. Aligha tudja még, mi az a Szenvedés. Lelke azért oly tiszta és nemes. Pompa, csillogás, gazdagság, megbecsülés, tisztelet jutott eleddig osztályrészéül, nélkülözés nem férkőzött hozzá. Láttam mily rajongással pillantott rá Atyja. Noha nem járulhat a Nap alá, az Élet fényvilágította, fehér kővel kirakott ösvényén lépdel aranyhímzéses topánjában.
A gondtalan időszaknak ezennel vége. Érkeztem fenekestül felforgatja majd kényelmes életét. Súlyos döntések elé állítom, s minden döntésének következménye lesz. Életek, sorsok múlnak majd rajta. Megszaggatom Lelkének ezüsthuzalból sodort húrjait. Mert művészetem nem csupán bőrnyúzásban, hústépésben, csontzúzásban, kín-, és halálosztásban merül ki. Nem, nem. Mentálisan, lelkileg is hatalmamban áll megnyomorítani bárkit. Tudom, hova szúrjak, ha létfontosságú szervet óhajtok átlyukasztani. Tudom, milyen mélyre vágjak, hasítsak, harapjak, ha csak fájdalmat akarok okozni. Ám azzal is tisztában vagyok, milyen szavakat kell mondanom, milyen helyzetet kell teremtenem ahhoz, hogy szilánkosra törjem az érző szíveket… hogy kiégessem, szétmálasszam a Lelkeket. Noha a Gonosz Szolgája vagyok, az Árny Fattyja, a Sötétség Szülötte igaz célt szolgálok. Nem alakoskodom, nem hazudom azt, hogy az Élet maga a Csoda, a szép és a jó áradó folyama. Ámbár Sötétség jár nyomomban, pusztulás és szenvedés, szükség van rám. Tanító vagyok. Leckéztetek. Megmutatom az Élet eltitkolt, árnyas oldalát. Sötétet gyújtok a fényben. Látóvá átkozom a vakokat. Tanítok. Kínt, gyötrelmet okítok. Elvetem a tudás fekete, szuroktöltötte magjait a tudatlan elmék porózus földjében.
Elzárom csapongó gondolataimat elmém korhadó, kátrányos ládájába és visszairányítom figyelmemet a jelen eseményeire. Dolog vár, a filozofálgatást későbbre halasztom. A Borostyánszemű karcsú ujjai alkaromra fonódnak, meggyűrik a fekete szövetet. Megkísérel eltolni magától, hasztalan. Nem lazítok a szorításon, mereven figyelem, a lírai szőkeségű férfi arcán végbemenő változásokat. Mellkasomon érzem a nő kecses ívű, finom csontozatú hátát. A hátat, melyen hamarost végighúzom késem hegyét, hogy bíbor cseppeket gyöngyöző vágást ejthessek bőrének bársonyán. Posványos lelkemet káröröm kaparássza. Végre megcselekedhetem mindazt, mit a bálteremben elterveztem. Alig vagyok képes visszafogni lázongó, vérre éhező ösztöneimet. Agyaraim sajognak ínyemben, mely recsegve szakad fel utat engedve megnyúló szemfogaimnak. Démonom vágyai egybeolvadnak az enyémekkel. Sosem tagadtam meg tőle a vért, a fájdalmas sikolyok keltette elégedettséget. Esetemben a vámpír s az ember teljes harmóniában él egymás mellett. Én magam vagyok a Szörnyeteg. Nem fogom a bennem lakó Rémre cselekedeteimet, nem hárítom át rá a felelősséget. Én vagyok a hóhér, a böllér. Én fogom a kést, a fojtózsinórt, mely Gyötrelmet hoz és Halált.
Tekintetemet végigsiklatom a velünk szemben álló, feldúltnak tetsző férfi jóképű arcán. Élvezettel nézem az azon végbemenő változásokat. Aggodalom és düh torzítja el a nőket elbájoló vonásokat. Szíve sebesen ver bordáinak cellájában, pergő ritmusa, dübörgése zene füleimnek. Tekintetemet mereven tartom a visszafojtott indulatoktól égő, zöldesbarna íriszekben. Torkomat gonosz nevetés karmolássza, ám nem engedek neki. Az ajkaimon veszteglő, sötét, hideg mosoly így is hűen tükrözi jókedvemet. Ekkor különös dolgot tapasztalok. A mellkasomhoz szorított bambina elméjéből erőhullám indul el felém. Tehát bevetné ellenem képességét. Logikus reakció, ám teljességgel hasztalan. Mentálisan letapogatom a nő képességének energiáját, miközben saját erőmet mozgósítva pajzsot állítok elé. Telekinetikus sebzés? Che bella. A Borostyánszeműben van fantázia. Bámulatos képesség egy gyönyörű vámpírba oltva. Jól gondoltam hát. Ritka madár, a hölgyemény, igazgyöngy a kavicsok között. És ez a hitvány, értéktelen halandó birtokolja halhatatlan szívét. Micsoda pazarlás.
Érzem a nőből áradó hitetlenséget és csalódottságot, mely eredménytelen támadási kísérlete nyomán sarjad Lelkében. Most végre utat engedek a gigámat karcoló gonosz nevetésnek, mely sötéten harsan fel torkomból.
- Elismerésem, bambina. Az ereje lenyűgöző. Párválasztási képessége kevésbé. Noha a ficsúr önfeláldozása megható. Vajon akkor is ily merész volna, ha nemesb szerveinek lemetszését helyezném kilátásba? Az Eredendő Gonoszra esküszöm, megfordult a fejemben. Nem kár azért a jogarért. Hamarost úgyis lesorvad egy koszos szolgáló viszketős nyavalya sújtotta ágyékától. – mondom, miközben rányomom késem borotvaéles élét a nő szabaddá vált bőrére. Pengém beleváj a Borostyánszemű oldalába, orromba robban a vámpírnő felserkenő vérének nemes borhoz hasonlatos, érett aromája. Miközben késemet mélyebbre merítem a márványló húsba, megnyúlt szemfogaimat kínzóan lassan merítem el a bambina tejfehér, makulátlan bőbe vont nyakába. Végre nem csupán illatát, ízét is érezhetem az ereit feszítő, patinás mustnak. Nem finomkodom. Erősen harapok, miközben késemet a nő alhasa felé húzom, egyszerre szakítva fel a testét takaró drága szövetet és alabástrom bőrét, zúzmaracsókolta húsát. Közben szurokfekete pillantásomat végig az úrifiú zaklatott tekintetében tartom. Megszívom a nő nyakán ejtett sebet, hogy vére a nyelvemre, számba áramoljon. Ezerízű, sűrű esszencia ömlik ajkaim közé, folyik le torkomon. Noha vére deres, mégis égeti nyelvemet, nyelőcsövemet. Folyékony tüzet hörpölök, oly nemes nedűt, melyhez csak igen ritkán jutok. Néhány kiadósabb korty után, hirtelen tépem ki agyaraimat a bársonyos bőrből, s engem el a bambinát. A következő pillanatban már a halandó férfi mögött állok, bal kezemnek ujjaival nyakát szorítva, jobbomban tartott késem hegyét gerince sebezhető pontján tartva. Nem törlöm le ajkaimról a Borostyánszemű vérének bíborló csepjjeit. Sátáni mosolyt engedve a nő testnedvétől vöröslő számra, szénfekete, könyörtelenséget tükröző tekintetemet a vámpírnő pillantásába vájva szólalok meg.
- A vére, Miss Seymour, olyan, akár az isteni ambrózia. Képes volnék addig szívni, míg porzóvá nem ürítem ereit. Ám sajnálatos módon erre most nincs lehetőségem. Legalábbis addig, míg nem végeztem be feladatomat. Amiben segédkezni fog. Begyógyítja a sebeit, ruhát vált, ha valaki kérdezi miért, azt mondja, hogy leöntötte pezsgővel. Ezután idehozza nekem Colchester earl-jét. Megértette a feladatát? – kérdezem még sötétebbé komorítva karcos baritonomat, miközben lefagyasztom számról a vigyort. Csak ezután nyalom le ajkaimról az értékes vércseppeket végig tartva a szemkontaktust a vérző nyakú, felhasított oldalú vámpírnővel.
- Gondolom, nem kell hosszabban kitérnem arra, hogy miféle következményekkel járna az engedetlensége. Ne legyenek kétségei afelől, hogy hezitálás nélkül kivágom Sir Kurafi gerincét a helyéről, ha megkísérel túljárni az eszemen. Hogy lássa szándékaim komolyságát, adok némi ízelítőt. – szűröm fogaim közt, majd a férfi csigolyái közé nyomom késemet, markolatig elmerítve a pengét a hátában. Ezzel egy időben kíméletlenül megszorítom a férfi gégéjét, összepréselve a gégeporc mögött feszülő hangszálakat. E tettemmel elérem, hogy nyikkanás nélkül viselje a gerincébe hasító éles fájdalmat. Mivel átvágom a csigolyáiban futó idegpályát, deréktól lefelé lebénul és ronggyá érzéketlenedett lábakkal megroggyan. Teste a földre hullana, ha hagynám. Ám erősen tartom őt nyakánál fogva. Úgy lóg kezemben, akár egy tarkóbőrénél fellógatott kölyökmacska. Noha háttal állok neki, tudom, milyen csodálatos látványt nyújtanak fájdalomtól eltorzult vonásai, kíntól kidülledő szemei. Áldásos tevékenységem során számos alkalommal voltam már szemtanúja hasonlónak. És még sok ízben leszek is. Sajnálom, hogy ezúttal nem láthatom saját szememmel a hős gavallér szenvedéseit. Ám kárpótol a velem szemben álló bambina szépséges arcán tükröződő iszonyat.
- Tehát értjük egymást. Iparkodjon, Miss Seymour. Türelmem egyre fogy. – mondom fagyos nyugalommal, miközben vérszomjas mosolyt engedek deres ajkaimra.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Hétf. Feb. 18, 2013 5:21 pm

Abramo and Grace

Tiéd a csend és a nyugalom, miénk a könny és az örök fájdalom.


Mellkasát összeszorító jeges félelemtől képtelen volt lélegzethez jutni. Egész testében reszketett, míg az idegen férfi karijai közt volt, s hogy ezt leplezni tudja, ujjait csuklója köré fonta. Nyilvánvalóan örömét lelte abban, hogy immáron nem csak őt, de még Christiant is sakkban tarthatja. Ő azonban egy cseppet sem a saját testi épségét féltette. Biztonságban akarta tudni Christiant, távol ettől a férfitól, ám azzal is tisztában volt, hogy ő sem fog elmenni addig, míg meg nem bizonyosodik afelől, hogy jól a lány jól lesz. A különbség azonban az volt, hogy ő halhatatlan volt, ha néhány könnyebb sérülést szerezne, pillanatok alatt felépülne, Christian azonban már nem úszná meg ennyivel. Bele is halhat.
Szemei sarkában vérszínű cseppek jelentek meg, melyek lassan végigfolytak arcán. Ajkait vonallá préselve próbált úrrá lenni a rettegésén, többnyire sikertelenül. Ahogy felnyitotta ismét pilláit és hallgatta a férfi mély orgánumát, miközben Christian-hez beszélt egész testében megmerevedett, azonban immáron nem azért, mert félt sokkal inkább nem értette honnan szerzett tudomást erről az afférról. Arcáról vélhetően mindent le lehetett olvasni, ugyanis Christian egy cifra káromkodást követően végigszántott szőke tincsein. Igaza volt az férfinak. Inkább bele sem akart gondolni hány szolgálóval hált már az előtte lévő férfi, s miért? Mert nem akarta odaadni magát neki még. Szigorú szabályok között nőtt fel, apja pedig nem vette volna jó néven ha házasság nélkül hált volna bárkivel is. Még akkor is, ha a vérivó démonokra egészen más szabályok vonatkoznak. Édesapja mindig is féltve őrizte a család jó hírét, és mindent megtett volna azért, hogy ez meg is maradjon. Ismét lehunyta szemeit és vett egy mély lélegzetet, hogy kitisztítsa fejét. Nem akart most erre gondolni, fontosabb volt, hogy elszabaduljanak ettől az agresszív férfitól, aki rabságban tartotta mindkettőjüket.
Elkínzott nyögés szakad fel ajkai közül, amikor oldalába vájt a penge. Beharapta alsó ajkát és minden erejét összeszedve próbálta türtőztetni magát, hogy ne sikoltson fel fájdalmában. Nem akarta, hogy bárki is a segítségükre siessen, pláne nem egy halandó, akinek még a halálát is okozhatná segítőkészsége.
- Várjon! Ne! – Christian ismét szólította a férfit, amikor látta, hogy a tőr hegye mélyebbre szánt benne. Grace megrázta kicsit fejét jelezve, hogy ne tegyen semmit, hiszen ő egészen jól bírta mindig is a gyűrődést. Gondolatának fonalát agyarak marása szakította félbe. Borotvaéles szemfogai által gerjesztett fájdalom minden porcikájába szétáradt ajkai közül pedig fájdalmas sikoly tört fel. Reszketve szorította ujjait Abramo csuklója köré, hogy megtudjon kapaszkodni benne mielőtt még térdei felmondják a szolgálatot. Egészen közelről hallotta miként kortyolja a férfi sebéből kiserkenő nedűt, bőrén pedig érezte jeges nyelvének simítását ivás közben. Egy átkozott pillanatig úgy érezte, mintha nem lenne Önmaga, sokkal inkább egy báb melyet más irányít. Gondolatai, érzései és teste felett valaki más vette át az irányítást, akit nem érdekelt a kialakult helyzet. Nem törődött azzal, hogy imént a penge húsába vájt, a legkevésbé sem számított neki, hogy rabságban van, zsarolják és bántalmazzák őt. Valamilyen különösen beteges módon tetszett neki az érzés, melyet agyarai marása gerjesztett testében. Légzése alig tapasztalhatóan szaporább lett némileg, teste pedig felforrósodott, mintha csak tűznyalábok simogatnák testét. Nem ismert Önmagára, hisz nem is csoda, mert nem volt az. Ez nem lehetett ő! Fogalma sem volt arról, mi üthetett belé. Talán csupán összekeverte a félelmet és a fájdalmat valami mással. Igen, csak ez lehetett a magyarázat különös viselkedésére.
Szerencsére vagy sötétebbik oldalának szerencsétlenségére, a pillanat gyorsan tovaszállt épp annyira, mint ahogy bekövetkezett. A következő pillanatban már szabaddá vált, ám a lendülettől sikerült a földre zuhannia. Hatalmas ruhája felfogta az esést csupán tenyere horzsolódott fel egy kicsit, ám ez is pár pillanat múlva begyógyulni látszott, ahogyan az oldala is. Ijedten emelte fel tekintetét a vele szemben álló két férfira és rémülten tapasztalta, hogy fordult a kocka. Most már Christian volt az Ő karmai között. A férfi úgy játszott mindkettőjükkel, mint a bábukkal. Kegyetlenséget tükröző éjfekete íriszei ridegen néztek vissza rá. Nagyot nyelve feltápászkodott lassan a koszos földről, majd felemelte karjait nyugtatásképpen, mialatt a férfi instrukcióit hallgatta. Újabb vérrel átitatott könnyek törtek fel szemei sarkából, melyeket azonnal letörölt arcáról. Mellkasához emelte reszkető karjait, majd bólintott egyet.
- Rendben. Megteszem amit kér, de kérem… ne bántsa őt!
Mikor Christian teste a fájdalomtól ívbe feszült rémülten kapta ajkai elé koszos ujjait és kocsonyássá vált térdekkel lépett hozzá közelebb. Az, ahogy bántotta őt olyan volt számára, mintha belé mártotta volna ismét kését.
- Neee!!! Kérem!!! – nyögte zokogva Abramo-nak, miközben le sem vette tekintetét Christian-ról. –Idehozom feltűnésmentesen. Senki nem fogja észrevenni a dolgot, de kérem. Ne bántsa… - néhány pillanatig még megkövülten állt a helyén, majd felemelte szoknyáját és hátrált egy lépést végig kettőjüket figyelve. – Ha Christian meghal teszek róla, hogy ez legyen az utolsó cselekedete. – talán nem volt a legokosabb tett fenyegetőzni, hiszen mindketten az ő markában voltak, azonban azzal is tisztában volt, hogy az apját képtelen lenne legyőzni, akármennyire idős is volt.
Mielőtt még valami meggondolatlanságot tett volna, megfordult és olyan gyorsan rohanni kezdett a az épület felé amennyire csak bírta, természetesen minden természetfeletti gyorsaságot nélkülözve. Nem akarta, hogy bárkinek feltűnjön az, hogy ilyen hihetetlen sebesség birtokában van „halandóként”. Mivel nem szeretett volna feltűnést kelteni, jobbnak látta, ha a hátsó bejáratot választja. Szinte úgy tépte fel a súlyos faajtót, majd minden habozás nélkül rohanni kezdett a lépcső felé fel egyenesen a hálóterméig. Sietősen körbepillantva megbizonyosodott afelől, hogy senki nem figyeli őt, gyorsaságát felhasználva ágyához illant, melyen egy bordó színű legalább olyan elegáns ruha feküdt, mint amilyen ebben a pillanatban rajta is volt. A bál előtt nem tudott dönteni a két ruhadarab között, Christian volt az, aki kiválasztotta ezt az aranyszínűt, melyet az eset folyamán hordani akart. Abramo tett arról, hogy végül mégis ez kössön ki rajta.
Olyan gyorsan amennyire csak tudta magára kapta a ruhadarabokat, mely nem volt egyszerű feladat tekintve, hogy egyedül kellett felöltöznie. Eddig mindig legalább három szobalány volt az, aki segédkezett neki az elkészülésben, most viszont csak magára hagyatkozhatott. Miután elkészült még utoljára a tükörbe nézett, letörölte arcáról véres könnyeinek nyomát, majd kisietett a szobából. A könnyebbik feladaton sikerült teljesítenie, azonban a neheze még csak most jött. Nem tudta, hogyan fogja Colchester earl-jét elcsalni az apja mellől. Minden eseményen mellette állt, talán azzal a céllal, hogy így méltóságteljesebbnek tűnjön. Ő maga sosem kedvelte igazán a férfit, azonban a tudat, hogy egy kegyetlen vámpír karmai közé kell csalnia őt, egyszerűen elviselhetetlen volt. Mintha a mélybe taszítaná a férfit… ezzel gyakorlatilag megölve őt. Mert egy biztos, nem beszélgetni szeretett volna vele Abramo.
Miközben lehetőségeket vette át, sikerült lejutnia a bálterembe melyben még mindig zajlott a mulatság, mintha mi sem történt volna. De hisz nem is történt semmi őt és Christiant kivéve, akinek fenekestül felfordult a világa. Egek… őszintén remélte, hogy még mindig életben van…
Lelassította lépteit, miközben átszlalomozott az emberek alkotta tömegben egészen az emelvényig melyben apja figyelte a táncoló párokat, mellette pedig az a férfi ült még mindig, akit Abramo elé kellett vinnie.
Amikor édesapja megpillantotta lányát enyhült néhány fokot fagyos tekintete, mely azonnal végig is siklott rajta. Valószínűleg feltűnt neki, hogy másik ruhát hord.
- Leöntöttem itallal. Annyira ügyetlen vagyok mostanában. – jegyezte meg mielőtt még apja rákérdezhetett volna a dologra.
- Minden rendben van? Zaklatottnak látszol. – fürkésző röntgen pillantása lánya arcát kezdte tanulmányozni, aki csak bólintott egyet.
- Természetesen. Csak nem érzem egészen jól magam. Nem értem mi lehet… - arcomhoz emeltem ujjaimat, mintha valóban rosszul érezném magam és lehunytam szemeimet. – Lehet, hogy sétálnom kéne egy kicsit. De… egyedül nem akartam.
- Szeretnéd, hogy veled menjek? – kérdezte apja. Grace halványan elmosolyodott, majd megrázta kicsit fejét.
- Nem, de köszönöm. Jobb, ha itt marad. A vendégek az ünnepelt miatt vannak itt.
- Én szívesen kikísérem Lady Seymour. Úgysem csinálok semmit. Jobb megmozgatni fáradt végtagjaimat. – szélesen elmosolyodott Abramo célpontja, majd felállt a helyéről. Bingó!
Követte tekintetével, ahogy megkerüli az asztalt, majd rápillantott Grace édesapjára, mintha engedélyt kérne tőle, aki erre csak bólintott egyet. Lány arcára hálás mosoly kúszott, majd ahogy a férfi felemelte karját, belekarolva megindultak együtt a kijárat felé. Szíve olyan hevesen dobogott, hogy nagyon hálás volt azért, amiért a körülöttük lévő emberek hangosan nevetgéltek és szórakoztak, mert az apja biztosan észrevette volna rajta idegességét.
Erőltetetten elmosolyodott, amikor a férfi kitárta előtte az ajtót, majd kiléptek együtt a szabad ég alá. Amint Colchester earl-je elfordította róla tekintetét, a lány arcáról úgy olvadt le a mosoly és észrevétlenül megindult vele Abramo és Christian felé. A férfi szerencsére nem ellenkezett, talán még fel sem tűnt neki, hogy egy sötétebb terület felé igyekeznek, ahol nem várta más, mint a Halál. Ujjai remegtek, gyomra diónyivá szűkült, lelkiismerete pedig sikítva tiltakozott az ellen, hogy őt odavigye Abramo karmai közé.


avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Szer. Márc. 13, 2013 5:01 pm

Maga a színtiszta gyönyör látni a bambina folyékony napsugárhoz hasonlatos írisziben úszó, léleksorvasztó aggodalmat, az arisztokratikus vonásokra kiülő, gyomorszűkítő szorongást. Rizsporos maszkká kövül a nő alabástrombőrbe burkolt, gyönyörű arca. Mélyen leszívom halálrágta tüdőmbe a kezeim közt tartott, lebénult, fájdalomtól nyöszörgő férfiből és az érte rettegő Ébenhajúból áradó félelemillatok keverékét. Ragadozószaglásom képes különválasztani a kétféle aromát. Míg a halandó férfi testkipárlása borsos-fűszeres, a vámpírnőjé hűvösen nektárédes. Olyan, akár a jéggé fagyott, dérbe halt méz. Fenséges táplálék füstölgő, olvatag kátránnyal töltött, posványos lelkemnek. A bambina esdeklő szavai, elfulladó, visszafojtott indulatoktól remegő hangja pedig zene füleimnek. Tekintetemet a bambina érzelmektől fénylő pillantásában tartom. Figyelem a citrinszínű szemekben hunyorgó félelemszikrákat, holt bőrömön, élettelen szöveteimben érzem a nő lelkéből áradó riadalom zúzmarás hullámait. Sötét mosoly kúszik ajkaimra látva a sárgálló íriszeket elöntő élénkpiros vérkönnyeket. Mintha csak a Napot festené vörösre a Halál Angyala egy átvérengzett éjszaka után. Jobb szemöldököm homlokomra ugrik hallván a nő fenyegetőzését. Torkomat komor nevetés karmolássza, ám bármily égető is a kényszer, hogy útjára engedjem, visszafogom a felszínre kaparózó ingert. Úgy határozok, ezúttal nem fejtem ki részletesen a bambinának, hogy miért is nem érdemes engem megfenyegetni. Noha nem csak hogy verbális úton, de tettekkel demonstrálva is szíves örömest elé tárnám, hogy milyen kockázatokkal jár az, ha valaki botor módon visszaszájal nekem. Gonosz mosollyal ajkaimon, szótlanul figyelem, ahogy sarkon fordul és emberi tempóval futásnak ered. Arany muszlinruhájának hullámzó fodrain fényesen csúszkálnak a Hold jégezüst sugarai. Tövises tekintetem követi távolodó alakját, egészen addig, míg el nem nyeli őt a tárva nyitva álló, üvegkazettás teraszajtó. Amint az aranyló jelenést magába szippantja a bál forgataga, a kezeim közt tartott, fájdalomtól szűkölő bájgúnárra fordítom figyelmemet.
- Míg a mátkája visszatér, Ön lesz oly szíves és elszórakoztat engem. – intézem hozzá szavaimat, miközben lefagyasztom ajkaimról az azokon sötétlő mosolyt.
- Fohászkodjon az Istenedhez, hogy a Borostyánszemű mielőbb visszatérjék köreinkbe a célpontommal egyetemben. Ha unatkozni vagyok kénytelen, bizony ronda dolgokra vetemedem. – mondom, miközben kirántom késemet a ficsúr csigolyái közül. Forró vér robban elő a szűrt sebből. A férfi fájdalomáztatta ordítása megreszkettetné a környező fákat és felhívná ránk a kertben lézengő, andalgó párocskák figyelmét, ha nem szorítanám el hangszálait. Ám elszorítom. Torkát markoló balomat az eddigieknél jóval keményebben nyomom diszkréten megroppanó gégeporcára. Arra kényesen ügyelek, hogy ne tegyem beszédképtelenné a kis kurafit. Megtárgyalandó ügyeim vannak vele. Míg kedélyesen fojtogatom őkelmét, számhoz emelem késemet és kényelmesen lenyalom a hideg pengén vöröslő vért. Nem kedvelem különösebben a férfiak vérét. Fémesebb, sósabb a nőkénél és kesernyés utóízt hagynak ízlelőszervemen. A fehércselédek ereinek nedve ellenben édes és selymes. De még a legkiválóbb házból származó hajadonok vére sem vetekszik a Borostyánszemű testében keringő nedűvel. Ízlelőbimbóimon még mindig ott szikrázik életesszenciájának ambróziához hasonlatos aromája. Bizonyos vagyok benne, hogy noha ez volt az első, de korántsem volt az utolsó alkalom, hogy az éteri szépségű, galamblelkű, dobogószívű vámpírnő vérét ittam.
Berögzült mozdulattal tűzöm övembe késemet, miközben tekintetemet végigfuttatom a közelünkben sudárló, szikár törzsű fákon. Pillantásom megállapodik az egyik nyurga jegenyén, melyet ideálisnak ítélek arra, amit tenni szándékozom. Ellazítom ujjaimat és hagyom, hogy a rongylábúvá bénult félnótás a földre essen. Nyögve csuklik össze, mire utána hajolok és megragadom zakójának gallérját a tarkójánál. Úgy fogom őt, mint anyamacska a kölykét. Kapcsolatunk már-már meghitt. Határozott léptekkel indulok el a kiszemelt fa felé magam után húzva nyöszörgő, tehetetlen foglyomat.
- Ezt… még… megkeserüli… Tudja, hogy… ki vagyok… én? Nem fogja megúszni… szárazon… - zihálja a szépfiú, miközben végigvonszolom meggyötört korpuszát a gondosan nyírt, télből éledező, fakó gyepen. Szavait hallva megtorpanok, és jeges nyugalommal letekintek rá. Pillantásomba sötét szikrákat csiholok, ajkaimra pengeéles, sátáni mosolyt engedek, miközben fájdalomtól eltorzult vonásait szemlélem.
- Nincs abban a helyzetben, hogy fenyegetőzzék, amico. – mondom. A számon veszteglő fagyos mosoly éles kontrasztban áll komoran morajló, érdes hangtónusommal.
- Ha felbosszant, kénytelen leszek gondoskodni arról, hogy többé ne álljon módjában bársonyos bőrbe burkolt, habfehér női combok közt keresni a kielégülést. Hogy érthetőbb legyek…
Elharapom mondandómat, miközben guggolásba ereszkedem mellette. Egyik kezemmel ismét elkapom a halandó saját ujjnyomaimtól lilálló nyakát és tenyeremet ádámcsutkájára feszítve lenyomom fejét a földre. Súlyommal többé-kevésbé ránehezedve támaszkodom érzékeny gégeporcán, majd közelebb hajolva hozzá, eszelőssé indulatosított tekintetemet rémült pillantásába vájom.
-… lemetszem koronaékszereit, aztán a füleire aggatom őket dísz gyanánt. Világosan fejeztem ki magam, vagy lépjek fel tettleg, hogy végre megértse, itt nem ön diktálja a szabályokat. – folytatom elkomorodva.
- Önnek sejtelme sincs arról, mily szívesen kiontanám a beleit, mily örömmel falnám fel szívét, miközben utolsókat vonaglik a kezemben. Ne feszítse túl a húrt. A bennem lakozó Gonosz vérre, fájdalomra, halálra éhezik. És hajlok rá, hogy jóllakassam. Egyszóval: silenzio. – szőröm fogaim közt, miközben tekintetemet végigjáratom a férfi félelemtől kővé dermedt arcán. Vértelenné sápadt ajkait pengevékonnyá soványítja a rettegés, arcbőre krétafehér, kéklő íriszeiben színtiszta iszonyat fénylik. Perfetto. Elégedetten konstatálom, hogy a szoknyavadász ficsúr végre felfogta, pökhendi szavaival csak maga alatt vágja a fát. Én pedig a nyelvét fogom kinyesni, ha nem hallgat el. Kátránytöltötte, férgekrágta lelkem mélyéről egy donoszdi hang arra ösztökél, hogy akkor is metszem le a férfi nyelvét, ha történetesen csendben marad. Nos, nem kizárt, hogy hallgatok az álnok kis sugalomra.
Felegyenesedem, belemarkolok a nemesúr félhosszú, homokszőke hajába, ám ahelyett, hogy kényelmesen a fához sétálnék magam után húzva őt, inkább odaillanok a magas, karcsú törzshöz. Ha már úgyis arra járok, hajánál fogva a fába csapom a férfi fejét. Fojtott nyögést hallat, homlokra felhasad az ütés erejétől. Élénkpiros vér fröccsen fel a sebből, mely fejsérülés lévén gazdagon patakzik. Vörös lében ázik a férfi női szíveket tördelő arca. A bíbor folyam végigcsorog az arisztokratikus vonásokon, majd a ficsúr vakítóan fehér ingére árad. Ám ő ebből nem sokat érzékel, tekintve, hogy eszméletétől fosztottan lóg a kezemben. Kieresztem ujjaim közül a hős gavallér fürtjeit, mire teste ernyedten omlik a fa tövébe. Megragadom zakóját és egyetlen mozdulattal letépem róla a drága szövetet. Aztán véráztatta inge következik. Azt is leszaggatom felsőtestéről. Hosszú csíkokra tépdesem a markomban fehérlő anyagot. Hátrafeszítem a férfi karjait, majd ingének foszlányaival, csuklóit egymáshoz kötözve a fához rögzítem bénult korpuszát. Véráztatta feje oldalra billenve pihenget jobb vállán. A szőke gavallér nincs jó bőrben. A homlokán vöröslő, mély hasadékból egyenletesen folydogál a vér izmokszabdalta, napbarnított mellkasára. Tekintetem bal kezére téved, melynek gyűrűsujján aranykarika fénylik. Szemeim résnyire szűkülnek. Micsoda képmutatás. Eljegyezte az Ébenhajút, de cselédek és szolgálatkész úrhölgyek szoknyáját emelgeti, amint menyasszonya félrenéz. Villámgyors mozdulattal kapom elő késemet, majd megragadom a férfi csuklóját és lemetszem meggyűrűzött ujját. Az alany nem tér magához az ájulatból. Eszmélete messze jár. Zakóm zsebébe süllyesztem a levágott testrészt a rajta fénylő gyűrűvel egyetemben. Ekkor fülembe egy ismerős szoprán és egy ismeretlen bariton hangfoszlányai szivárognak be. Ajkaimra gonosz, elégedett mosoly kúszik, miközben elteszem az ujjaim közt tartott pengét. A bambina gyors volt. És hatékony. Ezüst tálcán kínálja nekem Colchester earl-jét. Molto buono. Lassan fordulok az érkezők felé. Egy örökzöld, magas növésű sövény jótékony takarásában állva várom, hogy áldozatom és a mellette lépkedő nő közelebb érjenek hozzám. Úgy állok lesben az árnyékban lapulva, akár a hálójában rejtőző pók, mely csak a megfelelő pillanatra vár, hogy rávethesse magát gyanútlan zsákmányára. Amint a párocska egy vonalba ér velem a sövény túloldalán, kilépek a homályból a holdfénybe. Nem illanok eléjük, egyelőre. Megvárom, hogy a galambősz, hajlott korú vámpír észlelje jelenlétemet. Ami a következő pillanatban meg is történik. Nem nyújthatok bizalomgerjesztő látványt, ugyanis a férfi arcán a félelem árnya suhan keresztül, amint megpillant. Tekintetem követi az övét, mely combom mellett lógó jobbomra vetül. Ez hát riadalmának oka. Kezemen a fához kötözött bájgúnár alvadófélben lévő vére bíborlik. Enyhén lehajtott fejjel, szemöldököm alól pillantok fel a riadtnak tetsző célpontra és a balján álló, vámpírviszonylatban is túlontúl sápadtnak tűnő nőre. A Borostyánszemű finom vonásain szorongás tükröződik, napsárga íriszeiben jókora adag bűnbánat és egy csipetnyi tehetetlen düh csillog. Végigfuttatom csontig hatoló, szurokfete tekintetemet a bambina karcsú testén feszülő, bordó selyemruhán, mely tökéletesen illik a nyakát ölelő, aranyfoglalatban vöröslő rubinokhoz. A következő pillanatban az earl előtt termek és villámgyors mozdulattal torkon ragadom őt. Szemem sarkából a riadt nőre pillantok és szóra nyitom ajkaimat.
- A vőlegénye szomjazik a társaságára, Signorina Seymour. Javaslom, csatlakozzék hozzá. A sövény mögött álló fa tövében piheni ki a bál fáradalmait. – mondom sötéten morajló, vészjósló hangon, immár mosolytalanul.
- Egy jó tanács, mielőtt botorságra ragadtatná el magát. Nem oldozza el a fiatalurat, nem kísérli megszöktetni. Capisci? – kérdezem, majd meg sem várva, hogy a nő ellépjen az idős vámpír mellől, jól irányzott, kígyósebes mozdulatot téve áttöröm az élőholt férfi szegycsontját és marokra kapva szívét kitépem azt a mellkasából. Áldozatom felordít fájdalmában, miközben sűrű, fekete vér tör fel a felsőtestén ütött, öklömnyi, tarajos szegélyű, törött bordacsontokkal karéjozott lyukból. Arra azért ügyelek, hogy a vámpír ne haljon meg azonnal, hiszen üzenetet kell átadnom neki. Ennek fényében úgy tartom ujjaim közt a hideg, fekete vértől csepegő, mozdulatlan szívet, hogy a belőle kiinduló aorta még épen és sértetlenül köti a külvilágba tépett szervet a testhez.
- Lord Berreth, Salisbury vicomte-ja szívélyes üdvözletét küldi. Szemet szemért, fogat fogért. – mondom, majd megrántom a kezemben tartott szívet. Elszakad az aorta, fekete vér fröccsen fel a cafrangos szélű érből. Kiejtem tenyeremből a vértacsakos szervet, balommal belemarkolok a férfi hamuszürke hajába, megragadom azt és erőteljesen oldalra csavarva letépem a nyakról. Üresen tátongó mellkassal, fővesztetten dől el a vámpír teste a fövenyen. Feljebb emelem a kezemben tartott fejet, majd jobbommal a vámpír szájához nyúlok, ujjaim közé csípem először a jobb-, majd a baloldali szemfogat és kirántom őket az ínyből. Vér zúdul alá a sebekből. Zsebembe, a levágott ujj mellé teszem a megbízóm által megrendelt tárgyakat, az earl halálának bizonyítékait, Lord Berreth bosszújának szimbólumait. A fogat fogért részt letudtam… De még korántsem végeztem. Egymás után, ujjaimmal kanalazom ki a világtalanná lett látószerveket az üregeikből. Azokat is a többi relikvia mellé süllyesztem. Flegmán elhajítom a fejet, mely a sövény aljába gurul. A kifosztott, üres szemgödrök vakon merednek a fekete égbolton trónoló, ezüst sugarakba szőtt Holdra és a körötte hunyorgó, jégfényű csillagokra.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Szer. Ápr. 10, 2013 9:47 am

Abramo and Grace

Tiéd a csend és a nyugalom, miénk a könny és az örök fájdalom.


Rózsaszín könnyek marták retináit, miközben a hűvös tavaszias szellő arcába kapott. Haja vadul lobogott mögötte, ugyanis legtöbb fürtje már kiszabadult kontybörtönéből. Az elegánsan megalkotott hajcsoda, már leomlani látszott a sok megpróbáltatástól. Furcsa volt, de ő is éppen úgy érezte magát, mint étcsokoládé színű fürtjei. Úgy érezte minden élet leszállt belőle, lassan belefárad az estébe. Túl sok dolog történt ma este, túl rövid idő alatt. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy fenyegessék, mások életével játszanak a szeme láttára, megharapják és… megbecstelenítsék. Nem csak a sötét férfi volt az, ki meggyalázta őt, sőt… sokkal több fájdalmat élt át vőlegénye miatt. Közel sem volt oly gyötrelmes az, mikor hosszúra nyúlt, vére szomjas agyarak szakították át nyakbőrét és vették bíborvörös vérét. Nem rántotta annyira görcsbe a félelem, mikor a férfi oldalához nyomta tőrjét, mint akkor mikor meglátta Őt azzal a nővel. Szenvedély melyet Christian és az a nő átélt, a kép mely borostyán szín szemei elé tárultak, semmihez nem fogható gyötrelmet okozott benne. Kínkönnyei melyek felszínre törtek, nem csupán Abramo hibájából volt, Christian is éppen annyira kivette részét belőle. Más nő vélhetően hagyta volna, hogy a vámpír azt tegye vele, melyhez neki sosem lenne elég bátorsága és persze lelkiismerete. Ő azonban nem olyan volt, mint más nő. Számára fontos volt az a férfi, ki fájdalomtól eltorzul arccal nézett vissza rá és bosszúszomjas sem volt sosem. Képtelen lett volna együtt élni a tudattal, hogy miatta halt meg. S bár nem biztos, hogy megérdemelte kegyelmét, mégis olyan sebesen szedte citerázó lábait, amennyire csak egy halandó képes lett volna. Ha nem lett volna a zöldellő kertben, valószínűleg átváltott volna vámpírtempóra. De nem volt ostoba, semmi nem ért annyit, hogy leleplezze családját és faját egyaránt. Akkor még több veszéllyel kellett volna szembenézniük, mint amit Abramo nyújtott számukra. Mialatt a sebes tempóban szedte a lépcsőfokokat, a lelki szemei előtt egyetlen kép jelent meg, melyet most ebben a pillanatban tényleg ki akart törölni fejéből. A feladatra kellett koncentrálnia: Átöltözik majd valahogy ráveszi azt a férfit, akit Abramo szeretett volna maga előtt látni, rábírja, hogy tartson vele.
Az öltözködés viszonylag a könnyebb részét képezte a feladatnak. S bár fűzőjével meggyűlt a problémája, végül sikerült minél gyorsabban elkészülnie. Vélhetően ez volt élete leggyorsabb vetkőzési-öltözési időtartama. Az idő szorította, melyre kevés volt, hogy megigazítsa szétcsúszott kontyát, így hát csak annyit javított szétzilált külsején, hogy vérrel átitatott könnyeit letörölte arcáról.
Sok verziót elképzelt, hogy fogja az earlt elcsalni apja mellől, ám kiderült, hogy a jó előre megfontolt hazugságok nála nem működnek túl sikeresen. Az agya, mintha leblokkolt volna, megállt minden értelem benne. Semmi más nem jutott hirtelen eszébe csak az, hogy azt mondja rosszul érzi magát. Ebben a férfi szemében nem volt semmi érdekes, hiszen egy ilyen bálon, mikor túl sokat esznek és isznak az emberek, könnyen megesik. Apja azonban valószínűleg sejtette, hogy nem ez áll a háttérben. Vámpírként, aligha érezhette rosszul magát, hacsak nem került ezüst szervezetébe. Azt viszont ő azonnal észrevette volna. Szerencsének volt mondható, hogy édesapja nem állította meg őt, és nem kezdett kérdezősködni a valódi szándékai felől. A hatalma meg lett volna hozzá, hogy egy pillanat alatt kiderítse mi is folyik itt valójában, akkor pedig még véresebb bálnak nézhettek volna elébe. Tekintve mily sok év állt már mögötte, két igen hatásos természetfeletti erővel is rendelkezett. Egyrészt bárkiből ki tudta csalni az igazságot, még akkor is, ha másik fél foggal körömmel próbált tiltakozni ellene. Akár még össze is szegelhette volna ajkait, az igazság akkor is kiderült volna számára. Mintha csak szérumot ivott volna az illető. Másfelől pedig birtokában volt a manipuláció képessége, mely bármilyen vámpírra, likantrópra, kiválasztottra vagy éppen boszorkányra egyaránt hatott. E kettő könnyedén legyőzhetetlenné tesz valakit, melyhez még hihetetlen erő, gyorsaság és természetesen pengeéles ész is társult.
Minden egyes lépés, mellyel közelebb kerültek Abramohoz, egyre csak zsugorította gyomrát. Szellő, mely felkapta illatokat és egyenesen felé söpörte, olyan aromával keveredett melyet össze keverni sem tudott volna semmivel, hiszen számtalanszor érezte, mikor Christian véréből táplálkozott. Fémesen fűszeres illat kavargott levegőben, egyenesen az orrjárataiba áramolva, mit az eddigieknél sokkal intenzívebben érzékelt. Sokkal több vért vesztett azóta, mióta útjára engedte őt a férfi, hogy elébe hozza célpontját. Alig észrevehetően megszaporázta hát lépteit, hisz ha két személy közül kellett volna választania, melyik halálát kívánná inkább egyértelműen a leendő ura mellett döntene.
Ahogy egy emberként fordultak be a sövény mögé honnan egyre erőteljesebben érezte vérének illatát, a Sötét férfi elébük vágott, ezzel útjukat állva. Grace összerezzenve a hirtelen jött „letámadástól” riadtan pislogott fel rá, majd odébb lépve elengedte hát Colchester earl-jének karját.
Félelemtől fénylő citrin színű íriszeit ráemelte Christianre, aki fának dőlve eszméletlenül hevert a földön. Szörnyű bajsejtelem kezdte lelkét belülről szaggatni, ugyanis sokkal rosszabb állapotban volt, mint mikor elindult. Sajnálatos módon, ez nem hatott rá újdonság erejével. Az olasz férfi olyannyira kegyetlen volt, hogy biztos volt benne, ha kettesben maradnak, ő nem fogja megúszni szárazon. Még több vért fog fakasztani belőle, még nagyobb fájdalomra szomjazott tőle. Sosem volt és nem is lesz képes felfogni azt, hogy lehet valaki ennyire kátrányos lelkületű, hogy mások kínja éltesse. Grace már akkor is lelkiismeret furdalást érzett, ha kérője vérét vette. Piócának, egy élősködőnek érezte magát azokban a pillanatokban, mintha kihasználná őt. Pedig szó sem volt ilyesmiről. Christian mindig önként ajánlotta fel ereiben csörgedező számára éltető nedűt mióta csak megtudta, hogy mi is valójában a nő. Természetesen, mint a legtöbb halandó azonban ő is valamilyen ellenszolgáltatást várt fejében. Remélte, hogy miközben ő felfokozott állapotban véréből iszik, talán még közelebb tud jutni hozzá. Simogatta, szép szavakat suttogott fülébe, mintha ezzel próbálná rávenni arra, hogy szűz ölét átadja neki. Mindeddig hiába, s tudta, hogy ez volt a gondja. Ezért volt az, hogy a férfi más nők forró combjai közt keresett megnyugvást szükségletei kielégítésére. Mindenért ő tehetett, mert nem akarta úgy adni magát, hogy még nem érezte helyesnek.
Borostyán színű íriszek immáron határozottan villantak a vele szemben álló vámpírra.
- Nem oldozom el, hisz tudom azonnal megölné őt, s talán mindkettőnket. Nem kívánok még meghalni.
Ellépve a férfi mellett, felemelte szoknyájának szélét és sietve Christian mellé futott. Térdre rogyva mellette két tenyere közé vette holtsápadt arcát. Nem festett túl jól. Sőt egyenesen rémesen. Érzékeit kieresztve hallgatta szívének egyre lassabb verését, mely a rengeteg vérveszteségtől egyre inkább gyengült, míg végül már nem lesz mit pumpálnia szervezetében. Tekintete végigsiklott a férfin sérüléseket keresve. Mikor tekintete rátalált ujjaira, jobban mondva egyik megcsonkított ujjára, lélegzete bent rekedt, szíve kihagyott egy ütemet. Torka összeszorult, gyötrelem pedig pusztító viharként söpört végig testén. Ez képtelenség… hogy volt erre képes?! És miért?! Christian nem ismerte a férfit, miért vágta hát le az ujját? Ezzel még több fájdalmat akart neki okozni? Vagy neki akart ártani azzal, hogy elveszi tőle gyűrűt melynek párja nála van?
Éppen szóra nyitotta volna ajkait, mikor minden képzeletét felülmúló szörnyűséges rémkép jelent meg szemei előtt. Abramo úgy tépte ki a vele szemben álló szívét, mintha számtalanszor megtette volna már ezt és a legkevesebb gondot sem jelentené. Ujjait és ökle úgy hatolt bele mellkasába, mint kés a még megkeletlen kenyérbe. Vérének fröccsenése és Colchester earl-jének fájdalomtól eltorzult arca örökké emlékezetébe fog vésődni. Ezt szinte oly biztosra vette, mint hogy szíve kiszakadással fenyegetett. Vonallá préselt ajkait, véres könnyei záporként hullottak nemrégiben felöltött ruhájára. Szerencséjére bíborvörös volt, így nem igen látszott meg rajta fájdalomkristályok mely elapadhatatlanul folytak végig arcán. Túl sok inger érte éjszaka, ő pedig csak jószerével sodródhatott az árral, hiszen esélye nem volt ilyen erős vámpír ellen harcolni. Képességét vesztett magatehetetlen roncsként próbálta túlvészelni az éjjelt, ki erejének fogytán volt már. Úgy érezte nem bírja tovább. Egy dolog volt sejteni, hogy Abramo vélhetően nem teadélutánra óhajtja invitálni a férfit, de más dolog az, ha szemünkkel látjuk azt, mit tesz vele. Kitépett szív látványa mindennél szörnyűbb volt és ráadásul mikor még újabb szervektől fosztotta meg, azt hitte elönti epe torkát. Erőnek erejével szakította el tekintetét onnan és inkább a mellette eszméletlenül heverő férfire pillantott.
- Szüksége van vérre, máskülönben meghal. Túl sok vért vesztett már így is, és ha nem állítom el néhány percen belül megáll a szíve. – tekintetét nem volt hajlandó Abramora emelni, helyette inkább merven Christian nyakán lévő még lüktető ütőeret figyelte. – Bármit megteszek azért, hogy megmentsem. Hadd adjak véremből neki, hálám jeléül pedig azt csinál velem, amit akar. Ha úgy tartja kedve megkínozhat, akár végezhet velem úgy, mint vele. De neki élnie kell.
Minden kiejtett szót halálosan komolyan gondolt. Ő maga már sokat szenvedett az életben, s bár nem volt benne biztos, hogy apja díjazná ezt az ötletet mely megfogant elméjében, mégis jobbnak látta, ha ő hal meg, minthogy még többen veszítsék életüket ezen az estén. Ő már egyébként is sokszor halottnak érezte magát, hát még ha újabb személyt vesztene el, még fájdalmasabb lenne számára.




avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Szomb. Ápr. 27, 2013 5:44 pm

Tekintetemmel követem a sötéten, üresen ásító szemgödrök világtalan pillantásának útját. Én magam is felnézek az éjszaka leplét viselő, bársonyfekete égboltra, melybe mintha bele volnának ágyazva a jégszikrákat szóró csillagok. A Hold, régi ismerősöm, létem állandó kísérője saját, opálosan ezüstös fénytócsájában ücsörög, passzívan figyelve az alatta szendergő Világot. Kráteres, kerek arca közönyös, miként az enyém, s éppoly blazírt pillantással bámul rám, mellyel én illetem őt. Ez jellemzi kapcsolatunkat. Az érdektelenség. Elvonom szemeimet a higanyban ázó Éji Napról, majd lassan megfordulok és a fánál időző párocskára szegezem tekintetemet. Látnom sem kell magamat ahhoz, hogy bizton tudjam, sötét indulatok, fekete vágyak kavarognak szurokszínű lélektükreimben. Nincs rajta csodálkoznivaló. Elvégre zsigerig gonosz és álnok vagyok, minden egyes parányi sejtemet átitatja az Árny, melynek részeként járom kínnal kövezett, fájdalommal szegélyezett utamat. A Sátán kátránylelkének egy mérges gázt párálló, romlott, fekete cseppjéből születtem. Magamban hordozom a Pokol egy darabját, az Ősi Gonosz írmagját. A szem pedig ablak a lélekre, benne visszaköszön mindaz, mely túlmutatva a test húsburkán, betekintést enged a mélybe. Az ember lényegébe, az érzésekből, indulatokból, ösztönökből, vágyakból és gondolatokból szőtt, anyagtalan misztériumba, mely azzá tesz minket, amik vagyunk. Egyénné, egységgé, egy önálló, autonóm Világgá. Egy különálló, mégis mindenhez kapcsolódó Univerzummá. Az én Világom pedig halálrágta, sivárrá pusztult, élettelen táj. Egy felégetett, üszkös, rothadó erdő, melynek hamuval borított talajából, lángfalta, halott, kopárló fák nyújtóznak a sötétszürkén kavargó, viharfelhőket szülő ég felé, melyből pernye hullik alá. Bennem nincs Élet, nincs Fény. De Benne van... Lassan a fa tövében leledző párocska irányába fordulok. Tekintetemet a kivérző, haldokló ficsúr mellett térdeplő, bordó ruhás, véráztatta arcú Bambinára függesztem. Ő egyszerre birtokolja a Gonoszt és a Jót. A kettő határmezsgyéjén áll, akár egy időtlenségbe dermedt, érző márványszobor. Szíve ver, ereiben halhatatlan vér áramlik. Bőre elefántcsont, haja az éj sötétje, íriszei parányi Napok. Vérre szomjas, álnok Démon lakja, ám Ő kalodában tartja a Rémet. Acélos akarata, zárványtalan, víztiszta kristálylelke nem enged a Rossz bűnre csábító, gonosz tettekre sarkalló szavának. És abban a tévhitben él, hogy azé a nyomorult, áruló gazfickóé, kinek erei lassanként ürülnek, s vérével egyetemben cseppenként szivárog el buja örömöket hajszoló testéből az Élet. Tudja-e vajon, hogy a szeretett férfi más fehérszemélyek szoknyája alatt keresi sajgó hímtagjának enyhülését? Tudja-e, hogy leköpi, sárba tiporja a kettejük közt feszülő köteléket? Ha tudja is, nem rója fel neki, nem teszi szóvá, nem ágáll. Némán tűri, hogy megalázza, miként a nemesasszonyok többsége teszi. Legyen, ha ez a sors számára megfelel. Szenvedjen csak, ébredjen izzó harag, mételyező düh benne. Rágja, tépázza, savazza lelkét, azt a fényeset, azt a tisztát. Tompítsa el szikráját, mocskolja be makulátlanságát. Tartson ki az ígéretszegő, cselédhajkurászó gavallér mellett, míg lehet. Mert nem ma éjjel, de egyszer elragadom Őt. Enyém, az én Prédám, az én Zsákmányom. Ám nem most veszem birtokba Tulajdonomat. Talán hosszú évek, évszázadok múltán. Háborúk perzselik fel, természeti katasztrófák sokasága rázza meg addig az emberi világot. Pusztító tornádók, romboló földrengések, gyilkos szökőárak, vad viharok, emésztő tűztenger csap le és morzsol el milliónyi életet. Homokszemcsék milliárdjai peregnek alá az Idő homokórájának szűk üvegnyakán, mire újra találkozunk. De találkozni fogunk. Megtalálom Őt, bármerre is viszik kecses szellőléptei. Nem rejtőzhet el előlem. Lelke az enyém ellentétes pólusa. Vonz a fénye, akár éji rovart a sárgán izzó lángnyelv. Ezerízű mustvére magához húz, ereimbe kívánkozik. Tudom én, érzi Ő. Hazudhat magának, lehet vak és süket. Tehet úgy, miként jegyesével. Elhessegetheti magától a lidérceket, a kísértő gondolatokat. De azok örökösen visszalopakszanak majd. Ha nem éber állapotában, majd álmában. Akkor, mikor a lélek a leghozzáférhetőbb. Nem óvja a józanész, nem vigyázza az őrszem tudat. Pucéran, sebezhetőn lebeg az ájulatban heverő porhüvelyben. Ha nem is fizikai valómban, de kísérteni fogom Őt. Tekintetem tövise íriszeibe fúródott és beágyazódott. Mélyen, kitéphetetlenül. Érintésem jege alabástrom bőrébe, húsába, csontjaiba égett. Nem olvad ki onnan soha. Szavaim magjai elméjének termőtalajába gyökereztek. Örökre ott ragadtak. Én fogok az eszébe jutni az éjszakába fordult, fekete égboltról, a fák vetítette árnyakról, az éles fájdalomról, a hidegen villanó késpengéről, minden egyes, bíbor vércseppről. Beleivódtam, részévé váltam. Arcot adtam a Halálnak, a Kínnak, a Rettenetnek.
Tekintetem újra és újra végigsiklik szépséges szoborarcának kétségbeesést tükröző vonásain. Ajkaimra sötét, gonosz mosolyt engedek. Tetszik, amit látok és érzek. Élvezettel szívom magamba a Nőből áradó, szélsőséges érzelmeket. Az léleksorvasztó félelmet, a jeges iszonyatot, a tehetetlen, izzó dühöt és a halovány reményt. Nagyvonalúan bólintok kérdésére, miközben szóra nyitom ajkaimat.
- Mentse meg a hitvány pondró életét, Mia Cara. Óvja meg a Haláltól, tegye halhatatlan társává. Emelje maga mellé a Hűtlent, az Árulót. – mondom, miközben lemállasztom ajkaimról a rajtuk veszteglő mosolyt. A következő pillanatban a Nő mellett termek, lenyúlok érte, ujjaimat karcsú, ruhátlan karja köré zárom és felrántom Őt magamhoz.
- Nem nézett rám az imént. Most nincs más választása. Azt akarom, hogy figyeljen és jegyezze meg, amit mondok. – morgom visszafojtott indulatoktól érces, mélyen morajló hangon, komor arccal, tekintetemet a citrinszínű pillantásba vésve.
- El fogok jönni Kegyedért. Mert Ön az ENYÉM, s nem azé a szoknyavadász bájgúnáré. Kezét nyújthatja neki az Úr színe előtt, játszhatják tovább a szerepeiket, ki-ki a magáét. Kegyed tudja, hogy jegyese más nők combjai közt hajszolja a gyönyört, igaz? Ó, igen. Eddig nem volt egyértelmű, de most valahogy bizonyossá vált, hogy tisztán látja a helyzetet. Mégis önként hajtja hamis igába a fejét. Hazudhat magának, az érdemtelen vőlegénynek, a mit sem sejtő apjának. De nekem nem hazudhat, Bambina. Én tudom, hogy mi lakozik a hevesen vergődő szívében.
Felemelem szabad balomat és tenyeremet az említett testrész fölé helyezem. Érzem a tenyereim alá gömbölyödő keblek hűvös halmait, mire ajkaimra ismét démoni mosoly feslik fel. Tartom a szemkontaktust a Nővel, rabságom tartom a napsárgán lángoló íriszeket, miközben orraink szinte összeérnek.
- Örökös lefojtásban él. Nem ad teret az Önt feszítő érzelmeknek. Saját magát zárja aranykalitkába. Kegyednél van a kulcs, ám nem illeszti a zárba, nem fordítja el, nem tárja ki ajtót, hogy szabadon szárnyalhasson. Szeret szenvedni, Mia Donna? – kérdezem, majd mellein időző tenyeremet lassan feljebb csúsztatom bársonybőrbe vont nyakára. Ujjaim alatt érzem artériájának lüktetését, a benne áramló, ambróziához hasonlatos vér áramlását.
- Tetszik a Lelke, Borostyánszemű. Most is feláldozná magát, csak hogy mentse a Hűtlent. Kegyed túl jó, túl tiszta. A gaz csaló megérdemli vajon az áldozatot? – suttogom közel hajolva a füléhez. Eleresztem karját, közben erősítek ujjaim szorításán a nyaka körül. Zilált kontyához emelem kezemet és egy határozott rántással kihúzom belőle a tűt. Hosszú, bársonyos, fényes fürtök omlanak ujjaimra. Közéjük markolok, hátrahúzom a Nő fejét.
- Segített a feladatom teljesítésében. Ez két dolgot jelent. Az egyik, hogy jutalomból most nem viszem magammal. Hagyom, hogy még egy ideig játssza a folyvást megcsalt, látszat-boldog nemeshölgy szerepét. De tudja meg, eljövök Önért. Egy napon, ha úgy érzem, hogy eljött az idő, kiragadom a megszokott, hamis kis életéből. Ám addig is, gondolni fog rám. Ott leszek az árnyékban, megjelenek lidérces álmaiban, ott lapulok majd a sötét sarkokban. És várok. Várok az alkalomra, mikor kiválva a homályból elmarom Önt, akár éhes héja az óvatlan gerlét.
Hirtelen elengedem a karcsú hattyúnyakat és ráhajolok a Nő hátrafeszített torkának kecses ívére. Nyelvemet végighúzom a finom, selyembőrrel takart porcon, a nyak alján található mélyedéstől indulva egészen fel a Bambina állának csúcsáig.
- A másik dolog pedig. Éljen együtt a továbbiakban azzal a tudattal, hogy segédkezett valaki megölésében. Az a szép, patyolatfehér Lelke kapott egy kicsiny koszfoltot. Ezt a bűnt mindig viselni fogja. A Gonosz bélyege, a Sötétség billogja, mely Lelke makulátlan felszínébe égett. Örülök, hogy én lehettem az, aki megajándékozta vele. Én voltam az, aki rávezette Kegyedet az Árny ösvényére. Nem is volt olyan nehéz, nemde? Készséggel feláldozta az earl-t a hitszegő ficsúr életéért. Ejnye, Bambina. Kicsoda Ön, hogy eldöntse, ki haljon meg és ki éljen? – mormogom a hűvös, napérlelte szőlő illatot árasztó bőrbe. Jobbomat levezetem övemhez, ujjaimat késem csontmarkolata köré fonom, kihúzom a pengét rejtekéből és felemelve kezemet a bökő-, és vágószerszám hegyét végighúzom a Nő dekoltázsán, pontosabban a tejfehér, hamvas bőrbe burkolt keblek között húzódó ösvényen.
- Sosem távozom a helyszínről üres kézzel. Zsebemben lapulnak az earl szemei és fogai, valamint a vőlegénye ujja, melyen azt a jelképet viselte, melyhez hűtlen és csalárd lett. Úgy ítéltem meg, hogy nem érdemes rá. Ezért magammal viszem, szuvenírként. De vajon milyen emléket szerezzek Kegyedtől? – kérdezem fojtott hangon, majd előrehúzom bal kezemet, az ujjaim bilincsében tartott, lágy tincsekkel egyetemben, és felemelve késemet gyors mozdulattal lenyesek közülük egy hosszú, ébenszínű fürtöt. Orromhoz emelem zsákmányomat, mélyet szippantok annak nektárédes illatából, aztán késemmel együtt zsebembe süllyesztem a többi relikvia közé.
- Egy hajfürt és egy csók. – mondom sötéten, miközben tekintetemet a szép ívű, sápadtan is ingerlő ajkakra szegezem. Durván megragadom a Bambina állát, felemelem fejét és számat az övére tapasztom. Nyelvemmel erőszakosan török utat a lágy, hűvös hússzirmok között, majd rátalálva a Nő bársonyos ízlelőszervére végigsimítok rajta. Amilyen gyorsan csaptam le az érzéki ajkakra, olyan hirtelen szakadok el tőlük. Felemelem fejemet, pillantásomat a borostyán sárga íriszekbe fúrom.
- Ne feledje, Bambina. Engem lát minden árnyékban és én onnan figyelem Önt.
Ezzel kieresztem ujjaim börtönéből a bársonyos fürtöket, utoljára még végigvezetem szemeimet a Nő gyönyörű vonásain, melyek retinámba, elmém falaiba égtek abban a pillanatban, mikor tekintetemet először rá vetettem, majd természetfeletti sebességemet használva kiillanok a holdfényben ázó parkból. Zsebemben kellemes emlékeket idéző ereklyékkel és küldetésem bizonyítékaival, gonosz mosollyal ajkaimon és sötét lángokkal szemeimben hagyom magam mögött a Borostyánszeműt és jegyesét, valamint a kivégzett, megcsonkított earl holttestét.

Grazie a játékot, Mia Bella. Találkozunk 421 év múlva.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    Szomb. Jún. 01, 2013 7:55 pm

Abramo and Grace

Tiéd a csend és a nyugalom, miénk a könny és az örök fájdalom.


Csak remélhette, hogy a tőle nem messze álló férfi engedélyez neki annyi szabadságot, hogy képes legyen megmenteni a kezei közt tartó halandó életét. Halandóét, aki már számtalan alkalommal hagyta cserben vagy éppen verte át, mintha ostoba kislány volna. Talán így is volt, hiszen minduntalan képes volt újra bizalmat szavazni neki. Vajon egy érett nő, képes lett volna? Gyermekek olyanok, kik képesek elhinni újra és újra a hazugságokat, pedig tisztában vannak azzal, hogy sokszor átverték már őket. Bár egyik sem volt valószínűleg ekkora átverés, mint az mikor Christian szerelmet vallott neki, csábító szavakat lehelt fülébe, elméjébe. Dobogó szíve szilánkosra tört akkor, mikor az este kezdetén rajtakapta őt egy idegen nő combjai között. Arcába még most is pír szökött, ha csak arra gondolt mit művelhettek őt ott ketten. Biztos volt benne, hogy azért menekült máshoz, mert nem volt képes megadni neki azt, amire már oly régóta próbálja rávenni. Szinte nem múlt el éjszaka, hogy simogatta úgy, ahogyan egy férfi egy nővel teszi, ezzel rábírva arra, hogy szűz ölét kinyissa előtte. Grace minden alkalommal elhárította ezt a fajta közeledést ilyen-olyan kifogásokat keresvén a menekülésre. Olykor azt színlelte, hogy éhes, máskor fájt a feje, de akadt alkalom amikor arra hivatkozott, hogy valamilyen teendőt elfelejtett elvégezni és apja borzasztó mérges lesz, ha nem végzi el. Az ő türelme is véges volt, nem várhatta el tőle, hogy örökké várjon rá. Tudta, hogy hibát követett el… mégis lelkének egy része úgy érezte, képtelen lesz kiverni fejéből ezeket az emlékeket, melyek elméjébe férkőztek, s terjedtek mint a pestis. Gondolatait megmérgezték a képek és olyan érzelmeket cincáltak felszínre, melyeket eddig nem élt át. Csalódottság. Fájdalom. Elkeseredettség és gyűlölet volt, amit ebben a pillanatban érzett. Mégis tisztában volt vele, hogy meg kell mentenie az életét. Akár mily hazug volt, nem engedhette, hogy életét veszítse Abramo kezei által.
Mély bariton hallatán felemelte tekintetét rá, magas sötét alakja még sötétebbnek tűnt az árnyékban, ahol már a Hold ezüstös fénye nem világította őt meg. Borostyán íriszeinek azonban nem szabott gátat a sötétség. Tisztán látta arcának kegyetlen, mégis jóképű vonásait, kiismerhetetlen kút mély tekintetét mely egyenesen rá és a félholt Christianre szegeződött. Már nem állt módjában válaszolni kijelentésére, ugyanis egy szemvillanásnyi időtartamban elé illant, és felrántotta Gracet sérült vőlegénye mellől. Riadtan rebbenő lélektükreit Abramoéba fúrta, miközben hallgatta érces hangját, melytől máris libabőr futott végig karján. Szavai hatására kihagyott egy ütemet hevesen verdeső szíve, ami már lassacskán felmondással fenyegetőzött. Vajon egy vámpír képes szívrohamot kapni? Belehalhat ebbe? Halandók mindenképpen, de vámpíroknál efféléről még nem hallott ezelőtt. De lehet csupán azért, mert egyrészt nem ismert túl sok halhatatlant, ha mégis ők nem találkoztak Abramoval. Gerincén jeges rémület helyett egészen új érzület söpört végig, ami félresöpört minden egy mást testéből. Orrjárataiba áramló természetes illata, melyet még képes volt kiszűrni a vér jellegzetes aromáján, bűnös gondolatokat vetített ki agyában. Egy pillanatig elképzelte, hogy közelebb hajol hozzá és orrhegyét végighúzza nyakának íve felett. Bizonyára nem engedte volna, hogy megérintse őt, így hát valósághoz hűen csak addig hajolt közelebb ábrándjában is, míg ez engedélyezett lett volna. De hisz miket gondolt… ez sosem fog megtörténni, és nem lenne szabad erre gondolnia! Előtte gyilkolta meg azt a férfit, kit már régóta ismert, vőlegénye pedig vérbe fagyva küzdött életéért az odvas fa tövében…
Legszívesebben kiáltott volna, és nem csupán azért, mert rettegett. Jobban mondva nem Abramotól, sokkal inkább saját maga elől menekült volna. Ha őrökért kiáltott volna, azok idejöhetnének és elterelnék az ő figyelmét is. Nem kéne olyan dolgokat éreznie, amit akkor érzett, mikor jeges bőrbe vont ujjak tapadtak verdeső szíve fölé. Christian is megérintette őt olykor azon a helyen, de nem váltott ki belőle ilyen heves reakciót. Bőre szinte lángolt a deres érintés ellenére, sűrű pilláit pedig akaratlanul is lehunyta. Ő is legalább olyan áruló volt, mint Christian. Esedezett olyan dologért, amiért nem lett volna szabad. Vérét ontotta volna, ha csak egy pillanatra is, de ajkain érezhesse a férfiét, ki csak beszélt és beszélt. Minden szó eljutott tudatáig, bár meglehetősen nehézkes volt odafigyelnie, miközben egyszerre volt mély zavarban, vágyakozott és dühös. De sikerült végül elérnie.
Arra azonban a legkevésbé sem volt felkészülve, ami ezután jött. Erőszakkal hátrahúzta fejét, hogy moccanni sem volt képes, majd jeges nyelv karcolta végig feltáruló nyakának ívét. Szíve akkor nem csupán egy, de számtalan ütemet kihagyott. Képtelen volt visszafogni magát, nyögés szakadt fel ajkai közül. Olyan hang, melyet eddig még sosem adott ki. Combjai közt lüktető fájdalmat érzett, térdei citerázni kezdtek attól tartván, hogy nem lesznek képesek elvégezni feladatukat, egyenesben tartani őt és egyszer csak földre zuhan, akár egy rongybaba.
Többször is szólásra nyitotta ajkait, de hang nem jött ki torkán nyögésen kívül. Legszívesebben pofon ütötte volna a férfit, amiért képes volt ezzel jönni. Rávette őt, hogy segédkezzen egy gyilkosságban tudván, hogy nem lesz képes nemet mondani, hisz vőlegényének életével fenyegette. Választás elé állította: Vagy Christian vagy az Earl. Természetesen az előbbit választotta, hiszen az utóbbit szinte alig ismerte, vőlegénye pedig már két éve mellette volt nap mint nap. Ezután képes volt azt kérdezni, hogy ki ő, hogy eldöntse ki maradjon életben?
Éppen szólásra nyitotta volna ajkait, hogy egy velőset visszaszóljon, ám belé fojtott minden szót az, mikor előhúzta a pengét és keblei között vágást ejtett bőrén. Vonásai megfeszültek és fájdalmas szisszenés szakad fel ajkai közül, mikor az éles tőr bőrébe mélyedt. Nem volt fájdalmas, inkább kellemetlen érzés volt mely gyorsan meg is szakadt végül. Minden szavát újabb félelemmel vegyes vágy keveréke kísért. Levágott egy fürtöt, melyek ereklyéül vihet magával Christian ujja – erre komolyabban gondolni sem mert-, valamint az earl szemei és fogai mellé – ebbe pláne nem akart belegondolni.
Kobragyors mozdulattal csaptak le jeges ajkai az övére. Íriszei riadtan tágultak ki, lélegzete bent rekedt, teste pedig megfeszült mintha karót nyelt volna. Nyelve erőszakosan tört utat magának, s mikor rásimult az övére úgy érezte minden ereje elszáll. Csontjai zseléssé változtak, ereiben a vére szélsebes tempót vett fel. A csók olyan gyorsan ért véget, amilyen gyorsan elkezdődött. Pilláit még lehunyva tartotta, vékony kezeit továbbra is maga előtt tartotta, mint mikor még mellkasára húzta, hogy megkísérelje eltolni magától. Legalábbis ebbe a hitbe ringatta magát. Valójában csak érezni akarta ujjait alatt kemény mellkasát.
Mire átverekedte magát az agyára hulló vörös vágyködön, és végre feleszmélt a férfi már nem volt sehol. Riadt tekintete végigszántott az árnyas helyeken, de már nem érzékelte a közelben. Letaglózottan állt továbbra is a helyén, miközben ujjait ajkai elé húzta és mutatóujja begyével végigsimított saját alsó ajkán, libabőr pedig továbbra is felállította az apró pihéket fedetlen karján. Képtelen volt elhinni, hogy kétségtelenül Abramo volt a legkegyetlenebb férfi, akivel valaha találkozott, mégis olyan érzelmeket indított el benne, melyeket nem lesz képes kitépni szívéből. Élete legrövidebb és legfájóbb csókját éppen vele élte át. Ez nem volt helyes, de ha tagadta volna, azzal csak magát csapta volna be. Igaza volt a férfinak. Valóban saját maga által felállított börtönében élt, rabláncra verve. Ebben az egyben azonban nem akarta magát átverni: Ettől a pillanattól fogva sokkal inkább dobogott érte a szíve, mint Christianért. Kövezést érdemelne, édesanyjában a sírjában forgott ebben a pillanatban vélhetően, de nem tudott mit tenni ellene.
Gondolataiból egy fájdalmas nyögés szakította ki, mely egyenesen Christian felől jött. Észbe kapva, azonnal felé szaladt és ismét letérdelt mellé úgy, ahogyan néhány perce is volt.
- Segítek… csak kérlek tarts ki… - súgta Grace reszelős hangon, végül felemelte karját és tőrré változott agyarait egyenesen csuklójába mélyesztette. Nem törődött a fájdalommal, sem agyában és szívben dúló háborúval, most csak egy számított. Meg kellett mentenie őt. Felharapott csuklóját a férfi sápadt ajkaihoz emelte és úgy fordította fejét, hogy éppen belecsorogjon bíborvörös vére, mely képes volt ismét életet csókolni vőlegényébe….

Én köszönöm a játékot Mr. Rivielo. Egy élmény volt!



avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso    



Sponsored content
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Signorina Seymour ed Abramo Rivielo in opaco spasso
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Visszatekintés
-