Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Her Life, Her Legacy




Tárgy: Her Life, Her Legacy   Szer. Okt. 15, 2014 9:06 pm

You know how every family has its secrets? Ours are a little different.
Mia & Kate

Ezt nevezik életnek? Ez lenne a mi világunk? Ez? Mert mégis kik birtokolják? Kik uralják valójában? Gusztustalan elfajzott dögök, akiknek nem is szabadna létezniük. Vérfarkasok. Vámpírok. Démonok. Kész fertő.
Kesernyés szájízzel bámulok magam elé, rezzenéstelenül, fapofával. Sokan azt hiszik, hogy nincsenek érzelmeim. Ugyanakkor ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit; nagyon is vannak. És piszkosul dühös vagyok, valósággal tajtékzok a dühtől idebent, de a külvilág felé természetesen közönyt mutatok, elvégre, ha valakinek, akkor nekem nyugodtnak kell maradnom ebben az eszement helyzetben is. A bátyám halott.
Széttrancsírozta egy undorító dög, egy szörnyeteg. Le fogom vadászni. Akarom mondani… le fogjuk vadászni. A bátyám lányával, az én unokahúgommal. Mert őt illeti meg a bosszú joga, na meg a dicsőség, hogy megfossza az életétől azt a senkiházi fenevadat, aki végzett az apjával. Mit számít az, hogy eddig még fogalma sincs arról, hogy valójában kicsoda, mint ahogyan a családja múltjáról és az igazi hivatásáról sem tud voltaképpen semmit. Vadászcsalád vagyunk, már eléggé régóta ez az örökségünk, avagy a családi biznisz, ha úgy jobban tetszik. Márpedig ő ebbe született bele, nincs választása, hogy mivé válik majd, mert vadász lesz. Az apja is ezt akarta. Az anyja is. Csakhogy ők már halottak, így nekem kell a szárnyaim alá vennem a kisasszonyt, akit tulajdonképpen jobban szeretek a saját fiamnál. Még szép, hiszen annyira hasonlítunk egymásra, hogy az szinte már fáj. Mindenesetre akkor sem feledkezhetünk meg a tényről; hogy a családom kihalóban van. Először a férjem, aztán az apám, most meg a bátyám. A másik bátyámat is elvesztettük, még évekkel ezelőtt. Felháborító.
Felháborító az egész. Az, hogy tehetetlenül itt ücsörgök higgadtságot színlelve, ezen a halotti toron, mert ugye a halottnak kijár a tisztelet, miközben a legszívesebben porig égetném az egész rohadt világot…
Sebaj, mindent a maga idejében, bizonyos, hogy majd eljön az a pillanat is, amikor megbosszulom mindazt a sérelmet, amit nekem és a családomnak – legalábbis a még megmaradt tagjainak – át kellett élnünk. Majd megtudják azok a szörnyszülöttek, hogy a Fitzgerald famíliával nem szórakozunk. Velünk nem lehet szórakozni, csak úgy, büntetlenül… Én majd megtanítom nekik. Ezért vagyok, ezért élek, hogy kigyomláljam a gazt a kertből, ha szépen akarunk fogalmazni, virágnyelven. Értelemszerűen itt azért ennél jóval többről van szó, ugyanis a kert helyett girhes sárgolyó van, a gaz pedig a természetfeletti lények. Azok, akik rendellenesek, azok, akiknek nem szabadna velünk egy világban élniük.
Szóval, ja. Mindent a maga idejében, ugyebár…
Unottan végighallgatom néhány szánalmas vén bolond még szánalmasabb beszédjét, akik állítólag a bátyám barátai voltak, holott én még életemben nem hallottam egyikükről sem. Részletkérdés. Tehát nem különösebben hat meg a gondosan megírt mondandójuk, helyette inkább azon morfondírozok, hogy mégis milyen módon kéne Ameliát bevezetnem a családi ügyletekbe. Magamat ismerve bravúros belépő lesz, bele a közepébe, bele a mélyvízbe, aztán a többi meg majd adja magát. Nem fogok kertelni, nem fogok szépíteni, joga van tudni az igazat. Az igazat rólam, az apjáról, magáról, az egész családjáról, és legfőképpen az apja haláláról, hogy nem autóbalesetben halt meg, hanem végzett vele egy elfajzott bestia. Aki immáron a halál-listámon az első helyen szerepel, természetesen. Apám gyilkosát is levadásztam, zokszó nélkül, játszi könnyedséggel. És ez most sem lesz másképp, ha rajtam múlik.
Szemmel legyilkolom az unokahúgomat fárasztó rokonságot – nagyon távoli rokonok –, majd miután sikeresen elüldöztem őket, odalépek hozzá, finoman megérintem a vállát, és próbálok a tőlem telhetően leglágyabb hangszínben megszólalni. – Hogy viseled?
Ostoba kérdés. Most halt meg az apja. Még szép, hogy rémesen viseli… Viszont egyáltalán nem látszik rajta, ami megint csak azt bizonyítja, hogy mennyire rám ütött. Merthogy én is ilyen felettébb sajátos módon szoktam gyászolni. Akárhogy is, van egy spéci kis módszerem, hogy hogyan fogom tudni majd felvidítani. Mert én mindenre gondolok. Mert egy zseni vagyok, kérem.

† music: demons † note: viselet † words: passz


avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Her Life, Her Legacy   Pént. Okt. 24, 2014 2:33 pm




To your grave I spoke

holding a red-red rose

Esőcseppek kop-kop-kopognak az ablaküvegen.
Felborult körömlakkos üveg tartalma szárad az éjjeliszekrényen.
A telefon némán hever a földön, törött kijelzőjén villámok ágaiként futnak szét a fénypászmák. Az ajtó résnyire nyitva, és lámpa halovány sávja szökik be a padlószőnyegen.
Tudta.
Mindvégig tudta.
Már akkor is tudta, mikor a baleset történt.
Mintha megérezte volna, hogy az apja már nem él.
Fájdalmas, szúró érzés vágott a szívébe, akárha hirtelen meglódult volna — minden bizonnyal meg is lódult, csak ő ezt nem fogta fel —, és a következő pillanatban arra eszmélt, hogy az ablakon bámul kifelé, a szikrázó napsütésbe, retináján a fénykorong éles sziluettjével, mutatóujján barna hajzuhatagjának egy tincsével, és az ajkát rágta.
Addig rágta, míg vér nem csurrant az állára.

Riadt vadként kuporog az ágyon. Előre-hátra ringatózik, szemét soha ki nem buggyanó könnycseppek marják. Ujjait a könyökhajlatába vájta, már akkor, amikor megtudta, hogy mi történt, és az a legrosszabb, hogy talán nem is azt érez, amit ilyenkor kéne.
Mintha űr tátongna a lelkében. Mintha ennek az űrnek az alját keresve egyensúlyozna a peremén, haja átbucskázott a válla fölött, a térdeire támaszkodna, meggyűrve a drága farmernadrág anyagát, és mintha saját visszhangját hallgatná, miután súlyos „Hahó”-t sikkantott. Mintha csak azt várná, hogy valaki visszaszól, talán az apja hangján.
Nem csordogálnak könnypatakok az arcán. Bőre sápadt, tágranyílt, csokoládé árnyalatú szeme vízjelző bólyaként lebeg sápadtságának tükrén, és egyre csak az ajkát rágja. Vér már nincs, vér már nem csordogál; puhán vágja a fogait a húsba, vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat önmagának.
Ő nem az a fajta.

Órák teltek el. Rengeteg óra.
A szekrény előtt áll, jobb keze a könyökhajlatába fúrva, ballal a jobb könyökét szorítja markába, és combja katonásan összezárva, lábfeje összeér, hófehér térdei kivillannak a törölköző szegélye alól, aztán festetlen körmei a frottírt karmolják végig.
Az arca üres. Kifejezéstelen.
Akár egy halotté.

A tor ijesztően unalmas számára. Talán ha sikerülne elhitetnie magával, hogy nem is az ő apja fekszik abban a koporsóban — vagy legalábbis, ami megmaradt belőle —, talán állva képes lenne elaludni.
De a valóság túlságosan is csípős, eleven szagú. A koporsóban az a férfi hever
(a darabjai)
aki hajdanán a nemzője volt, és aki örök időkre a szívébe vájt magának egy kis vackot — mindenki ezt mondja; soha sem felejtik el az apjukat, ám egy idő után az arcuk mégis halványul a tudatban —, talán még annál is tovább, és ez valahogy ébren tartja.
Gyászoló hozzátartozók zsongnak körülötte sok pici méhként. A szájuk be nem áll, és egymást túllicitálva próbálják biztosítani, hogy az édesapja már jobb helyen van, neki már nem fáj, az örök vadászmezőkön rohangál — oppá, az másik történet —, és nincs az az ég, hogy ő visszatérjen — és gondolatban mind hozzáteszi: Remélem, én is kapok a vagyonából, és az a pénzsóvár Bennett-szuka kimarad belőle —, hiszen túl jól érzi ott magát.
Neki már nem fáj.
(Darabokra szaggatta az autó, Istenem, ne!)
Átkarolja magát. Szívalakú arca áttetszőnek tűnik a hollófekete kalap alatt, és alakja különösen vékonynak tetszik a szűkre szabott, éjsötét árnyalatú egyberuhában. Szoknyában végződő toalettje alá hosszú szárú lovaglócsizmát húzott — ragaszkodott hozzá, hiszen ezt az apjától kapta —, inas kezére mélyfekete kesztyűt vont.
A haja laza hullámokban omlik alá a kalap alól a vállára, és apró vízcseppek ülnek meg a szálakon sok ezer hópehelyként.
A siserehad egyszercsak eltűnik.
Tettetett csodálkozással néz körül — a kérdést elsőre fel sem fogja —, és a felszín alatt lapuló közöny szinte karmokként nyúl ki az arcából, szabadulván száműzetéséből.
— Tessék? — kérdezi sűrűn pislogva, aztán tekintete megakad nagynénje arcán.
A szíve nagyot dobban, és a karjaiba akarja vetni magát.
Zokogni akar.
A könnyek pedig csak nem jönnek, csak nem jönnek.
— Mit mondtál? Nem értettem, ne haragudj.
Nem értettem, ne haragudj.
Épp ez az. Nem értette.
Már semmit sem ért.


©



avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Her Life, Her Legacy   Hétf. Nov. 03, 2014 1:35 am

You know how every family has its secrets? Ours are a little different.
Mia & Kate

Ha valaki, akkor én tökéletesen átérzem a fájdalmát. Én is elveszítettem az apámat, előtte pedig a férjemet, most pedig a testvéremet.
Mi jöhet még? – kérdezné ezt valaki más, minden bizonnyal. Merthogy én személy szerint nem érek rá az ilyesfajta mélázgatásokra. Meghaltak, kész. Nem lehet visszahozni őket, így jobb ötlet híján bele kell törődni abba, ami van. Hogy nincsenek. Pont.
Ettől függetlenül rossz érzés, ez kétségtelen, egy percig nem tagadom. És ebből következik, hogy én a többi idiótával ellentétben nem fogom azzal a maszlaggal etetni, hogy a testvérem most jobb helyen van, meg majd idővel a fájdalom úgyis elmúlik. A lófaszt múlik el, már elnézést a kifejezésért. Illetve mégsem, nem kérek elnézést… miért is kérnék? Tehát a fájdalom nem múlik el, én pedig nem fogom hazugságokkal tömni a fejét. Nyilván idővel jobban lesz, a fájdalom enyhül, de nem azért mert elmúlik, hanem mert el fogja felejteni az apját. Ez egy elkerülhetetlen folyamat, ami hosszabb távon azért pozitívnak tudható be, máskülönben tele lenne aberráltakkal az utca. Nem mellesleg így is tele van, de akkor talán még jobban tele lenne. Ha senki sem tudná feldolgozni a gyászt…
Az meg már más kérdés, hogy mióta lettem én ilyen nagy bölcs, és hogy a gyomrom vajon meddig nyeli be ezt a sok baromságot, amiket magamnak gyártok így random a fejemben?
Lényegtelen.
Nem fogom becsapni, nem fogok hazudni neki, ellenben megteszem azt, amire más nem képes – megadom neki a lehetőséget a bosszúra. Egy jobb életre. Az örökségére.
Agresszorokat megszégyenítve kergetem el az éhes hiénafalkát, mit sem törődve a megvető pillantásukkal, amivel oly’ nagylelkűen megtisztelnek. Igazából még hálásak is lehetnek azért, amiért nem robbantom szét a fejüket itt helyben a kedvenc puskámmal. Mondjuk nincs is nálam puska – de ez már mellékes. Na persze nem azért, mert egy temetésre nem illik fegyvert vinni, ami ugyebár így van, de ez engem a legkevésbé sem érdekel. A helyzet az, hogy mindenkit megmotoztak, akiről tudták, hogy vadász. Tehát úgy nagyjából a fél családi kört… Ha tippelnem kéne, akkor azért nem engedték, hogy magunkkal hozzuk a kis játékszereinket, hogy ne nyírbáljuk olyan önfeledten egymást. Nem minden Fitzgerald tud ám magán uralkodni, erre azt hiszem, hogy én vagyok az élő példa. Az hogy jelenleg moderálom magam, nos… tulajdonképpen egy hatalmas nagy félreértés. És csoda. És történelmi pillanat.
Az unokahúgomért teszem, ha nem volna egyébként teljesen egyértelmű.
Tehát szépen elkergetem az oda nem illő alakokat, akik csak a busás örökség reményében próbálnak bájologni az én drágámmal, mintha egyáltalán rajta múlna az apja vagyonának az elosztása. Rólam meg természetesen azt hiszik, hogy mindent megkapok, ami nagy valószínűséggel így is lesz, csakhogy engem kurvára nem ez motivál. Nem érdekel a pénz, sosem érdekelt, hovatovább így is rengeteg pénzem van már. Nem, engem egyedül csakis Amelia érdekel, senki és semmi más.
- Nem érdekes – legyintek egyet elfogultan. Nem fogom megismételni a kérdést. Minek? Úgysem figyel ide, ami igazából nem is baj, mert így akkor legalább az idióta csőcselékre sem figyelt oda túlzottan. Rájuk kár is lenne időt pocsékolni…
- Gyere, lelépünk – csak ennyit mondok neki, illetve hogy egészen pontos legyek; súgom a fülébe, hogy mások ne hallják. Sunyiban fogunk kislisszolni azon az ajtón, miután lefejelem az őrt. Persze nem ám azért, mert nem akar elengedni, hanem csak úgy a poén kedvéért, szolidaritásból, mert személy véleményem szerint így stílusos igazán egy távozás a helyszínről.
Remélhetőleg Amelia követ, és akkor ő is szemtanúja lehet a csodás mutatványomnak, amikor végbemegy az ominózus jelenet. Mármint hogy lefejelem az őrt.
Látjátok, mi mindent meg nem tennék azért, hogy felvidítsam… Ha mintaanya nem is, de legalább jótündér keresztanya még lehetek. Remélem, hogy jelölni fognak a címre…

† music: demons † note: viselet † words: passz


avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Her Life, Her Legacy   Szomb. Nov. 15, 2014 1:33 pm




To your grave I spoke

holding a red-red rose

Igen.
Ürességet érez.
Tompán kongó ürességet, mely a lelkét marcangolja, és furcsa, méla közönyt, mely talán nemsokára ködként feloszlik, és utána végre meggyászolhatja az édesapját.
Most nem képes rá. Nem ismeri jelen pillanatban a gyász fogalmát; karjait összefonja a mellén, és csak bámul maga elé, tompa tekintettel, elkalandozó figyelemmel.
Az apja maradványai újra és újra az elméjébe furódnak éles, tükörpengeként hasító emlékszilánkokként - noha nem is látta a testet, mégis elképzelte szobájának néma feketeségében -, és a szemét kitörni képtelen könnyek szúrják. Végig akar kaparni az arcán, hogy árkokat vájjon a sós cseppeknek, hogy azok végre megáradt patakokként zúgjanak alá, ám nagyon jól tudja, hogy nem mutathatja magát gyengének.
És képtelen lenne arra, hogy zokogjon.
Legalábbis ebben a pillanatban képtelen rá.
Meglebben szoknyájának szegélye, és ez odavonzza a pillantását. Lenéz, majd ismét vissza, arra a helyre, ahol apjának koporsóját elhelyezték, és mintha felcsuklana. A szájához kap, a tenyerét rátapasztja, és lesütött pillantással kivár, hátha a könnyek mégis kitörnek. Miután érzi, oűhogy a hirtelen támadt érzelemhurrikán elcsitul, elveszi a kezét, és ismét karba fonja őket a mellén, magába zárkózva, és próbál értelmes tanácsokat kiszűrni a körülötte rajzó családtagok odahányt mondataiból.
Sírj, kicsim, az mindig segít!
Ülj le, olvass… kocogj, hogy levezesd a feszültséget!
Menj el vásárolgatni, és ha már ott vagy, vehetnél nekem egy ametiszt fülbevalót, drágám…
Hidd el, apád már jobb helyen van.
Neki már nem fáj.

Nevetni akar. Persze, nem képes rá; mintha jeges zsibbadtság tartaná fogva a testét, és a hangszálai talán nem engedelmeskednének. Talán az izmok sem az arcán.
Amikor a nagynénje megszólítja, fel sem fogja a szavakat. Mintha egy kút mélyéről beszélne a nő, úgy érzékeli; visszhangokként kúszik el az elméig, aztán tompán visszaverődik.
Kate csak legyint.
Amelia nem erőlteti a mondottak visszaismétlését.
Tudja jól, hogy arra sem figyelne.
Ám hálás, hogy keresztanyja elkergette a méhsereget; köszönetképpen megfogja a kezét, és megszorítja az ujjaival, majd el sem engedi. Szinte már emberi kétségbeeséssel kapaszkodik belé, mint fuldokló a mentőövbe, és közelebb húzódik hozzá, a közelségére vágyván, hogy ne érezze magát egyedül, hogy ne fuldokoljon a magányban.
Aztán végre felfogja a következő mondatot is, bár most jelentősen kevesebb idő alatt.
- Hová megyünk? - kérdezi megszeppenve, és elengedi a kezét. - Nem maradunk végig a temetésen? Még lesz egy búcsúestély is… - Ám az ajkába harap, lenyeli további kifogásait, és csendesen utánasiet, kezeit a szoknyájára szorítja, hogy a szegélyek ne lebbenjenek fel, és követi a nagynénjét.
Vonallá préseli az ajkait, és aggódva nézi keresztanyjának hátát - aztán ijedten hátrahőköl, ahogy a nő lefejeli az őrt. A szája elé kapja a kezét, és egy hang nélkül fogadja be a patakzó orr és a lehanyatló, gigászi test látványát. Nem bír megszólalni; döbbenten bámul Kate-re, és próbálja keresni a szavakat, melyekkel most rákérdezhetne, ugyan mi is folyik itt. Kinyúl a karjáért, majd vissza is húzza a kezét, és csak hatalmasra kerekedett szemekkel bámul rá.
- Mit művelsz? - szalad ki végül a száján. - Mire volt ez jó? - A hangja reszket, ám az arca csak csupasz döbbenetet tükröz, semmi mást; jól látható félelemnek eddig nyoma sincs, hiszen már az ő fejében is megfordult párszor, hogy egyszerűen otthagyhatná az egész szertartást, és csendben, az otthon melegében - és magányában - gyászolná meg édesapját.
Most mégis olyan riadtan néz rá, mintha a nő a hetedik főbűnben járt volna el.


©



avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Her Life, Her Legacy   Szomb. Dec. 06, 2014 11:42 pm

Mia & Kate
You know how every family has its secrets?
Ours are a little different.
Annyi mindent mondanék. Rengeteg elpazarolt szó. S megannyi érzelem. A gyász, a veszteség – hasznavehetetlen. Értelmetlen. Céltalan. Felemészt, majd a nyomorba dönt. Én már csak tudom. Igen, egy másik univerzumban minden bizonnyal. Ám jelenleg, hiába, hogy sokat vesztettem már az eddigi életem során, talán összességében többet, mint az összes jelenlévő itt együttvéve, mégsem érzek fájdalmat vagy gyászt. Sem most, sem pedig akkor. Akkor, amikor meghalt… a férjem, a másik bátyám és az apám. Az apám; ő volt nekem a minden. Mégsem törtem meg a halála hírétől. Nem tudok megtörni.
Harag. Düh. Dac. – Az egyedüli érzelem, amit ismerek. És teszek róla, hogy az unokahúgom, a keresztlányom (aki mondhatni, hogy a szemem fénye) is megismerje, megtapasztalja, majd magába szívja ezt az érzelmet, és ezzel egyidejűleg kiöljön magából minden más és nem mellesleg teljes mértékben felesleges érzelemnek nevezhető valamit, amire voltaképpen úgysem lesz majd szüksége az életben. Soha.
Tekintetem ellágyul, ahogy Amelia kecses ujjai az én markánsan nőies tenyerem köré fonódnak, s ezzel egyidejűleg finoman megsimogatom gesztenyeszín haját, amit fogalmam sincs, hogy kitől örökölhetett. Az anyjától, talán.
Olyan lágyan, majdhogynem félve cirógatom a haját, mintha attól tartanék, hogy ha egy leheletnyivel is erélyesebb mozdulatot teszek, akkor a fiatal lány összetörik. Talán így is van. Persze nem a mozdulat miatt vagy alatt, hanem csak úgy… a gyásztól. Amit feltett szándékom kiölni belőle, mert ez a legegyszerűbb és a legjárhatóbb út, higgyetek nekem.
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve rángatom magam után, merthogy mi most szépen lelépünk, úgy döntöttem. Nincs már itt semmi keresnivalónk ezek között a családnak csúfolt csőcselékhorda közt.
- Meglepi – kacsintok rá szenvtelenül. Igazából azért nem árulom el neki az úti célt, mert még én magam sem tudom. Viszont vagyok olyan jó, ha improvizálásról van szó, hogy két másodperc alatt kitaláljam. Tehát majd menet közben eldöntöm, aztán meglátjuk. De addig is lefejelem a kijáratnál terpeszkedő őrt, mert én megtehetem. És mert ez az ostoba gorilla elállta az utat, és nem akart kiengedni minket, mondván hogy még nem ért véget az előadás. Hát, megesik…
Szomorú, avagy éppen ellenkezőleg; frenetikus – de szinte meg se kottyan az iménti kis mutatványom. Mármint értem ezt a lefejelésre, természetesen. Konkrétan az arcába fejeltem az embernek, mire ő ájultan esett össze a padlón, nekem meg még csak a fejem sem fájdult meg. Mit tesz a vámpírvér, nem igaz?
- Nem baj, az úgyis mindig unalmas szokott lenni. Higgy nekem! Nem akarunk mi maradni… – válaszolom meg az egyik kérdést, míg a másikra mit mondjak? Lefelejtem, mert ehhez támadt éppen kedvem? Végül is részben ez lenne az igazság, másfelől meg egyáltalán nem tudnék erre értelmes magyarázatot adni. Csak megtörtént. Előfordul az ilyesmi a legjobbakkal is, igaz? Márpedig én a legjobb vagyok, mint tudjuk.
- Öhm, ez volt… ez volt a… ez volt a búcsúajándékom a család részére. – Tudom le ennyivel a magyarázatot. Ennél jobbal most hirtelen nem tudok szolgálni, úgyhogy elégedjen meg vele. Jobb ötlet híján. Másfelől meg egyébként sem lesz már lehetősége a miérteken töprengeni, mert ma beledobom a mélyvízbe. Bizony. Ami jár, az jár.
Nem szándékozom megállni, sem pedig visszafordulni, netalántán bocsánatért esedezve visszamenni arra a dögunalmas temetésre, ami teljesen egyértelműen a pénzről szól, elsősorban. Másodsorban pedig… ki tudja. Mindenesetre nem a halott meggyászolásáról. Szerintem gyászolni csak egyféleképpen lehet; mocskosan. Azaz önfeledten gyilkolva, irtva az irtandót, nyakig gázolni a vérben és sárban; a belekben és belsőségekben. Igen, ez már egy valamirevaló gyászolás lenne. Megbosszulni a tettest. Megbosszulni a bátyám gyilkosát.
- Na, jössz? – sandítok rá egy pillanat erejéig. – Vagy inkább itt maradnál ezekkel az unalmas kriptaszökevényekkel?



avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Her Life, Her Legacy   Kedd Jan. 13, 2015 3:00 pm




To your grave I spoke

holding a red-red rose

Hihetetlenül jólesik neki az az apró, barátságos gesztus, amikor a keresztanyja megsimogatja a kezét, hogy kis híján ettől sírja el magát, ám a gyász áttörhetetlen kabuki maszkja most is visszatartja a könnyeket, mint betongát a bősz folyó áramlatait. Hozzá akar bújni, hogy elrejtse az arcát a mellkasába; el akar mindenki elől bújni, akiről úgy érzi, nincs helye a gyászszertartáson, ami annyit takar: mindenki elől, hiszen a jelenlévők közül csupán Kate-nek és neki lenne joga ahhoz, hogy az apja utolsó útját nézhessék. Furcsa, ismeretlen harag önti el az agyát a gondolatra, hogy a családtagok háromnegyede azért jött, hogy ezek után megtudhassa, mennyit örökölt az elhunyttól, a maradék pedig azért – őket kivéve – maradt itt, hogy ne otthon vagy iskolában vagy munkahelyen legyen. Ökölbe szorítja a kezét – szív alakú arca teljesen megváltozik a hirtelen felhorgadó gyűlölettől –, ám uralkodik magán, és nem kezd el kiabálni.
Nyilván elintéznék azzal, hogy késleltetett sokkot kapott, és elkergetnék a szertartásról, ám nagyon jól tudja, hogy ezt nem hagyná annyiban.
Sem ő, sem Kate.
Kitörne a harmadik világháború, ha a két fél összecsapna, és minden valószínűség szerint a Fitzgerald-Bennett páros nyerne, és az édesapja mellé további maradékokat kéne eltemetni.
A szemei kikerekednek, amikor a keresztanyja maga után húzza őt, és egy pillanatra ellazul a szorítása a nő kezén, ám a vér kötelez, és másodperceken belül úgy kapaszkodik belé, mint fuldokló a mentőövbe, és némán fohászkodik, hogy ne kelljen őt eleresztenie, és kezét a szoknyájára szorítja, hogy a szegélyek ne libbenjenek fel a lábáról. Így is fázik, ám még ha a lábáról felcsúszna a ruhadarab, bizonyosan kiütne a libabőr a harisnyáján.
Aprót sikkant, amikor Kate lefejeli az őrt, és önkéntelenül is keresi a vért – nem a férfin; a keresztanyján –, ám megdöbbenve regisztrálja, hogy a nőnek még csak be sem tört az orra, sőt. A hangja remeg, amikor felteszi a moziba illő kérdést – Mit művelsz?! –, ám korántsem a gyengeségtől, hanem a derült égből villámcsapásként jelentkező izgalomtól. Kezét már rég kirántotta Kate kezéből, s most a mellére szorítja mindkettőt, az ujjait vadul veri a szíve a ruha és a bőre alól, és nehéz pára ereszkedik fátyolként az elméjére.
Az adrenalin rohamosan vágtat az ereiben, és úgy érzi, ha így folytatja, a fülén fog kihabzani.
– De hát… – kezdi tétovázva, aztán megrázza a fejét – haja barna viharként száll a feje körül –, és inkább csendben marad. Nem tud mit mondani, hiszen valahol élvezi, hogy kiszakadhat a gyászból – még ha átmenetileg is –, és éppenséggel nincsenek is szavak arra, amit jelen pillanatban gondol és érez. Tesz egy tétova lépést a keresztanyjához, aztán pillantása a lehanyatlott őrre siklik, és elfogja az izzó rémület, hogy a férfinak esetleg valami komolyabb baja lett.
Aztán felnéz Kate-re, és egy szekundára összevonja vékony ívű szemöldökét.
–Búcsúajándék? – kérdezi. – Ez inkább hadüzenet. – Az ajkába harap – mely már teljesen elzsibbadt, és a lehetetlenség ellenére talán bőrkeményedéses is lett a sok rágástól –, aztán furcsán, akadozva felsóhajt.
Gyásza most félrehúzódott egy sarokba; reszkető vadként kuporog a két fal közt, és egy darabig talán elő sem mer jönni, míg az Adrenalin névre hallgató bestia vissza nem somfordál a ketrecébe, és rá nem záródik az ajtó.
Révetegen felnyúl, és lekapja a kalapját a fejéről, majd egy békítő gesztusként az ájult őrre dobja, mintha csak a halottat fedné le szemfedővel.
És elemi erővel robban be apjának képe az elméjébe.
Egy pillanatra hagyja, hogy a tudat, az emlékszilánk – apjának gödröcskés mosolya, ahogy kitárt karokkal fogadja a felé rohanó lányát – kifacsarja a szívét, aztán elhessegeti.
Most képes rá.
Az Adrenalin szörnyetege képes rá.
– Dehogy maradok – jelenti ki harciasan. – Nincs az az isten, hogy itt maradjak velük!


©



avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Her Life, Her Legacy   Hétf. Feb. 16, 2015 4:11 pm

Mia & Kate
You know how every family has its secrets?
Ours are a little different.
Édes kicsi egyetlen Miám. A legkedvesebb unokahúgom. Lányom helyett lányom. És hányszor kérdeztem azt magamtól, hogy miért nem ő a gyerekem? Miért nem lehet ilyen gyerekem? És hogy egyáltalán miért szeretem őt jobban, mint a saját fiamat? Nem arról van szó, szeretem a kölkömet, elvégre az én vérem, és ha ezt soha nem is mutattam ki, de szeretem. Minden anya szereti a gyerekét – tehát evidens, hogy én is gyengéd érzelmeket táplálok a saját porontyom iránt. Az már persze más kérdés, hogy a drága porontyom végezetül kinyírta a tulajdon apját, szóval most a kapcsolatunk a legkevésbé sem mondható felhőtlennek, habár ha úgy vesszük, akkor sosem volt az, már ha csak abból indulunk ki, hogy szerencsétlent aranyosan lepasszoltam a nagyszüleinek. Persze nem csecsemőként, hanem később… Amikor már tudott beszélni és járni, és ennek köszönhetően rohadt irritálóvá vált a számomra. Az a rengeteg kérdés, amivel zaklatott – kikészített vele teljesen. Miért nem maradsz itthon? Hova mész? Mi az a sok fegyver? (Persze eleinte fogalma sem volt róla, hogy mi is az a fegyver.) Mi az ott az arcodon? (Vér volt az arcomon.)
Nos, maradjunk annyiban, hogy hamar beláttam: az én életem nem gyereknek való. És a világ, amiben létezem, nem alkalmas gyereknevelésre. A vadászat meg az anyaság összeférhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy még nagyon fiatal voltam, amikor született; mindösszesen csak tizenkilenc éves. Az államokban ez az életkor egyébként még jócskán kiskorúnak számít, tehát ha akkoriban itt laktam volna, kapásból férjhez sem mehettem volna. Tizennyolc évesen adott férjhez az apám egy kiválasztott-vadászhoz. Aztán a többi meg jött magától…
És most itt vagyok. A bátyám halott. Én pedig végre anya lehetek, ráadásul annak a lánynak az anyja, akit a sajátomként szerettem mindig is. Az anyja lehetek – de mégis milyen áron? Nyilvánvaló, hogy nem kívántam a bátyám – a kedvenc bátyám – halálát. Soha. Jut is eszembe, most már csak egy élő bátyám van… Mit is mondhatnék? A vadász szakma nem túl kifizetődő mulatság. Az apám nemrég hunyt el, a másik bátyám még évekkel ezelőtt, és most a legkedvesebb testvéremet is el kell temetnem, Mia anyjáról akkor már nem is beszélve.
Iszonyat. Ha nem az lennék aki, akkor most minden bizonnyal kétségbeesve dagonyáznék az önsajnálatban, esetleg mély depresszióba zuhannék, amiért lassan de biztosan mindenkit elvesztek, aki fontos a számomra – hiszen a férjem is halott.
Megvetem ezt a csőcseléket, akik csak a pénz miatt vannak itt, reménykedve abban, hogy busás összeget hagyott rájuk a bátyám. Hah. Álmodik a nyomor. Szívesen megnézném ám a képüket, amikor kiderül, hogy bizony igencsak pofára estek. De sajnos az idő sürget, én unom a temetéseket, és láthatólag az unokahúgomnak sem tesz jót, így… lelépünk. Nemes egyszerűséggel. Azért az őrt még lefejelem az ajtóban búcsúzóul, mert miért is ne?
Magam után húzom a lányt, a kezénél fogva, természetesen gondosan ügyelve arra, hogy ne szorítsam olyan erősen, hogy azt erőszaknak vegye. Azt hiszem, hogy ő az egyedüli olyan lény ezen a girhes sárgolyón, akivel szemben nem tudnék erőszakkal fellépni. Még a fiamat is képes lennék megfojtani egy kanál vízben, legalábbis jelen pillanatban, hogy tudva tudom azt, amit nem akarok tudni. Mégpedig, hogy a különleges képességével akarva-akaratlan megölte a saját apját. Mert ugye ez még hozzám mérten is gázos; én sosem öltem volna meg az apámat. Pedig rólam aztán köztudott, hogy sok olyan dolgot teszek ám, ami nem szép. Csúnya, kriminális és gyalázatos dolgokat. Viszont a család szent és sérthetetlen – számomra legalábbis.
Elégedett mosolyt villantok, amikor Amelia harciasan kijelenti, hogy márpedig ő nem marad. Itt. Ezekkel. A csőcselékkel.
Helyes. Pontosan ilyen választ reméltem, s tulajdonképpen vártam el tőle. Ennek örömére elengedem a kezét, majd a kijárat felé veszem az irányt, remélhetőleg az unokahúgommal a nyomomban. Odakint pedig a terepjáróm már csak arra vár, hogy beleüljünk és elguruljunk vele. Messzire innen. Lehetőleg a bátyám gyilkosához…
Bizony, én jó kislány voltam, és megcsináltam a házimat; kiderítettem, hogy kinek a kezén szárad Mia apjának a vére.
Levadásszuk. Elkapjuk. Megkínozzuk. Megöljük. – Ezt így, ebben a sorrendben.



avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Her Life, Her Legacy   Szomb. Márc. 07, 2015 9:48 pm




To your grave I spoke

holding a red-red rose

Olyan érzés ez, mintha vízben lebegne; a testét furcsán, természetellenesen könnyűnek érzi, súlytalanul lebegve a tó felszínén, és mintha a nap a szemébe tűzne.
Hunyorognia kell, hiszen a látása elhomályosul a feltoluló könnyektől, futólag megtörli az arcát, majd egy pillanat erejéig lebámul a kezeire. Nem tudja elhinni, hogy az édesapja odalett; talán már valahol kapiskálja, de a tudatának nagy része még kapaszkodik az érzésbe, hogy ez az egész csak egy rémálom egy túlpizzázott este után.
Az ő kezére fonódó kéz, Kate keze mégis valóságosnak hat, a gyöngéd szorítás, a tenyeréből áradó lágy melegség, a szeretet melegsége, mindez túl valóságos ahhoz, hogy rémálom lehessen, és van az a pillanat, hogy valami meghasad benne, mint elhasznált, régi tükrön felfutó repedés. Gyűlöli magát, hogy ilyen gyenge, hogy képtelen visszatartani a könnyeit, hogy szíve szerint begubózódna a takarója alá, és teli torokból üvöltve zokogna édesapjának gyásza felett – nem elég, hogy az anyját is elveszítette, valaki a nemzőjét is elvette tőle.
Szipog, alig hallhatóan szipog, és lopva megint megdörgöli az arcát, ami immár a sírástól kipirult, és akaratlanul is kiszakad a mellkasából egy fájdalmas, gyászos sóhaj.
Amikor a keresztanyja lefejeli az őrt, a torkában reked a lélegzet, és a szíve is megáll egy pillanatra, ám rögtön utána magához térvén a sokkból – kisebb kifakadást követően – azt akarja, hogy mindketten elhagyják a gyászszertartást.
Tudja, hogy bánni fogja még ezt a döntést, de azzal is tisztában van, hogy élete végéig örök halotti toron és gyászszertartáson fog ülni, elvesztett rokonait fogja siratni, amíg az eszét tudja.
Kibuggyant könnyei már felszáradtak az arcáról – noha nem is olyan régen sírt –, máris erősebbnek és elszántabbnak érzi magát; a szíve kettőzött sebességgel ver a bordái alatt, a légzése is felgyorsult az izgalomtól, és abban a pillanatban végigszáguldott az adrenalin az ereiben, amint csattant Kate homloka az őr orrán. Nem érez szorongást, félelmet sem, csupán fékezhetetlen haragot az iránt, aki miatt az apja az életét vesztette; nem tudja még a halál valódi okát, ám azt nagyon is tudja, hogy az autó csak úgy nem sodródhat le az útról, hogy aztán totálkárosra törjön. Valaminek vagy valakinek szerepe volt az apja halálában, talán több is, mint ahogy azt bárki is elmondhatná ép szavakkal, és ez az érzés – a bosszúvágy –, ami kisöpör mindent a fejéből.
Ahogy Kate elereszti a kezét, egyszeriben meginog a világa, ám épp idejében kapaszkodik bele a józan eszébe, hogy ne kezdjen el ismét zokogni; elindul utána, hosszú, kimért léptekkel, a szoknyájával erős kontrasztot felállító lovaglócsizmájának talpa vészjóslón kop-kop-kopog a talajon.
A kint várakozó, alvó vadmacskának tűnő terepjáró jelenléte egyszersmind színezetet ad eddig fekete-fehér, pőre bosszúvágyának, és azon kapja magát, hogy mosolyog; maga sem tudja, miért csupán késztetést érez rá, és képtelen letörölni a görbületet a szájáról.
Amint lehet, be is ül az anyósülésre, engedelmesen beszíjazza magát, és vár.
Türelmetlen várakozással tölti el a tudat, hogy valami felé rohamosan száguldanak; a szíve dörömböl, mindkét keze az ülésbe markol, ahogy a feszültség úrrá lesz rajta, és képtelen egyhelyben maradni. A lábával dobol, vagy az egyiket átdobja a másikon – a szoknya valamiért mindvégig ott marad a helyén, és nem csúszik fel a combján, az arra járó, éles szemű jóemberek legnagyobb bánatára –, hol malmozik a kezével, hol pedig csokoládészín haját csavargatja a mutatóujjával. Az ajkát már sebesre rágcsálta, immár áttért nyelvének harapdálására; ha így folytatja, a feszültség vulkánként tör ki belőle, és az aurája azzal a lendülettel tönkre is vágná az autót.
Ahogy nő az idegessége, úgy egyre komorabb az időjárás is; nincs tudatában ennek, nem is figyel fel arra, hogy feszültségének hízására elered az eső is, az elülső szélvédő pedig pillanatok alatt átláthatatlanná válik.
Csendben ül, nem hall, nem is figyel semmire, csupán az előttük kígyózó útra, és ha esetleg Kate beszélne hozzá, nem igen hallaná, így nem is válaszolna rá.

Amint megállnak, elsőként pattan ki a terepjáróból – elsőként is bőrig ázva –, és sétálgatni kezd, hogy levezethesse feszültségét.
A távozásuk óta első ízben szólal meg.
– Hová hoztál? – kérdezi tiszta, csengő hangon, dacára annak, hogy a torka szinte tűhegynyire szorult össze érzései szerint. – Pocsék egy idő van, az biztos.


©



avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Her Life, Her Legacy   Csüt. Márc. 26, 2015 5:11 pm


Eredetileg arra gondoltam, hogy milyen jó móka lenne elkötni valamelyik halottszállító kocsit, lehetőleg egy koporsóval, benne pedig hullával – értelemszerűen. Persze, hogy mindez valószínűleg csak nekem lenne vicces, az már teljesen mellékesnek számít. Már megszokhatta volna a világ, hogy egészen sajátos humorral áldott meg a sors, ráadásul igencsak bőkezűen. Bomlott elméjű vagyok, ne tagadjuk, ne szépítsük… De hát a legtöbb vadász már csak ilyen, elvégre vadászként felnőni nem éppen kifizetődő, legalábbis annak nem, aki normálisan akar élni, vagy szimplán csak normális akar lenni. Az unokahúgom szerencsés volt ilyen szempontból, ő egészen idáig mit sem tudott róla. Igaz, sosem értettem egyet a bátyám nevelési módszereivel, mert szerintem már a születésétől fogva vadászként kellett volna nevelnie a lányát, tudatosan. Nem tette. Én viszont megteszem – helyette is. Szomorú, hogy éppen csak most temették el, én máris felülírnám a szabályait. Csúnya én. Majd ha az időm engedi, elszégyellem magam. Vagy inkább nem, mert őszintén megmondva, fogalmam sincs, hogy azt mégis hogyan kell. Világéletemben ilyen rendetlen, neveletlen, pofátlan paraszt voltam. Nő létemre, ráadásul! Hát igen…
Módfelett furcsállom ezt a hirtelen jött viharszerű valamit. Mármint így megváltozik az idő egyik pillanatról a másikra, hát mégis hol élünk mi? Ó igen, mindig elfelejtem, hogy ez már rég nem a jó öreg Kanada.
Nem fogok hazudni; vadászni viszem, bedobom a mélyvízbe, elvégre Fitzgerald… meg tud vele birkózni. Bízok benne és hiszem, hogy képes rá. Sőt, biztos vagyok benne, hogy képes lesz vadászként viselkednie egy ilyen éles helyzetben is, hiszen a vérében van.
Az úton nem szólok hozzá, úgyis látom, hogy teljesen máshol jár az esze, így én sem fogom értelmetlenül tépni a számat. Hagyom, hadd dolgozza fel az eddigieket, szüksége lesz rá, hogy felkészüljön a következő adagra, mert amit ezután fog kapni a nyakába, hát azt bizony egy ideig még emésztgetnie kell. Biztosan nehéz lehet egy ilyen hirtelen átállás, váltás. Úgy értem… tegnap még abban a tévhitben élt, hogy egy normális és teljesen hétköznapi család sarja, az apja pedig autóbalesetben halt meg, holnap meg már egy vadász lesz az egyik legősibb vadászcsaládból, és rá fog jönni, hogy mindaz, amit eddig igaznak vélt, nem más mint hazugság. Az egész eddigi élete egy nagy büdös hazugság. Mert ezt a szegény lányt eddig mindenki becsapta – engem kivéve.
Egy tisztáson parkolom le a gépjárműt, és nagyot sóhajtva intek neki, hogy szálljon ki, majd amint elhagyja az autót, én magam is csatlakozom hozzá. Nagyjából két másodperc alatt bőrig ázunk. Artikulátlanul káromkodok egy sort, nőhöz nem méltó módón… ugyebár. Rohadtul nem számítottam erre a délutáni kis meghitt záporra, habár így jobban belegondolva akár még kapóra is jöhet nekünk. Az eső elnyomja a szagunkat, így tehát némi előnyhöz juthatunk, már ami a vadászatot illeti. Mert azon felül természetesen semmiféle előnnyel nem jár az, hogyha sz@rrá ázunk.
- Egy erdőbe – válaszolom szenvtelenül, majd elindulok a csomagtartó irányába. – Nem gondoltam volna, hogy ekkora zuhé lesz, a francba is! Na mindegy, inkább gyere ide…
Felnyitom a csomagtartó tetejét, ahol is az én fenséges fegyverarzenálom lapul. Remélhetőleg nem fogja azt hinni, hogy valami terrorista vagyok, merthogy van itt még bomba is, már ha felismeri egyáltalán. – Mesélj, mit tudsz a vérfarkasokról?
Nyilván halott már róluk rémhistóriákat, és nem mellesleg ebben a mai világban, ahol a vámpírok félelem nélkül járnak-kelnek az utcákon, sejtheti, hogy a vérszipolyokon kívül számos lény létezik még, akik csak arra várnak, hogy végre előbújhassanak a kis rejtekhelyükről. Nos, amint előmásznak onnan, biztosíthatok róla mindenkit, hogy én azzal a lendülettel fogom őket első körben lemészárolni, felrobbantani, szétégetni – tetszés szerint.
- Tudnod kell, hogy az apád nem autóbalesetben halt meg, ahogyan annak idején az anyád sem. Meggyilkolták őket. Csak sokan úgy vélik, hogy még nem vagy eléggé felkészült ahhoz, hogy tudj az igazságról. De én ezt másképp gondolom… – húzom sejtelmes mosolyra ajkaimat, miközben felrántom a leplet; betekintést nyújtok neki a színfalak mögé; a szeme elé tárom a fegyverarzenált, s kíváncsian várom a reakcióját.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Her Life, Her Legacy   



Sponsored content
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Her Life, Her Legacy
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Second Life Kristálybolt
» Hela; the queen of life&death

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-