Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Kala & Dorian ► I don't deserve you, but i don't care




Tárgy: Kala & Dorian ► I don't deserve you, but i don't care   Szer. Aug. 13, 2014 3:24 pm

Némaságba burkolózva, kedveszegetten kuporog a felhőpuha bőrülésben. Nem mer az autóindítással foglalatoskodó, még mindig bosszúsnak rémlő Vámpírherceg felé pillantani. Úgy érzi magát, mint egy haszontalan eb, aki rossz fát tett a tűzre és emiatt alaposan el lett fenekelve egy összetekert újságpapírral. A félelem, mely szinte már hozzánőtt, kitartóan markolássza mozdulatlan szívét, miközben megmagyarázhatatlan eredetű, megnevezhetetlen rossz érzés terjed szét benne. Még a nyál is megkeseredik miatta a szájában. Gondterhelten rágcsálja rojtossá őrült alsó ajkát és magában zsörtölődve ezerszer is elküldi délnek az életét megkeserítő, nagyszájú, folyvást zűrt okozó Démont. Aki most persze buzgón csöndel. Szökést kísérel meg, magára haragítja a Szoborarcút, konfrontációt provokál két nagyhatalmú vámpír között, aztán mikor felforrósodik a talaj, rafináltan kámforrá válik, és őt ott hagyja egyedül a kulimász kellős közepében. Hát köszöni szépen! Felrezzen gondolataiból, mikor felmorajlik a luxusautó bivalyerős motorja. Diónyivá szűkült gyomrában érzi a kocsi acélszívének szilaj dübörgését, sejtjeiben vernek visszhangot a fémkasznit beremegtető rezgéshullámok. Meglódul a járgány és egy égbe rugaszkodó rakéta sebességével lő ki a parkolóhelyről. Végigsöpörnek a drága kocsik között, majd elhagyják a kastély területét és ráhajtanak a városhoz vezető útra. Ég felé nyújtózó, árnypalástot öltött, dús lombozatú fák és náluk jóvalta alacsonyabb és köpcösebb, bogyós terméseket dédelgető bokrok szegélyezik a széles betonsávot. Az éjkék, csillaghintette égbolton trónoló Hold ezüst sugarai áttörnek az út fölé boruló levélkupola résein, higanyos fénypocsolyákat mázolnak a hamuszürke aszfaltra. Hamar elérik a város határát, a nyurga fákat lámpaoszlopok, a jégfehér, szórt fényt narancsos sugarak váltják fel. Szótlanul csodálja az ablak mögött suhanó, sötétebb és világosabb sávokká maszatolódó utcaképet. A következő pillanatban megszólal a Hollóhajú Herceg, ő pedig még kisebbre húzza össze magát a terebélyes ülésben. Noha a férfi mélyen morajló, enyhén karcos orgánuma most nem csattan úgy, mint az ostor, azért még ott vibrálnak benne az elfojtott indulatok. A Vámpír sötét kisugárzásán is tisztán érezni a feszültséget, aurája olyan, akárha elektromos szikrák pattognának a felületén. Kala szívesen láthatatlanná válna, vagy elteleportálna, ha tehetné, azonban sajnálatos módon ilyesféle trükkök nincsenek a tarsolyában. Így nincs más lehetősége, mint behúzott nyakkal, egy összeszidott kölyökkutya bús ábrázatával kucorogni a helyén és a Seriff rendreutasító, komor szavait hallgatni. Ha lenne farkincája, minden bizonnyal még azt is maga alá húzná. Miközben bűnbánón emésztgeti az elhangzottakat, képzeletben alaposan bokán rúgja azt az átkozott, ostoba Démont, aki most valóban kolosszális nagy galibát okozott. Egy magas rangú vámpírt sikerült felmérgelnie. Ráadásul annak a városnak a rendfenntartóját, ahol ő is lakik. Tehát saját feljebbvalójával húzott ujjat. És a Bestiának még van képe őt lehordani mindenféle tökelütött fajankónak. Holott a Rém sokkal butább nála. Ő legalább tudja, hogy mikor kell féket tenni a nyelvére és meghunyászkodni. Nem fordítja fejét a rá tekintő férfi felé, nem emeli riadt pillantását annak szívfájdítóan szép arcára. A Vámpír ónixszemei lyukakat égetnek kihűlt bőrébe, halott húsába, sajgó lelkébe. Mintha lézersugár nyársalná fel. Minden cseppnyi akaraterejét elemészti, hogy visszafogja felszínre kívánkozó könnyeit. Vékony vonallá préseli ajkait és eltökélten hallgat. Százszor is megrágja a férfi mondatait, melyek vörösen villogva cirkulálnak az elméjében. Párás íriszei még mindig a fekete és narancsszínű csíkokká olvadó külvilágot kémlelik, ujjai idegesen kapirgálják a térdén feszülő, olcsó anyagot. Orrában, légcsövében, tüdejében lüktet az Éjszemű kardamommal fűszerezett fekete tea illata, mely mélyen beivódik szöveteibe, átjárja legparányibb sejtjeit is. Zaklatott agyába újfent szöget ver a makacsul visszalopakodó gondolat; mégis mi a fenét keres egy magafajta, szürke veréb egy előkelő vadászsólyom társaságában?! Fejében újabb és újabb, zavaró kérdések születnek meg és kapnak szárnyra. Mit akarhat tőle a Sötét Herceg? Unaloműzésből szállítja haza? Játszadozik vele? Móresre akarja tanítani az engedetlensége miatt? Bántani fogja? Aligha az a szándéka, hogy elegáns úrhölgyet faragjon belőle, miként Richard Gere tette azt Julia Roberts-szel a Micsoda nőben. Hasonlatán egy pillanatra fennakad. Összeráncolja szemöldökeit. Na, azért ő nem éjszakai pillangó. Már régen éhen is halt volna Cerberus-szal együtt, ha testével kellene megkeresnie a kutyatápra és vérre valót. Még egy rozsdamarta lámpaoszlopba is több nőies báj szorult, mint őbelé. Ráadásul még tapasztalatlan is, hiszen sosem volt férfival. És igen valószínű, hogy nem is lesz. Elvégre ki akarna egy két lábon járó ruhafogassal szeretkezni?! Még az alapvető domborulatoknak is híján van. Az pedig csakis hazugság lehetett, amit a Herceg mondott neki a kastély árnyas folyosóján… Habár a férfi KÉZZELFOGHATÓ bizonyítékkal támasztotta alá szavainak hitelességét… Az emlék hatására ismét bizseregni kezd az arca és AZ A BIZONYOS tenyere… Sőt, mi több, még ajkai is égni kezdenek. Bosszúsan elhessegeti magától a zord kőfalak közt történtek zavarbaejtő és vérhevítő képeit, miközben kiereszti szétcincált alsó ajkát fogai közül. Aztán parázslónak érzett szájához emeli jobbját és mutatóujjának körmének módszeres rágcsálásába kezd. Tisztában van vele, hogy minek látszik jelen pillanatban. Pontosan annak, ami valójában is: megszeppent, szorongó, életképtelen, zakkant vámpírselejtnek. Ha létezne vérszívó-tajgetosz, onnan ő már régen lehajíttatott volna. Hibás egyedként hamar kiszelektálódna a vámpírok büszke, elit társadalmából. És bár utál vérre szomjazó, skizofrén élőholtként vegetálni, mégsem viszi rá a lélek, hogy végezzen magával. Először is, nagyon nem kívánkozik a Pokolba, ahol örök kárhozat és szüntelen szenvedés várja, másodszor pedig nem akarja elkótyavetyélni képességét, melyet vámpírként van szerencséje birtokolni. Ha az életébe került is, de megérte. Az, hogy hatalmában áll segíteni a beteg és sérült élőlényeken számára mindennél fontosabb. Élőként a gyógyítást választotta hivatásául és halottként képességet is kapott hozzá. Nem véletlenül változott át, küldetése van a Földön. Istennek célja van vele, még ha a vámpírrá válását követő, keserves hónapokban ezt erősen kétellette is. Akkoriban az Úr létezésébe vetett hite is megingott. Aztán ahogy csillapult a veszteség fájdalma, lassan feltisztult a kép és most már pontosan tudja, hogy mit kell tennie, hogy mire hivatott. Látja a számára kijelölt utat, és még ha az buktatókkal teli is, de végig fog gyalogolni rajta. Megacélozza magát, összeszorítja a fogait és legyőzi az elé gördített akadályokat.
Csapongó gondolataiból az autó megtorpanása ragadja ki és repíti vissza a puha bőrülésre. Feltisztuló pillantása az előttük magasodó, középkategóriás hotel kopottas épületére vetül. Torkában gombócot hizlal a pánik, szívét megmagyarázhatatlan szomorúság facsarja. Talán a Seriff most fogja magát, istenhozzádot mond neki és elhajt a szuperautóján… Talán nem kíséri fel a szobájába… Megelégszik azzal, hogy eltávolította a kastélyból, ahol nem lábatlankodhatnak illetéktelen személyek… Különös módon két dologra vágyik egyszerre. A lelkében ébredt remény kétirányú. Egyfelől bízik abban, hogy a Vámpír itt és most búcsút vesz tőle, másfelől viszont nagyon is reméli, hogy a férfi nem engedi el ilyen egyszerűen… Szeme sarkából követi figyelemmel, ahogy az Éjszemű Herceg elfordítja a kulcsot az indítóban, majd behúzza a kéziféket. Utolsót hörren, aztán elnémul a motor. Masszasűrű, tapintható csend telepedik az utastérre. Tüdejében reked a levegő, mikor megérzi állán a férfi ujjait, melyek határozott mozdulattal gazdájuk felé fordítják a fejét. Ijedt pillantása a szénfekete, vesébe látó íriszek fogságába kerül. Szóra nyílnak az Ónixszemű eszményivé rajzolt ajkai, vele pedig megfordul a Világ. Szemei elkerekednek, járomcsontján ismét ropni kezdenek a táncos kedvű hangyák. Érzelmek sokasága rohanja le és tépdesi végig vértezetlen, túlságosan is hozzáférhető lelkét. Válaszok fogalmazódnak elméjében, szavak tolulnak nyelvére. Zaklatott tekintete a kevély félmosolyra húzódó férfiajkakra szegeződik. Aztán leesik neki, hogy a Vámpír gyönyörű száját bámulja, így gyorsan lekapja róla a szemeit és megköszörüli a torkát. A következő pillanatban eltűnnek álláról a hosszú, arisztokratikus ujjak, majd kámforrá válik a tulajdonosuk is. Mielőtt megragadhatná az ezüstfényű kilincset, megjelenik ablaka előtt a Vámpír, majd feltárul a kocsiajtó. Kikászálódik a vendégmarasztaló bőrfotelből, majd bólint a Seriff utasítását hallva. Esze ágában sincs vitatkozni, noha egy vékonyka hang, talán a büszkeségéé, halkan arra buzdítja, hogy álljon ki magáért. Elvégre, még ha a Vámpír a feljebbvalója is, nem köteles robot módjára azt csinálni, amit parancsolnak neki. Összeszedi hát maradék bátorságát és tekintetét eltökélten a szurokfekete lélektükrökre emeli.
- Nem fogom felkínálni magam, Mr. Grayson. De gondolom, amúgy sincs rám szorulva. Aligha kénytelen nélkülözni a nők szolgáltatta örömöket. Semmi kétségem nincs afelől, hogy készséges hölgyek tucatjai várják epedve, hogy csettintsen nekik. – mondja a tőle telhető leghűvösebb hangon, miközben kihúzva magát peckesen elvonul a férfi előtt. Lehet, hogy egy szánalmas vegavámpír, de azért még van tartása. És bár konkrétan pocsolyává olvadt az Éjszemű Herceg jegesen perzselő csókjától, juszt se fog beállni a férfiért rajongó nők népes táborába. Dacosan, felszegett állal lépdel a hotel forgóajtajához, lapos talpú balerinacipője nem ver neszt a kövezeten. Belép a szűkös, puritán berendezésű hallba, felfüggesztve jégkirálynő-szerepét barátságosan odainteget Robert-nek, az éjszakai műszakos recepciósnak, sőt, még egy halványka mosolyt is megereszt a vele egykorú, mindig udvarias és segítőkész fiú felé, majd visszaölti magára a távolságtartó dáma maszkját és a lifthez járul. Szótlanul megnyomja a lift hívógombját, mire azonnal ki is nyílik az ajtó. A fémlap nesztelenül siklik a falba. Beszáll a csupatükör fülkébe, megvárja, hogy a Vámpírherceg is kövesse a példáját, aztán megadja a kívánt emeletet, végül tekintetét mereven a bezáródó ajtóra szegezi. Igyekszik nem mutatni, hogy mennyire feszélyezi a férfi érzékkorbácsoló közelsége és a hely szűkössége. Még levegőt sem vesz, nehogy megszédítse az Ónixszemű bőréből áradó, fanyarkásan friss teaillat. Kínjában egyik lábáról a másikra helyezi testsúlyát, szoknyája alját gyűrögeti, fogaival alsó ajkát amortizálja. Megkísérli figyelmen kívül hagyni testének reakcióit, gyomrának remegését, bőrének borzongását, vérének hevültét. Végre megérkeznek a harmadikra, diszkrét pittyenés kíséretében magába kebelezi a fal a liftajtót, ő pedig megkönnyebbülten kirobban a ketrecnek érzett fülékből. Végigsiet a gyér megvilágítású, málladozó vakolatú folyosó padlóját burkoló, megfakult padlószőnyegen, majd megtorpan szobájának ajtaja előtt. Idegesen toporog egy sort a küszöb előtt, aztán szoknyájának zsebébe mélyeszti remegő jobbját, vékony ujjai közé csippenti a kulcsot és kihalássza azt a rejtekéből. A zárba illeszti és elfordítja a parányi fémtárgyat. Azonban mielőtt megragadná és lenyomná a kilincset, szembe fordul a Seriffel, tekintetét félszegen annak röntgenpillantásába fűzi és szóra nyitja ajkait.
- Nézze el a szobám szegényes berendezését és szűkösségét, Uram. Gondolom nem ilyen lepusztult odukhoz van szokva… Csak két hónapja lakom itt. Nyilván ezért sem szerzett eddig tudomást a létezésemről annak ellenére, hogy az Ön körzetébe tartozom. – teszi hozzá szabadkozva, majd kitárja az ajtót. A következő pillanatban hatalmas, színizom, hollófekete test csapódik neki, arcán pedig húsos, nyálas nyelv leffen végig.
- Helyedre… - nyögi elhalón támadójának, majd az ostrom elsöprő erejétől megszédülve az ajtófélfának tántorodik.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Kala & Dorian ► I don't deserve you, but i don't care   Szer. Aug. 13, 2014 3:26 pm

Hiába is próbálta titkolni előle az Égszemű, hogy nincs rá semmilyen hatással, próbálkozásai gyermetegek voltak és nem csupán azért, mert képessége révén könnyedén kiolvashatott bármilyen gondolatot a másik csinos kis fejéből, hanem azért is, mert testi reakciói elárulták. Az autóban bár egyikük sem szólalt meg az ide vezető úton, félreérthetetlenül ott keringett a levegőben a zavar mely belőle áradt. Gondolatai pedig elárulták őt. Noha tisztában volt azzal, hogy nem tisztességes mások agyába pillantani, ő mégis megtette. Sosem az úriember mivoltáról volt híres, csak ha a helyzet megkövetelte. Most viszont nem, így hát szabadon garázdálkodhatott az elméjében, addig míg a hotelig nem értek. Többek között megtudta, hogy haragszik magára azért, amiért zűrbe keveredett, ez pedig legbelül vigyort csalt Dorian képére, hiszen tudta bűnbánatát hamarosan leróhatja akkor, amikor ismét kettesben lesznek, immáron a négy fal között, ahol senki nem zavarhatta meg légyottjukat.
Koromszínű, égő tekintetével követte a nő mozdulatait, miként kiszállt az autóból. Felszegett álla és büszkeségről árulkodó vonásai rendkívül bájosan hatottak, főként mivel termetileg másfél fejjel alacsonyabb volt nála. Szavain valójában nem lepődött meg, mivel tudta, hogy ő nem az a típus, aki bárkiért is könyörögne. Legalábbis még úgy hitte. Az elején minden nő így gondolta, aki vele találkozott, aztán szépen lassan betörte és olyan doromboló macskává változtatta őket, akik bármit megtennének azért, hogy Dorian megérintse őket. Valakinek meg is tette, azonban akadtak olyan áldozatai, akiket ezután otthagyott. Ők csak a játék erejéig voltak számára érdekesek. Pöttöm Panna azonban egészen más lapra tartozott. Élvezete a célja eléréséhez vezető utat, azonban alig várta, hogy végre megkaparintsa zsákmányát. Férfiassága megváltásért sajgott, elméjében megjelenő képsorozatok pedig kimerítették a pornográfia kritériumait. Elképzelte miként fogja falhoz szorítani apró testét, felhúzni szoknyáját és leszakítani testéről a vékony fehérneműt, mely testének legbujább idomait és pontjait rejtették. Agyarai sajogva lüktettek ínyében, éjfekete íriszei pedig izzottak miközben Prédáját figyelte, ahogyan a bejárat felé libbent. Karcsú dereka és kerek igen csak gusztusos hátsója lágyan ringatózott minden lépésnél. Mímelt hűvösségétől és nemtörődöm stílusától nevetés kaparászta torkát, amelynek azonban nem engedett utat, csupán egy csúfondáros vigyorra húzódtak feszes ajkai, így hosszúra nyúlt agyarai ragadozószerűen villantak elő.
A következő pillanatban különös megérzés hasított tudatába. Tekintetét elszakította a nőről, majd körbehordozta a kihaltnak tűnő környéken. Egyetlen szívdobbanást sem hallott a bent lévőkén kívül, egyetlen lélegzetvétel sem árulta el a rejtőzködőt, azonban mégis érezte, hogy valami nincs rendjén. Pontosan ezer éve átváltozott vámpírkén megtanulta azt, hogy megérzéseire mindig hallgatnia kell, akkor is, ha szemnek láthatatlan egyelőre a veszélyforrás. Összeszűkült szemei utoljára végigsiklottak a parkolóban, végül pedig a nő után indult.
Miközben slusszkulcsát az Armani zakójának zsebébe süllyesztette, belépett a hallba ahol az Égszemű már a liftet várta. Dorian tekintete csak egy pillanatig időzött el a bent lévőkön és a hotel lepusztult, jobb napokat is megélt berendezésén. Néhol lehullott vakolat, redvás padló, gusztustalan, dohányfüsttől bűzlő halandószemélyzet, akitől felfordult a gyomra. Nem volt igazán hozzászokva ehhez a környezethez, ami arcára is kiütközött. Ahogy feszes léptekkel végigvonult a lobbin, több tekintet is rászegeződött. Elméjükben visszhangzó gondolatok pedig elárulták, hogy azonnal rájöttek, hogy ki is ő, hiszen már jócskán háromszáz éve a város vámpírfelügyelője volt, így hát nem csak a vérszívók, de halandók körében is ismert volt.
Éppen akkor ért Miss Pukkancshoz, amikor a lift ajtaja szélesre tárult előttük. Egyelőre nem szólt semmit, csupán élvezte azt a mérhetetlen zavart, amiben a Tündérke volt. Összefonta mellkasa előtt a karjait, miközben azt várták, hogy a lift végre felérjen az kívánt emeletre. A fülke falait burkoló tükrök buja gondolatokat indítottak el egyébként is felajzott agyában. Minden oldalról láthatná a kicsikét, miközben magáévá teszi ebben a szűkös helyiségben. Már majdnem el is határozta magát, hogy rávág egyet a vörösen világító „STOP” gombra, hogy megállítsa a szerkezetet, mikor az hirtelen megállt és ismét kinyílt előttük az ajtó. Kiropogtatva a nyakát, végül kilépett a liftből a nő után, majd követte őt, miközben fürkésző tekintete kritikusan siklott végig a folyosón. Hamar rá kellett jönnie, hogy az emeletek sem voltak jobb állapotban, mint a vendégtér. Ugyanazt a bűzt érezte, mint amit lent is. Ha övé lenne a hely, a takarítószemélyzetet már régen kivágta volna az utcára, nem érdekelve, hogy hány éhes szájat kell etetnie ebből a néhány fillérből, amit itt keresett.
Ahogy a Pukkancs felé fordult és szabadkozásba fogott, felvonta egyik szemöldökét, választ azonban már nem fogalmazott meg, ugyanis rövidesen kinyílt az ajtó és egy kutya vágódott ki rajta leteperve az Égszeműt. A jókora állat olyan hévvel támadta le gazdáját, mintha ezer éve nem találkoztak volna, azonban ez a rövid örömteli, szinte már-már könnyfakasztó – amúgy nem -, randevúnak Dorian vetett véget, amikor megragadta a kutya nyakbőrét és egy könnyed mozdulattal lehúzta az alatta elterülő nőről. Az állatnak persze nem tetszett, hogy eltávolították imádata tárgyától, így csaholásba kezdett egyenesen Doriannek, aki éppen akkor segítette fel a földről Égszeműt. Kivillantotta pengeéles fogsorát mélyről feltörő morgás szakad fel belőle, hogy tudja kivel áll szemben, mire a kutya abban a pillanatban abbahagyta az ugatást és fülét farkát behúzva hátrált vissza a szobába.
- Okos állat. – jegyezte meg érzelemmentes hangon, majd a nő dereka köré fonta bal karját és belépett a helyiségbe. A szoba szegényes mivolta nem hatott rá az újdonság erejével. Ugyanazokat tapasztalta, mint eddig is, azzal a különbséggel, hogy itt nem érezte az orrfacsaró, egy hetes hullaszagot és nem volt olyan mocskos, mint a hotel többi része. Az egyetlen pozitívumként egyedül az ablakra felszerelt acélredőnyöket írta fel magának, viszont ez sem kompenzálta a tényt, hogy az épület minden volt csak biztonságos nem. Az ajtót egy könnyed mozdulattal be lehetett volna törni és mivel az acélredőnyök is automatikusak voltak egyetlen gombnyomásnyira volt az Égszemű attól, hogy porrá égjen a napon.
Komor tekintete ismét a nőre szegeződött, miközben karjait összefonta mellkasa előtt és vállát nekidöntötte az ajtó mellett álló tojás sárga – valaha valószínűleg hófehér - szekrényre.
- Tehát két hónapja vagy itt. Előtte bizonyára egy átkozottul barátságos helyen éltél, ugyanis túlságosan naiv vagy. Halandók jóindulatára bízod magad. – a fejével ekkor az acélredőnyök felé bökött. – Mestered nem hagyná, hogy egy ilyen helyen élj. Nem csak azért, mert vámpír vagy és mint ilyen, luxust érdemelsz. Jobb vagy náluk, hiszen ők nem többek eltaposandó férgeknél. Bárhol megszállhatnál, ha használnád a képességeidet. Képes vagy igézni, nem értem miért egy ilyen helyen szállsz meg akkor.
Elrugaszkodott a faltól, majd gyorsaságát felhasználva a Pukkancs előtt termett. Fölé magasodva tekintett le rá, miközben lassan a szemközti fal felé kezdte tolni őt úgy, hogy egyelőre nem ért hozzá, csupán hátrálásra késztette. Mikor karcsú háta nekiütközött a hideg falnak, jobbját felemelve, mutató és hüvelykujja közé csípte apró állát, hogy ekképpen kényszerítse, hogy egyenesen rá nézzen. Kristálytiszta ártatlanságot tükröző íriszek egy pillanatig delej alá vonták, égő tekintetét. Farka megrándult nadrágja alatt, állkapcsa pedig megfeszült a látvány hatására. Szabad karját felemelve végigsimított mutatóujjának hátával a nő arcélén. Különös egymástól merőben ellentétes érzületek feszítették belülről testét. Egyszerre akarta erőszakosan magáévá tenni, de mégis oltalmazni őt, felharapni nyakát, hogy minél több vért vegyen magához belőle, de csókolni. Rohadtul nem érezte jól magát ebben a szerepben, amit ő kényszerített rá, azonban most az egyszer képtelen volt arra, hogy ezen változtasson. Megszokta, hogy mindeddig képes volt bárkit az irányítása alatt tartani, beleértve saját magát is. Most mégis úgy érezte, hogy átkozottul kezd kicsúszni a lába alól a talaj és mivel retek módon sok ellensége volt vámpírseriffként, az lett volna a legokosabb, ha minél messzebb kerül a nőtől, mielőtt még tönkreteszi.
- Egy idióta volt az, aki képes volt otthagyni téged. Én biztosan nem követtem volna el ezt a hibát. – mondta karcossá mélyült hangon. Egyetlen személyt sem talált elég méltónak arra, hogy átváltoztassa, halhatatlanok sorába emelje, azonban a nővel kivételt tett volna. Ő magában hordozta mindazt az értéket, melyet minden vámpír keres és birtokolni akar.
Idáig jutott gondolatban, ugyanis a következő pillanatban ajtócsapódás hangja hasított hallójárataiba. Egy másodperc töredéke alatt az ablakhoz illant és résnyire elhúzta a függönyt, így egyenesen a parkolóra tekinthetett. Három igen csak nagydarab fazon vágódott ki a járműből, többször is körbevezetve tekintetét a környéken éppen úgy, miként nemrég ő is tette. Fekete bőrkabátjuk alatt kisejlő fegyverek nem sok jót ígértek és mivel sejtette, hogy nem szállást keresnek ezen az átkozott helyen, egyet jelentett azzal, hogy vadászokhoz volt szerencséje.
Amint a gondolat végigfutott agyán, előkapta zsebéből a legújabb méregdrága telefonját, melynek lapos kijelzőjén benyomta az egyes gombot, hogy gyorstárcsázó működésbe léphessen. Mialatt várta, hogy a hosszabb kicsörgést jelző sípolás abbamaradjon, gondterhelt, morózus tekintetét egyenesen a szoba túloldalán álló nőre vezette.
- Helyzet van. Tudod, hogy nem hívnálak egyébként, de most szükségem lenne a segítségedre. Egy autót küldess ide a külvárosba, Mayflower Park Hotel. Nem vagyok egyedül, szóval ne kétszemélyes legyen… Ne kérdezz, csak tedd, amit mondtam. – ezzel kinyomta a készülőket, majd visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
- Pakolj össze annyi holmit, ami feltétlenül szükséges. Kapsz két percet. Mérem az időt. – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal, miközben a nevetségesen vékony ajtó felé vette az irányt, hogy rázárja az ajtót. Nem ringatta magát abba az illúzióba, hogy egyedül megléphet innen anélkül, hogy nőnek bántódása essen. Már a Hatóságnál is érezte, hogy valaki figyeli őt és mivel az Égszemű vele tartott, ő is célponttá vált. A kibaszott vadászoknak, pedig úgyis egyre ment a dolog. Egyet kerestek, de kettőt kapnak cserébe. Ők csak jól jöhettek ki a helyzetből. Doriant kivéve, ugyanis abban biztos volt, ha a nőnek egyetlen hajszála is meggörbül, az egész rohadék hotelt a földdel teszi egyelővé vállalva azt, hogy kivágják a seriffek közül és valószínűleg kivégzik azért, hogy példát statuáljanak a vérszívók közében.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Kala & Dorian ► I don't deserve you, but i don't care   Szer. Aug. 13, 2014 3:26 pm

Az autó kényelmes bőrülésében kuporogva, - miközben azon rágódott, hogy a brutálisan jóképű Vámpír sima, szép rajzolatú ajkai vajon hány, az övénél sokkalta dúsabb, puhább, pirosabb, édesebb szájat csókoltak már -, elhatározta, hogy távolságtartó és kimért lesz az Ónixszeművel, mielőtt a férfi azt a (korántsem téves) következtetést vonná le zavart viselkedéséből, hogy vonzódik hozzá. Azonban nehéz úgy játszani a hűvös nagyasszonyt, nem mintha valaha is képes lenne hitelesen alakítani a született famme fatale-t, ha az ember lányán konkrétan átcsörtet egy száz kilós, színizom, bivalyerős eb. Nos, ha rendelkezett is némi bájjal, avagy kecsességgel, azt most ripityommá zúzta Cerberus, a kutyabőrbe bújt sátánfajzat. Elhaló nyögést hallatva hanyatlik a földre a belé csapódó dán dog jókora súlya és elsöprő lendülete alatt. Jelentéktelen női csáberejének romjai között, egy minden ízében mozgó, hús-vér lavina alá szorulva igyekszik elhessegetni magától ledózerolóját. Eközben újra és újra végigleffen arcán a négylábú katasztrófa húsos, rózsaszín nyelve, mely nedves nyálcsíkokat hagy szégyentől és megaláztatottságtól égő arcán. Szorosan lezárja szemeit, megelőzendő, hogy a terrorista állat egy vehemensebb nyalintás alkalmával kicuppantsa üregeiből látószerveit.
- Kérlek… Cerb… - esdekel vakon két nyelvcsapás között, majd mikor már azt hiszi, hogy földbe passzírozottan, eleven húshegy alá szorulva kell leélnie hátralévő éveit, hirtelen megszűnik a mellkasára nehezedő, bordarepesztő nyomás. Résnyire nyitott szemhéjai mögül pislant ki, hogy meggyőződjön róla, szétpasszírozott korpusza tényleg tehermentesült-e, vagy csupán érzékcsalódás játszik vele. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel ajkai közül látva, hogy a kutya meleg, mázsás teste valóban lekerült róla. Ennek örömére mély levegőt hörpint légcsövébe, noha szervezetének nem volna szüksége oxigénre. Azonban görcsösen ragaszkodik az emberlét eme meghatározó mechanizmusához, mely, ha csak illúzió-szinten is, de régi életéhez köti. Mivel elhárult a mozgását gátló akadály, az iménti zuhanástól kábán felkönyököl, épp abban a pillanatban, mikor Cerberus, ellenséges pillantással méregetve a Vámpírt, méltatlankodó csaholásba kezd. A jelenet láttán nem nehéz kikövetkeztetnie, hogy mi zajlott le az előbb a két hím között. A kutya feldúltságáról, - rosszalló tekintetén és bősz ugatásán kívül -, árulkodik még a gerince mentén húzódó, égnek meredő szőrszálak alkotta bozontsövény, feszültségtől tónusossá rajzolódó izmainak feltűnő merevsége, valamint hófehér, horgas agyarairól felhúzódó felső ajka, mely két ugatás között nem csupán a zsákmány marcangolására szolgáló, jókora szemfogakat engedi láttatni, de az azokat rögzítő, rózsaszín ínyhúst is. A férfias szempárbaj nem tart tovább néhány másodpercnél, ugyanis a Seriff hamar rövidre zárja azt egy meggyőző, azaz nem sok jót ígérő vicsor, valamint egy mélyről jövő, fenyegető morgás kombinációval. A sértett eb azonmód felismeri, hogy nálánál erősebb és idősebb ragadozó tévedt a terepre, így behúzott farokkal meghunyászkodik. Azzal, hogy végül félrekapott pillantással, lesunyt fejjel hátrálni kezd, behódol a másik előtt és átengedi neki territóriumát… és a gazdáját. Kala durcásan csücsörítve konstatálja, hogy kutyája, - ki őt megvédeni hivatott -, rövid időn belül túladott rajta. Mintegy levette róla a mancsát, azt mondván: „megnyerted, haver, viheted”. Azonban durcás csücsörítés ide, vagy oda, őszinte csodálat is ébred benne az Ónixszemű iránt, látva annak a borjúnyi, nevelhetetlen, makacs eb felett aratott, elvitathatatlan diadalát. Cerberus már két éve él vele, de ő neki ez idő alatt még egyszer sem sikerült az előbbihez hasonló, behódoló magatartásra bírni a sátáni ebfajzatot. Persze ennek főként az lehet az oka, hogy ő, elfogult és vakon szerető gazdiként túlontúl engedékeny és következetlen a kedvencével. Akármilyen rosszaságot is tesz a szertelen, izgő-mozgó bolhazsák, egyszerűen képtelen öt percnél tovább haragudni rá. Elég csak belenéznie azokba az olvadt csokoládébarna, bűnbánó szemekbe és máris meglágyul a szíve. A bitang jószág pedig nem röstelli kihasználni gyengeségét és úgy manipulálja őt, ahogy csak akarja.
Gondolataiból a Vámpírherceg zökkenti ki, pontosabban annak tenyere, mely derekára kúszik, hogy hátát megtámasztva segítségül szolgáljon a földről való feltápászkodáshoz. A gravitációt legyűrő húzóerőnek engedelmeskedve talpra kecmereg, miközben magában sorra veszi azon alkalmak számát, mikor is nevetségessé tette magát a férfi előtt. A rövid fejszámolás végeztével aggasztóan magas értéket kap eredményül, mire látványosan lebiggyed a szája széle. Most már biztos, hogy a Hollóhajú komplett idiótának tartja. Nem kárhoztatja érte, elvégre pontosan úgy viselkedik, mint akinek lóg egy deszkája… Mi tagadás, nélkülöz minden olyan arisztokratikus kecsességet és éteri bájt, amit fajtársai mind birtokolnak. Ő csupán egy csetlő-botló, kétbalkezes, kétballábas szörnyszülött, aki a Sors fintora folytán lehetőséget kapott arra, hogy a benne élő démon bábjaként, a testét perzselő, örökös vérszomjjal harcolva végigbotladozzon még néhány évet a Földön. Nem kizárt, hogy a Halál azért nem ragadta el azon a végzetes éjszakán, mert nem akart bajlódni egy ügyefogyott szerencsétlennel a Túlvilágon. Ennek fényében nem meglepő hát, hogy Áthozója is a sorsára hagyta, bizonyára megérezte, hogy selejtes példánnyal van dolga és úgy vélte, nem érdemes energiát áldozni rá. Csüggedten elhessegeti magától keserű gondolatait, miközben megveti lábát a földön, hogy kutyájától szabadulva végre kievickéljen kínos testhelyzetéből.
- Köszönöm… - suttogja eltökélten kerülve a Vámpír sötéten izzó ónix-szemeinek hatósugarát. Háta megfeszül, gyomra pedig hátra-szaltót vet, mikor a férfi karja a dereka köré fonódik.
- Ööööö… - motyogja frappánsan, miközben újabb zavarhullám árad végig rajta. Mintha hevített olaj csorogna a bőre alatt, idegpályáin selymes forróság folydogál. Arcát, a testét cirógató, bársonyos melegséggel szemben, mintha izzó hegyű tűk százai szurkálnák. Zavara olyannyira leköti érzékeit, hogy még iménti mufurcságáról is megfeledkezik. A húzóerőnek engedelmeskedve végül talpra áll, majd kínjában sűrűn nyeldekelve, oldalán a királyi pompához szokott Vámpírherceggel, belép szegényes berendezésű szobájába. Figyelmét nem kerüli el, hogy a férfi fürkész pillantása precíz aprólékossággal siklik végig a helyiségen, mintegy felmérve az ő életkörülményeit, pontosabban azoknak szegényes voltát. Tekintete fel-felrebben a Seriff rosszalló kifejezést tükröző márványarcára, mikor az egymásba font karokkal, vállával a hálóban ácsorgó, napszítta szekrényhez dőlve egyenesen rá szegezi röntgenező pillantását. Nagyot nyel és már-már szóra nyílnak ajkai, hogy újabb szabadkozásba fogjon „lakosztályának” puritánsága okán, de az Ónixszemű szavai beléfojtják mondanivalóját. Szótlanságba burkolózva, tekintetét a földre sütve hallgatja a férfi bársonyos, sötét fűszerezésű baritonját, mely, - ahogy mindig -, most is megciteráztatja térdeit. A „mester” szó hallatán szája felett megrándul egy izom, majd szemöldökei rosszallóan összeugranak. Azonban egyelőre nem fogalmaz választ az elhangzottakra, inkább fogai közé szívja alsó ajkát és gondterhelten rágcsálni kezdi azt. Érzelmeit kendőzendő felemeli jobbját és rövidre nyesett, festetlen körmeinek bámulásába fog. A következő pillanatban előtte terem a Vámpír, ő pedig riadtan hőköl hátra. Ijedtséget tükröző pillantását a férfi éjfekete, rejtelmes íriszeire függeszti, miközben lassan hátrálni kezd a magas alak elől. Akaratlanul is nagyot nyel, és újfent eluralkodik rajta az a frusztráló érzés, hogy egy veszélyes ragadozóval áll szemben. Ami végeredményben igaz is… Állatorvosként tisztában van azzal, hogy az egyes állatok miképpen reagálnak a különféle gesztusokra. A szemkontaktus, példának okáért, kifejezetten bőszítően hat a támadni kész ragadozókra. Ezen felbuzdulva nyomban el is vonja pillantását az azt fogva tartó, sötét izzású szemekről.
- Én… n-nem igazán foglalkozom a biztonságommal. Már nem is kellene itt lennem. Puszta véletlen csupán, hogy még… „élek”. – motyogja hátráltában, majd mielőtt folytathatná, háta a falnak ütközik és a becsapódás ereje belé fojtja további szavait. Mielőtt bármelyik irányban is elslisszolhatna „üldözője” elől, az elé lép, mintegy a kemény felülethez szegezve őt. Élesen beszívja a levegőt, mikor álla az Ónixszemű ujjainak rabságába kerül. A fejét mozgató erőnek engedelmeskedve felpillant a férfi kiismerhetetlen, tökéletesre szabott arcára. Aztán pillantása ismét elmerül a rá meredő lélektükrök szurokfekete vizeiben, mire üresen kongó gyomra bukfencet vet hasüregében, elméjére pedig sűrű, nehéz gomolyfelleg ereszkedik. Ekkor eszmél rá, hogy még mindig eltökélten rágja alsó ajkát, így kiereszti a megviselt, sápatag hússzirmot fogai közül, miközben kezeivel görcsösen szoknyájának alsó szegélyébe markol. A Vámpírherceg szavai, bár csak lassan érnek el ködfátyolozott tudatához, mélyen felkavarják és, különös módon, megzúgatják vérét. Vérét, melynek mozdulatlanul, hidegen kellene pangania ereiben, melyet nem bírhatna áramlásra örökkévalóságba dermedt szíve. Most mégis úgy érzi, az a kevéske életesszencia megáradt folyamként indul útnak életre eszmélő testében. Azonban mielőtt teret engedhetne felbolydult érzékleteinek, a varázslat megtörik. Mire észbe kap, a férfi már nem magasodik előtte, hanem az ablaknál áll és a félrehúzott függöny résén át az üvegen túli világot kémleli. Most, hogy végre kikerült az Ónixszemű vonzásköréből, mély levegőt vesz, hogy a légcsövén keresztülsüvítő friss oxigén, pontosabban a légcsere mechanizmusának gépies mozdulatsora, feltisztítsa tompálló elméjét és lenyugtassa dúlt méhkasként zúgó testét. Miközben újabb és újabb légkortyokat hörpöl magába, szeme sarkából a külvilágot szemlélő férfira pillant. A férfiasan szép vonásokra kiülő komor kifejezés belé rekeszti a tüdejét feszítő levegőt. Mikor a Vámpírherceg előveszi csúcskategóriásnak látszó, hipervékony mobilját, már sejti, hogy baj van. A fejében körvonalazódó gyanú bizonyossággá lényegül, mikor elérnek agyához a férfi sürgető instrukciói, amikkel a vonal túloldalán állót látja el. Az Ónixszemű bársonyos baritonját karcossá ráspolyosítják a benne vibráló indulatok, gyönyörű ajkainak szegletébe keserű ránc vésődik, gondterheltté gyűrődött homlokán borúfellegek gyülekeznek. Tehát minden jel az előállt helyzet aggasztó voltára utal. Nagyot nyel, belső szerveit galacsinná gyúrja a szorongás.
- M… mi történik? – leheli maga elé oly halkan, hogy szentül hiszi egyedül csak ő hallotta fuvallat-szerű sóhajtását, ő is csupán azért, mert füle cirka hét centiméternyi távolságra helyezkedik el a szájától. Ekkor a Seriff bontja a vonalat, majd felé fordul és ellentmondást nem tűrő hanghordozással csomagolásra szólítja fel. Szemei elkerekednek, ajkai megremegnek és arca - ha ez egyáltalán lehetséges – még néhány árnyalattal sápadtabbá fehéredik a határozott parancsszavakat hallatán. És bár szívesen faggatózna tovább, hogy ha hosszabb magyarázatot nem is, de legalább apró információmorzsákat nyerjen a küszöbön álló, - vagy már zajló -, események természetéről, inkább vékonnyá préselt ajkakkal bólint, aztán sarkon fordulva kifakult szekrényéhez szalad. Vékony ujjai olyan erővel szorulnak az ajtógomb köré, hogy csaknem leszakítják azt, miközben kitárja az elsárgult, valaha patyolat furnérlapot. Ezalatt érzékeli, ahogy a Vámpír a bejárati ajtóhoz illanva rögzíti a zár nyelvét. Biztos benne, ha még élne halálra rettent, veszélyt érző szíve most túlhevített gőzmozdonyként zakatolna a szegycsontja mögött. Az sem kizárt, hogy kardiogén sokk teperné maga alá és itt helyben kilehelné a lelkét. Növekvő pániktól szélütötten, kapkodva rángatja ki kedvenc ruhadarabjait és fehérneműit a polcokról, hogy aztán a bevetett, ágytakaróval borított nyoszolyára hajigálja őket. Olyannyira elmerül ténykedésében, hogy már csak akkor veszi észre Cerberus ottlétét, mikor az fedetlen combjához érinti nedves orrát. Ijedtében megugrik, sőt, még egy elhaló sikkantás is felszínre szökik reszkető ajkainak résén. Miután konstatálja, hogy csupán lakótársa és legjobb barátja, a borjúnyi, fekete eb inzultálja, megkönnyebbült sóhajt hallat, majd futólag megpaskolja az állat széles koponyáját és folytatja a pakolást. Az ágyra halmozott színes szoknyák, tarka blúzok és könnyű anyagból varrt ruhák mellé dob két pár balerina cipőt, majd a fürdőbe suhan, hogy összeszedje elengedhetetlen piperéit is. Batyut formál rózsaszín törölközőjéből, hogy aztán kitömje annak gyomrát pink fogkeféjével, a hozzá való pasztával, műanyag fésűjével, kókusz illatú samponjával és tusfürdőjével. Futólépésben tér vissza a hálóba csomagjával, aztán előkapja a szekrény aljában heverésző kivi-zöld bőröndöt és, nem bajlódva a hajtogatással, belegyűri holmijait. Természetesen alvós mackóját sem felejti ki, amit megpróbál az utazótáska tömöttsége ellenére biztonságban elhelyezni. Behúzza a cipzárt, majd fülön ragadja a degeszre tömött koffert és a bejárati ajtóhoz robog, hogy leakassza a fogasról Cerberus pórázát. A kutya érzékeli gazdája izgatottságát így vibráló izmokkal, élénken villogó tekintettel követi őt esztelennek tűnő nyargalászásban. Felcsatolja a kicsi, de strapabíró fémszemekből fűzött vezetőláncot az eb széles, ezüstszínű szegecsekkel ékített bőrnyakörvére, végül kutyástól, bőröndöstől a hollóhajú, sudár Seriff előtt terem.
- Kész vagyok. – jelenti ki és csupán egyetlen egyszer fordul meg a fejében a gondolat, hogy talán nem az évezred ötlete bízni egy olyan vámpírban, aki ugyan külsőre olyan, akár egy tündérmeséből szabadult, borzongatóan sármos herceg, azonban teljességgel idegen a számára. Nem beszélve a férfi szénszínű íriszeiben izzó, egyszerre delejező és rémítő, sötét lángokról, kéjsóvár mosolyáról, teljességgel kiszámíthatatlan megmozdulásiról és illetlen szavairól, melyek hatására teljesen kifordul magából, és amelyek nem csupán emberi énjét, de démoni részét is maximálisan felvillanyozzák…

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Kala & Dorian ► I don't deserve you, but i don't care   Szer. Aug. 13, 2014 8:24 pm

Agyát savként öntötte el a harag, íriszei pedig néhány árnyalattal sötétebbé váltak az indulatoktól. Képtelen volt felfogni, hogy a városból az átkozott lábát sem tehette ki anélkül, hogy egyszer össze ne fusson vadászokkal. A harc alapesetben nem állt volna tőle távol, hiszen kifejezetten élvezte, ha saját kezűleg végezhet, a két lábon járó állatokkal, akiket embereknek neveztek. Seriffként kötelessége lett volna, hogy főként a halandókat védelmezze a városában élő vámpíroktól, azonban ez csupán látszat volt. Valójában rohadtul nem érdekelte, hány ember veszik oda a vérszívók támadásai által, hiszen ha tehette volna, ő is ekképpen cselekedne. A rohadt szabályok, azonban kötötték őt, a Tanáccsal pedig nem szívesen húzott volna újat, hiszen számára pozíciója sokkal több hasznot hozott, mint ártott volna. Ezúttal azonban tudta, hogy másként tehet. Amennyiben az életére törnek, megvédhette magát velük szemben anélkül, hogy a Tanács elővette volna engedetlenségéért. Az egyetlen probléma azonban az volt, hogy ezúttal nem csak magára kellett gondolnia. Nem kockáztathatta meg, hogy az Égszemű megsérüljön, az ő biztonsága pedig magasabb szinten helyezkedett el, mint az, hogy megleckéztesse az átkozottakat. Pedig szinte már markában érezte az adrenalintól hevesebben verő szívüket, mit játszi könnyedséggel szakítana ki bordáik közül. Ez az az arc, amilyen valójában volt. Vérre és gyilkolásra szomjazott, arra hogy behódoljanak neki ezek a kibaszott vadászok, akik megannyi vámpír és főként saját életét nyomorították már meg. Hazudna, ha azt állítaná, nem értett egyet a Szakadárokkal, noha mindezt hangosan még csak véletlenül sem mondhatta ki. Helyére ezernyi vérszívó pályázott, ő pedig véletlenül sem kívánta magas társadalmi pozícióját elveszíteni, így hát maradt a Tanács által elvárt feladatánál.
Miközben az Égszemű bősz pakolásba kezdett utasítására, kiropogtatta a nyakát, érzékeit pedig kiterjesztve, mások elméjébe túrt, hogy érzékelhesse merre járnak a vadászok. Ha van egy kis szerencséje, addig képes elódázni a nagy találkozást, míg a Pukkancs elkészül és sikerül kivinnie őt épségben az átkozott hotelből. Szobáról-szobára, emberről-emberre kutatta át a helyszínt a vadászokat keresve, akiket végül lent meg is talált az előtérben. Hallotta, miként érdeklődnek mintegy mellékesen hollétükről, miközben a recepciónál álló halandó, bőszen rázni kezdte a fejét, mondván ő nem adhat ki ilyen információkat. Már-már elismeréssel töltötte el Doriant kitartása és az, hogy hajlandó volt védeni egy olyan személyt, aki köztudottan az ellenség oldalán állt. Elszántságának végül gátat szabtak, a felé emelt fegyvercsövek. Rémülten hőkölt hátra a pult mögött álló, és míg a helyiségben megfagyott a levegő, villámgyors tempóban kereste ki az Égszemű szobájának a számát. Dorian állkapcsa megfeszült, torka mélyéről pedig vad morgás szakadt fel tudván, hogy immár csak néhány percük maradt arra, hogy lelépjenek. Tudta, hogy nem lesz elég. Lifttel villámgyorsan felérnek a megadott szobához, ha pedig gyalogosan jönnek a lépcsőn, ugyancsak viszonylag hamar ideérnek. A kurva életbe!
Jobbját felemelve végigszántott haján éppen abban a pillanatban, amikor az Égszemű bejelentette, hogy elkészült. Agyában szélvészgyors tempóban cikáztak a gondolatok, őrültebbnél-őrültebb ötletek. Végül elhatározásra jutott. Csakis Dorian miatt voltak itt, így hát egyedül ő volt képes arra, hogy feltartsa őket addig, míg a nő kimenekül a hotel épületéből, az autó pedig bármelyik pillanatban itt lehetett, annak vezetője mellett pedig teljes biztonságban lesz.
A nő felé fordult, majd közelebb lépett hozzá úgy, hogy ruganyos keblei Dorian kőkemény testéhez simultak. Jobb karját felemelve hüvelyk és mutatóujja közé csípte apró állát, és maga felé fordította fejét úgy, hogy neki esélye ne legyen elfordítania azt.
- Most nagyon figyelj rám, mert nem mondom el még egyszer. Kimegyek előre, és ha úgy ítélem meg a helyzetet, hogy tiszta a terep, akkor kijössz és a hátsó ajtó felé kezdesz rohanni. Nem vársz meg engem, nem kezdesz rohadt magánakciókba. Én addig feltartom őket. – szabad karjával lenyúlt a zsebébe és elővette slusszkulcsát, melyet az Égszemű kicsiny tenyerébe nyomott. Kezét nem húzta el az övétől, hüvelykujját pedig akaratlanul simította végig a bársonyos bőrbe vont kézfejen. – Beülsz az autómba, és magadra zársz minden zárt, hogy ne juthassanak be hozzád. A kutyádat próbáld addig elhallgattatni vagy bánom is én. A lényeg, hogy ne lássák meg, hogy az autóban vagy, mert célponttá válsz te is azonnal. Az üveg sötétített, így ha csendben maradtok, nem lesz baj. Egy fekete Escalade fog érkezni perceken belül, ha meglátod, akkor kiszállhatsz az autóból és amilyen gyorsan csak tudsz odarohansz a vámpírhoz. Ő majd megvéd téged. Értetted, amit mondtam? Nagyszerű. – persze a nő válaszát már nem várta meg, sem azt, hogy esetleges ellenkezésbe fogjon, melyet nem tűrt volna meg. Dorian arca halálosan komoly volt, melyről visszatükröződött az, ha bármilyen ellenállásba is ütközik, akkor erőszakkal hurcolja őt vészkijárat felé. A helyzet túl komoly volt ahhoz, hogy elbagatellizálja, így hát csak remélhette azt, hogy az instrukció minden egyes pontját maradéktalanul betartja.
Egy másodperc tört részéig összekapcsolódott tekintetük, végül pedig állkapcsát megfeszítve erőt vett magán, hogy elszakítsa éjfekete íriszeit a nő lazúrkék lélektükreitől. Megfordult, végül pedig érzékeit ismét kiterjesztette, a lépcsőkön rohannak felfelé, ami jelenleg éppen Dorian-nek kedvezett, hiszen ellenkező irányban volt a vészkijárattal.
Az ajtót szinte felszakítva lépett ki a széles folyosóra, tekintetét aprólékos alapossággal körbehordozta, végül pedig intett az Égszeműnek, hogy tiszta a terep.
- Ahogy mondtam! – utasította őt kemény hangon, majd megindult a lépcsők irányába, hogy a vadászok elébe menjen. Ahogy sarkon fordult szembe is találta magát velük. Két fegyver emelkedett a magasba, és még éppen idejében betudott illanni a falhoz mielőtt az UV lövedékek egyenesen a szívébe fúródtak volna. Ekkor döbbent rá, hogy csak ketten álltak jelenleg vele szemben, viszont az autóból három fegyveres szállt ki. Az adrenalin egy másodperc alatt végigömlött artériáin, íriszei pedig a megszokott sötét helyett, vérvörössé változtak, ekképpen kölcsönözve tekintetének tébolyult fényt. Abban a pillanatban kellett volna a nő után mennie, amint rájött a csapdára, azonban a két vadásszal előtte végeznie kellet, máskülönben még nagyobb gondban lesznek, ugyanis három átkozott csővel néznének szembe.
Csontvelőig hatoló düh izzította testét belülről, miközben képességét ismét mozgósítva beletúrt elméjükbe, hogy szándékaikat előre megtudja.
Bár rohadtul egymást lőnék agyon ezek a férgek! -szólalt meg saját elméjében tomboló sötét énje.
Ekkor azonban egészen váratlan fordulat történt. A vadászok fegyvert tartó kezeik megremegtek, majd lassan karjuk egymás felé kezdett araszolni egészen addig míg végül a pisztolycső már nem Dorianre, hanem egymásra szegeződött. Ő volt az, aki elméjével arra kényszerítette őket, hogy ne rá, hanem egymást célozzák meg. Elszánt tekintetük azonnal hidegleltté csapott át, amint felfogták, mi is történt. Dorian ajkaira vészjósló vigyor terült, végül pedig felismerve a helyzetet akaratával húzta meg ravaszukat úgy, hogy egymást lőjék agyon. Hangtompítós fegyver elsülését szinte alig lehetett észlelni, ő azonban kifinomult érzékeinek köszönhetően tökéletesen hallotta dörrenését. Lassan kilépett a fal takarásából és mikor meglátta a végeredményt, vagyis a falra fröccsent agyvelő és vér mámorítóan vörös színét. Legszívesebben vállon veregette volna magát, hiszen eleddig erre sosem volt képes.
Ehelyett azonban csak egy csúfondáros mosolyra futotta tőle, ugyanis egyetlen percet sem vesztegethetett tovább saját sikereire. Egy vadász még maradt, aki minden bizonnyal az Égszeműt várta tárt karokkal. Talán már el is kapta őt. A kibaszott életbe!

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Kala & Dorian ► I don't deserve you, but i don't care   Pént. Szept. 05, 2014 9:13 pm

Tüdejében reked a levegő, amikor a Vámpírherceg szorosan elé lép, mire ő bélyegként tapad fel a férfi szoborkemény felsőtestére. Szemei kistányérrá kerekednek döbbenetében érezve a kebelihez nyomódó, acélos izmokat. Ismeretségük óta nem először önti el lávaforró zavar, mire a járomcsontján feszülő bőr újfent vad bizsergésbe kezd. A már ismerős, izzó talpú hangyasereg feltrappol arcára, hogy ott járja el vérforraló tangóját. Gyomra bukfencet vet a borzongatóan jóleső közelségtől, azonban az Ónixszemű komor tekintetében jéglő fagyszikrák emlékeztetik a helyzet komolyságára. Szempillái akaratlanul is megrezdülnek, amikor a Seriff hosszú ujjainak fagyos satujába szorítja az állát, gyengéden, de határozottan. Riadtságot tükröző tekintete az érzéki vonalúvá metszett elnyíló férfiszájra tapad és, bár most is lenyűgözőnek tartja a szavakat formáló ajkak vérhevítő táncát, képtelen nem véresen komolyan venni a Vámpírherceg utasításait. Az Ónixszemű tengermély, borzongató baritonját a szokásosnál is sötétebb tónusúvá színezik a benne feszülő indulatok. Pislogás nélkül állja a komoran fénylő íriszek merev, már-már szuggesztív pillantását, miközben félelem szorongatta szívvel a férfi parancsait hallgatja. Esze ágában sincs vitatkozni, vagy ellenszegülni, így miután a Vámpírherceg utolsó szavait is magába kebelezi a szobára ereszkedett, szuroksűrű csend, szorosra zárt ajkakkal bólint, ekképpen jelezve, hogy megértette az imént elhangzottakat. Olyannyira lefoglalja a belé sulykolt instrukciók emésztgetése, hogy már csak akkor ér el nagy erőkkel dolgozó agyához a kézfején végigsimító, szellőkönnyű érintés, amikor annak vége szakad. Kala szemei elkerekednek, ajkai csodálkozva elnyílnak a Seriff váratlan, finom gesztusában rejlő, burkolt aggodalmat és csipetnyi gyengédséget érzékelve. Halálba dermedt szíve mintha bukfencet vetne szegycsontja mögött, gyomrában pillangók ébrednek, hogy lázas szárnycsapkodásaikkal különös, belső vibrálást gerjesszenek benne. Nagyot nyel, és mielőtt még inkább elragadtatná magát, eltépi megrendültséget tükröző pillantását a koromfeketén kavargó, hipnotikus íriszekről és a földre süti szemeit. Összerezzen, mikor végigkarcolja dobhártyáit a feltépett ajtó kétségbeesett nyikordulása. Az agytekervény-szaggató, kellemetlen frekvenciájú hang felrázza révületéből és visszapenderíti a valóság rideg falai közé. Tudatosítja magában, hogy jelenleg nincs mód arra, hogy kósza – talán minden (általa belemagyarázott) mögöttes tartalom nélküli – érintéseken merengjen.
A Vámpírherceg intését látva szorosabbra zárja ujjait a Cerberus nyakörvéhez kapcsolt fémlánc körül, majd – a férfi utasításait követve, bőröndjét hátrahagyva – kutyájával együtt rohanni kezd a szálloda hátsó kijáratához vezető lépcső felé. Igaz ugyan, hogy gyorsabban mozog, mint egy átlagos halandó, azonban az állandó éhezés miatt képtelen olyan sebesen illanni, mint rendesen táplálkozó fajtársai, ahogy érzékei is kevésbé élesek és kifinomultak. Szaladtában hálát ad az égnek, amiért a nálánál sokkal súlyosabb, rebellis természetű eb nem ezt a pillanatot választja arra, hogy fellázadjon a póráz ellen, amit egyébként kifejezetten utál, és ami ellen általában egy párzásában megzavart kafferbika bősz fanatikusságával küzd. Egyetlen séta sem veheti kezdetét a sátáni ebfajzat lánccal szembeni, heves tiltakozása nélkül. A borjúnyi dog tüntetőleg végigvágtat a felújításért síró lakosztályon, szobáról szobára röptetve mögötte lobogó, röppályára állított, elhalón tiltakozó gazdáját.
Azonban most, talán a helyzet, vagy a nálánál erősebb ragadozó, azaz a Seriff szavainak komolyságát érezve, nem szegül Kala ellen, mi több, totális együttműködést hirdetve lohol mellette a lépcsőház ajtaja felé.
Amint megközelítik a meggypirosra mázolt vasajtót, Kala egy zsákmányára lecsapó sólyom eltökéltségével ragadja meg a kilincset, hogy aztán vállával taszítva meg a fémlapot, „kis” kedvencével együtt bevetődhessen a lépcsőházba. Cerberus, a menekülés hevétől felajzottan vág neki a földszintre vezető lépcsősornak, nem törődve azzal, hogy e tettével levegőbe rántja száraz falevélnél nem súlyosabb gazdáját. Kala fojtott sikolyt hallatva avanzsál szél röpítette papírsárkánnyá, hogy aztán kecsesnek távolról sem nevezhető szárnyalásba fogjon a fénysebességen száguldó négylábú nyomában. Alig éri lába a földet, ahogy lélekszakadva, kettesével, olykor hármasával szedi a lépcsőfokokat. Minden egyes fordulóban kisodorja a lendület, ilyenkor elhagyva pályáját folyvást a szemközti falnak csapódik. Kutyája nem engedélyez neki egyetlen másodpercet sem arra, hogy felmérje sérüléseit, azaz hogy lajstromba szedje a vállaiba ütött kéklő-lilálló foltokat.
Megkönnyebbült sóhajt hallat megpillantva a lépcsőház kijáratát lezáró ajtót, melyet – a veszett eb jóvoltából - a következő pillanatban kínosan közelről is megszemlélhet. Cerberus érzékeli az útját elzáró akadályt, így vészfékezést eszközöl. Kalának azonban már nem nyílik módja arra, hogy berántsa a kéziféket; a lendület könyörtelenül viszi tovább. Szemből kenődik fel a vastag fémlemezre, amelyről csak nagy nehézségek árán sikerül lefejtenie bélyegként tapadó, megviselt korpuszát.
Abban a pillanatban üti meg fülét a szinkronban elsütött fegyvered dörrenése, amikor vékony ujjai a kilincs köré fonódnak. Gerincén fagyos rémület; jégből sodort korbács vág végig.
Mr. Grayson… És ha eltalálták?? És ha… megölik?!
A kínzó kérdés húsevő féregként rágja keresztül magát agyán, agresszíven zabálva fel nyugalmának végmorzsáit. Combjaiban megmoccannak az izmok, ösztönei vissza, a harmadik emeltre vezető lépcsősor felé rántanák lábait. Gyomrát mogyorónyivá zsugorítja az erein keresztüláradó aggodalom, kővé dermedt szívét félelem döfi át. Rövid hezitálást követően úgy dönt, nem enged a kényszerítő erőnek, nem kezd „magánakcióba”, ahogy nem sokkal ezelőtt az Ónixszemű fogalmazott. Követni fogja a férfi utasításait, a Seriff leleményességében és tapasztalatában bízva.
Hinnie kell, hogy a Vámpír ura a helyzetnek…
Eltökélten feltépi az ajtót, hogy elhagyhassa az áporodott levegőjű lépcsőházat és kirobbanhasson végre a szabad ég alá. Arcán végignyal az éjszaka hűvös levegője, orrába ezerféle aroma örökké változó elegye kúszik. Hol az úton tovaszáguldó autók kipufogójából előhömpölygő gáz csípős szaga, hol a közelében álló szemetes konténerekből áradó penetráns bűz karcolja fel szaglóhámját, de a légútjait kitöltő bántó illatanyagok közé olykor kellemesek is vegyülnek; a közeli parkban nyíló virágok nektárjának aromája, valamint az őket közrefogó, égbe nyújtózó fák jellegzetes növényillata is megcirógatja orrát.
Körbevillantja pillantását az árnypalástot öltött kőfalak szegélyezte utcában, ahova jutott. Nem csupán a szálloda, de számos étterem és üzlet vészkijárata nyílik az elhagyatottnak rémlő, sejtelmes megvilágítású területre.
- Gyere, Cerbona. – súgja a mellette lihegő, vibráló izmú, feszültnek látszó kutyának, miközben megindul az utca közelebb eső kijárata felé. Meg kell kerülnie a háztömböt, ha a szálloda parkolójához, azon belül pedig a Seriff autójához akar jutni. A kocsitól jelenleg robosztus épületek alkotta fal választja el. Már éppen futólépésre váltana, amikor durva, érces tenor csattan a háta mögött.
- Állj! – dörren a ráspolyos orgánum tulajdonosa, mire Kala mozdulatlanná fagy rémületében.
- Lassan fordulj meg, vérszívó! – hangzik a következő utasítás, immár valamivel közelebbről. Lassan, halálra váltan, Cerberus pórázára gyógyult ujjakkal fordul meg, hogy szembe nézhessen a vadásszal, aki most minden bizonnyal szitává fogja lyuggatni UV-lövedékek tucatjaival. Színtiszta rettegést tükröző tekintete tagbaszakadt, gerendavállú, oszlopcombú, kevlár-vértben feszítő férfiben akad el. A hegynyi likvidáló felülről verheti a két métert, ötvenhetesnek tűnő lábain ormótlan, fenyegető küllemű acélbetétes bakancs, markában riasztóan nagy fegyver feketéllik. A méretes pisztoly sötéten ásító csöve éppen Kala szíve felé mutat, a vadász merev pillantásában nyoma sincs könyörületnek.
- Kérem… én nem akarok ártani senkinek… - motyogja rémülettől vibráló, fojtott hangon, a kolosszus élesre metszett vonásain tartva kérlelő tekintetét. Cerberus torkából ekkor mélyről jövő, fenyegető morgás tör fel, felső ajkai felhúzódnak rózsaszín ínyéről és a belé ágyazódott, hústépésre termett, horgasan ívelt, hófehéren világító agyarairól. Kala nyugtatólag az állat széles koponyájára simítja tenyerét és egészen biztos benne, ha még képes volna dobogni rémület szorongatta szíve, az most kitépődne mellkasából féltében.
Muszáj lenyugtatnia a kutyát, mielőtt a vadász veszélyfaktorként értékelve lelövi őt… - suhan át zaklatott elméjén a gondolat, miközben újfent szóra nyitja vértelen, reszkető ajkait.
- Soha nem bánto… - folytatná mondandóját a vadállattá bőszülő dog fejét lapogatva, azonban mondatát kettévágja a felé irányuló fegyvercsőből kilövellő golyó dörrenése.
Felsikolt, ezzel egy időben lehunyja szemeit, szabad kezét ösztönösen – mintha bármit is elérhetne vele – maga elé kapja, eközben másik markából kiszakad a lánc.
Levegőbe emelkedett, megtermett test menetszelét érzékeli, majd hallja kutyájának fájdalmas nyüsszentését.
Szemhéjai felpattannak, így látja Cerberus hatalmas, fekete testét a földre zuhanni. A gyomrában hízó jeges rémületlabda szétvetődik és szöveteibe pumpálja förtelmes, fagyos tartalmát, az ijedtség és iszonyat vegyületének dérszikrás borzalmát.
- Ne! – nyögi elkínzottan, torkát sírás, lelkét pánik szorongatja, ahogy, a vadásszal és annak rá szegeződő, füstölgő fegyverével nem törődve, térdre borul golyót kapott kutyája mellett.
- Istenem… - zokog fel a mellkason talált, halkan szűkölő állat élénkvörös vért patakzó sebesülését látva.
- M… miért…? Elém… ugrottál… - szipogja karmazsinszínű könnyek áztatta arccal, remegő kézzel simogatva a zihálva légcserélő dog fejét.
- Meggyógyítalak. – hüppögi, miközben újabb és újabb véres könnyek indítanak rohamot ellene és homályosítják el látását. A hideg, bíborló cseppek egymás után csorognak végig krétafehér bőrén, hogy aztán levetődve álláról végül a betonba csapódjanak.
Szorosan lezárja szemeit, mozgósítja gyógyító képességét, mire tenyerei halvány, aranyszínű fénnyel izzanak fel. Felpillant vércseppeket egyensúlyozó pillái mögül, de nem néz a telefonjáért nyúló likvidálóra. Figyelmét jelenleg csakis halálos sebet kapott kutyája köti le, így az sem érdekli, hogy a férfi beleszól a füléhez emelt készülékbe.
- Gyertek. – morran a karcos tenor, de Kala ezt is csupán távolról, az elméjére ereszkedett, vak rémületből, a szerettéért való, mételyező aggódásból és markáns hivatástudatból szövődött ködfüggönyön keresztül hallja. Szeme előtt egyetlen cél lebeg: meg kell mentenie Cerberust, aki elé ugrott, hogy ő kapja a lövedéket helyette, hogy életét feláldozva megmentse őt.
Tenyereit az aggasztóan mély és nagy kiterjedésű, erősen vérző golyó ütötte lyuk fölé tartja, miközben minden erőtartalékát összeszedve, feszülten koncentrál. Néhány, túlságosan is hosszúra nyúlt másodperc múltán a vérzés lecsillapodik, majd megáll. A szemei elé ereszkedett vörös könnyfátyolon keresztül is látja, ahogy a sebszélek lassan közelíteni kezdenek egymáshoz. Mielőtt még egymáshoz simulnának, lassan felszínre törnek és kipotyognak közülük a szétrobbant lövedék apró fémdarabjai. A repeszek a földre hullanak, a bemeneti nyílás pedig összezáródik.
Kala arcát immár örömkönnyek áztatják. Cerberus halk morranást hallat és felemeli a fejét a betonról. Forróbarna pillantása épp abban a minutumban találkozik össze gazdája tekintetével, amikor annak kemény ütés éri a tarkóját.
Tudata úgy lobban el, akár mécsláng a szélviharban.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Kala & Dorian ► I don't deserve you, but i don't care   Szer. Nov. 19, 2014 5:57 pm

+18


Emésztő haragjának lángjai perzselőn falják testét belülről, ami akárcsak valami métely pusztítóan marja csontjait, húsát és sejtjeit. Izmai vibrálnak a benne lakozó véréhes démon egyre őrjöngőbb haragjától. Képtelen őt visszaszorítani. Túl gyenge hozzá, ám talán nem is kívánja. Azt akarja, hogy törjön fel belőle, vetkőzzön ki emberi mivoltából! Tépjen-szaggasson mindent, ami csak útjába kerül és olyan félelmet okozzon nekik, mit ő is átél ebben a szívdobbanásnyi időben. Nem önmagát félti, hiszen bárkivel képes lenne elbánni. Testi és mentális ereje messze felülmúlja bármelyik halandóét, ám most életében először egészen mást félt egyetlen Húgán kívül, akit még a széltől is óv. Az iránta érzett ragaszkodás és birtoklási vágy közelében sincs annak az érzésnek, mit akkor él át, ha az Égszeműre gondol, mindazokon túl, hogy eme érzet nem is oly irányultságú, mint Helen esetében. Néhány órával ezelőtt, mikor megismerte Őt, az élete kisiklott nyugodt és biztonságos pályájáról, hogy aztán szédítő sebességgel száguldjon tovább az érzékdúló ismeretlenségbe. Sivár lelkének vaskos és mindeddig áttörhetetlen kérgén hajszálrepedés keletkezett, melyen át könnyű balzsamos szellőként szökött át az apró termetű, elveszettnek vélt vámpírnő. Most mégis talán elveszíti őt, éppen azon az éjjelen, amikor megismerte. Ennyi adatott meg csak számára? Néhány órányi ismertség, mindezt azért, hogy végül ismét elveszítsen valakit? Beteges és kegyetlen játék volna a kibaszott Sorstól, mi ha végül bevetkezik, nem lesz többé ugyanaz a személy, ki eddig volt.
Belső feszültsége nőttön-nő eme kínzó gondolatoktól. Retteg tudattól, hogy elveszíti az Égszeműt. Hogy kiragadják karmai közül, mikor még igazán meg sem szerezte. Eme féltésből fogant agresszió pedig egyenesen halálossá teszik Doriant.
Nem vehetik el!
Tekintete vérre és fájdalomsikolyokra éhezőn bíborszínbe lobban, agyarai hosszúra nyúlnak ínyében, léptei pedig oly hangosan dübörögnek végig a kihalt folyosón, akárha márványtömbök hullanának a mennyezetről egyenesen a padlóra. Ám mindezen dobhártyaszaggató zörejen átrobban egy új, idegen hang... egy pisztoly dörrenése. Nem torpan meg rémületében, akár a legtöbb halandónál szokás. Nem rogy térdre sejtvén, hogy mi történt. Nem! Képtelen számításba venni azt, hogy a fegyver az Égszeműre szegeződött, mikor elsült. Őrület határmezsgyéjén táncoló tagadását két fegyveres alak töri meg, kik úgy robbannak ki az egyik kopottas ajtó mögül, akár a zsákmányra vadászó vadállatok. Azonban prédául ma este nem ő fog szolgálni. Dorian oly sebességgel kapja el mindkettő gégéjét reflexből, hogy azoknak még a ravasz meghúzására sem marad idejük, ám még fájdalomsikolyra sem futja.
Dühtől ordítón szakítja át torkukat fedő bőrt és az izmokat, hogy egészen nyelőcsövéig hatolhasson eme testrészében. Nem teketóriázik sokáig, ugyanis az idő ellene játszik, s tudja minél később kerül az Égszeműhöz, annál kevésbé lesz esélye, hogy ép bőrrel megússza. E gondolatoktól hajtottan a markában tartott nyelőcsövek érzékeny porcait olyan erővel morzsolja össze, akárha mindennap ezt csinálná. Nem lát tovább az elméjére ereszkedett vérvörös és massza sűrűnek vélt dühfellegnél. Képtelen érzékelni mennyire fáj nekik, hogy mennyire rettegnek tudván, hogy mi történik. Nem érzékeli, hogy karjaik, lábaik és egyszersmind egész testükben úgy reszketnek, akárha áram hasítana végig testükön. Pedig Ó mennyire élvezné! Hiszen ezt akarta! Látni fájdalmaikat, fürdőzni gyötrelmeik keserédes perceiben, míg az utolsókat lehelik egészen addig míg lelkeik el nem hagyják szánalomra méltó húsbörtönüket, hogy aztán alászállhassanak a pokolba. Hogy tart e attól, hogy egyszer az általa meggyilkolt személyek visszatérnek, hogy revansot vegyenek rajta? Közel sem. Végtelen hosszú léte során fásulttá lett és nem féli a halált azóta, mióta egyszer átélte. Ha eljön számára a vég, szörnyű tettei következményeként ő is alászáll a pokolba és mivel mindig is különös hajlandóságot mutatott a halandók kínzásában és sanyargatásában, örömmel válna olyan pokollénnyé, mint azok.
Ujjait kirántja a holtsápadtra fakult élettelen testekből és végül kivágja a hátsó ajtót, miként eredetileg is tervezte. A látvány, mi vöröslőn izzón szemei elé tárulnak egyszerre öntik el nyugalommal és hevítik fel benne az adrenalint, mi végigömlik artériáin, hajszálerein. Látja, mikor az Égszemű látszólag eszméletlen, ám mégis életben lévő testét az ajtó hátsó ülésére hajítják. Combizmai megfeszülnek a kötvetkező másodpercben pedig vámpírgyorsaságát felhasználva feléjük illan, ám ezúttal ellenfelei éberebbek, mint azt az iménti nyakropogtatásban résztvevők, ugyanis abban a másodpercben, mikor kirobbant az ajtón, egy-egy fegyvercső irányult rá, melyet végül nem is restek elsütni. A lövedék becsapódásával együtt szörnyű kín hasít végig idegpályáin, melytől lábain is képtelen volt megállni. Ordítva-hörögve zuhan a földre, miközben tekintete mereven az egyre távolodó autóra szegeződik, mellyel időközben el is indulnak. Állkapcsa megfeszül és minden erejét összeszedve kísérelt meg felállni, hogy kínjait félretolva a távolodó jármű után vesse magát. Ám csupán addig jut, míg feláll, futásnak már képtelen iramodni, ugyanis az UV lövedék egyre pokolibb kínok közepette terjed szét testében. Gyötrelem elhomályosítja látását így csupán tompán érzékeli barátjának megérkeztét, ki abban a pillanatban farol mellé szénfekete Mustangjával.
- A kutya... Először őt tedd be...az autóba... - nyögi fel az érkezettnek, mialatt megkísérli magából kivenni a lövedékeket. Sikertelenül. Egyrészt mert istentelenül mar, amint hozzá ér sokkal inkább, mint az ezüst, másrészt pedig olyannyira reszket a keze, hogy mindannyiszor elvéti a golyó ütötte bemeneti nyílást.
Elvitték tőle és azt se tudja hol keresse! Elkeseredetten harapja össze fogait, maradék erejével saját lábán megy a Mustanghoz, míg a másik a kutyát nyalábolja fel a földről, hogy a hátsó ülésre fektesse a még erőtlen nem csekély méretű testét.
- Hol van a nő? -kérdezi, miután bevágódik mellé az autóba.
- Honnan...
- Látszik rajtad. - válaszolja a másik komoran.
- Elvitték. - feleli Dorian alig érthetően.
- Megfogjuk találni, Dorian. Hidd el. Előbb viszont helyre kell jönnöd. Kiszedjük belőled ezt a szart, aztán kitaláljuk, hogy akadjunk rá.
Erre már nem felel Dorian. Bólint egyet, mintha valóban értené minden egyes kiejtett szavát, holott gondolatai egészen máshol járnak. Pontosabban, egészen más valakin...

//Köszönöm a játékot Cicuskám ;) //

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Kala & Dorian ► I don't deserve you, but i don't care   Szer. Nov. 19, 2014 10:12 pm

*olvad, mint fagyi a Napon* Én köszönöm, Mr. Grayson. :*-*: I love you

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Kala & Dorian ► I don't deserve you, but i don't care   



Sponsored content
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Kala & Dorian ► I don't deserve you, but i don't care
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Washington state
A játéktér legfontosabb városai
 :: Seattle városa :: Hotelek & Szállások :: Mayflower Park Hotel
-