Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Katrina & Night ~ Vértangó Telihold idején




Tárgy: Katrina & Night ~ Vértangó Telihold idején   Csüt. Jan. 08, 2015 10:16 pm

Érzi, ahogy a harag izzó lávafolyamként tör be elméjébe felperzselve ép gondolatait, józan eszét, béketűrésének utolsó védővonalait. Nem akarja elhinni, hogy bedőlt egy ilyen olcsó trükknek. Valaki nekimegy, és zsebmetszői ügyességgel lenyúlja a pisztolyát. Ilyen nincs! Erről is Don tehet! Eltereli a feladatról a figyelmét! Vonásait szobormerevvé keményíti a düh, malachitzöld íriszeiben haragszikrák izzanak. Ám annak ellenére, hogy fejében indulatok izzította tűzvész tombol, teste túlságosan is élénken emlékszik az elmúlt néhány perc eseményeire… Arra, milyen felkavaró, gyomorszűkítő érzés volt a falhoz szegezve állni, miközben Crispin karjaival és testével zárta el előle a menekülési útvonalakat. Tisztán emlékszik a pasas kékesszürke pillantására, mely foglyul ejtette a tekintetét egy szemvillanásnyi időre. Elméjének falaiba égtek Don szavai, tudatában még most is visszhangot ver a férfi nőket bájoló, búgó baritonja, orrában érzi friss óceánillatát. Úgy tűnik a ma este a hibák jegyében telik… Hibázott, mikor hagyta, hogy a férfi iránt táplált, csalódásból és neheztelésből sarjadó dühe felülkerekedjen rajta. Emiatt óvatlanná vált és most nincs pisztolya, amivel vámpírt ölhetne… És most is hibát követ el, hiszen ismét azon feszeng, hogy milyen hatásokat vált ki belőle Főnöke jelenléte, ahelyett, hogy azon töprengene, hogyan javíthatna a katasztrófába forduló helyzeten. Sőt, akkor hibázta a legnagyobbat, mikor beleszeretett a hűségre képtelen, szőkebige-mániás Casanova-klónnal! Mentségére legyen mondva tizenhat éves, elárvult kamaszlány volt, aki azonnal belezúgott a jóképű, feltörekvő vadászba, amint legelőször megpillantotta őt. Bosszúsan, erővel mállasztja ki elméjéből a pasas köré csoportosuló gondolatokat. Majd ha már a forró zuhany alatt áll a célpont ragacsos vérét mosva le magáról, akkor lesz módja arra, hogy kidühöngje magát. Keresztül-kasul átrághatja, kielemezheti, ízekre szedheti és újraépítheti emlékeit, sérelmeit, Főnökéhez fűződő érzelmeit. Ám itt és most a küldetésére kell koncentrálnia. Likvidálnia kell a célpontot. Nem viselkedhet úgy, mint egy dilettáns, kétbalkezes kezdő, aki először van terepen. Megfeszíti hát akaratát és a jól bevált jógalégzést alkalmazva lenyugtatja háborgó indulatait. Mély levegőt vesz, lent tartja a légcsövén végigáradó légkortyot, melybe a helységet burkoló levendula és a férfit körüllengő, friss óceánillat vegyül. Egy pillanatra lehunyja szemét és elképzel egy virágkárpitos, aranyfényben ázó, sudár fákkal karéjozott mezőt, mely felett napmelegtől kábult-részegült, szivárványos pillangók röpködnek. Olyan részletekre fókuszál lelki szemeivel, mint például mályvalila, harang alakú, valamint lándzsaformájú, kanárisárga virágkelyhek, hártyavékony, színjátszó lepkeszárnyak, bájosan gömbölyű testű, virágporos lábú méhek. A meditációs gyakorlat beválik. Az agyába sugárzott, idilli kép lelohasztja a tudatát rágó haraglángokat. Lassan fújja ki tüdejéből a széndioxiddá használódott levegőt, majd felnyitja szemhéjait. Tekintetét Főnöke füstösen kéklő pillantásába fűzi, majd szóra nyitja ajkait.
- Ide felé jövet nekem jött egy pasas. – mondja kifejezéstelenné rendezett vonásokkal. Nem reagálja le a férfi korábbi szavait, melyek a kettőjük közt lévő bonyolult kapcsolatot, és az emiatt kialakult kényes helyzetet illetik. Örül, hogy végre képes higgadtan gondolkodni. Nem kívánja megnyitni azt a témát, ami egy csapásra őrjöngő fúriává vadítja és elborítja elméjét. Egyelőre képes kordában tartani Don iránt táplált dühét, szélsőséges érzelmeit. Képzeletben csokorba fogja indulatait és bevágja őket egy faládába, amit végül tudata mélyére zár egy sötét szobába. Szemöldöke épphogy csak megugrik egy pillanatra hallva a férfi ingerült szavait. Teljeséggel megalapozott a pasas türelmetlensége, hiszen látja, hogy gond van, csak a részletekkel nincs tisztában. Nem csoda hát, hogy zaklatott. Ezért Katrina úgy dönt, nem töri be a fickó orrát. Ehelyett folytatja magyarázatát.
- A csóka nagyon jól játszotta a szerencsétlen szerepét. Nem fogtam gyanút. Lenyúlta a stukkeremet. Az informátorom most küldte át a célpont cinkosának képét. Az a fickó az, aki felkenődött rám a mosd… - szavai elhalnak az ajtó mögül felharsanó női sikoly hatására. Dobhártyájába váj, agyába mar az idegtépően magas frekvenciájú hang. Tudatában felrikolt a vészcsengő, kigyullad a bajt jelző lámpa és vörös, szapora villogásba kezd. Fél füllel hallja a férfi szavait, miközben ösztönösen az ajtó felé lendül. Donra kapja pillantását, mikor szeme sarkából észleli a pasas kinyújtott kezében feketéllő fegyvert. Már éppen tagadóan megrázná a fejét, de máris megérzi az ujjai közé csúsztatott pisztoly súlyát és fémtestének hűvösét. Szabad tenyerével csap le a kilincsre, vállával löki ki a feltáruló ajtót. Arcába füves és natúr cigi füsttől, emberi verítékszagtól nehéz levegő robban. Mintha egy óriási, bűzös szájú szörny leffentené arcon nedves, húsos, gyomorforgató odőrt árasztó nyelvével. Noha szaglása alig élesebb egy átlagos emberénél, szaglóhámjának receptorait felhorzsolja a félelem szúrós, ammóniás aromája, melyet a tánctéren lökdösődő, pánikoló embertömeg párologtat magából. Katrina fürkésző tekintete a tülekedő vendégseregletet pásztázza. Reméli, hogy a szórakozóhely rossz fényviszonyai ellenére is képes lesz kiszúrni a mordályát elemelő fickót. Helyzetét súlyosbítják a mennyezetre szerelt stroboszkópokból elővillanó, piros és lila fénycsóvák. Egyszer vérvörösen, máskor szilvakéken lobbannak fel előtte a körülötte tolongók arcai, hogy aztán átláthatatlan, kátrányos sötétség hulljon rájuk elfedve vonásaikat, még mielőtt Katrina alaposabban szemügyre vehetné őket. Szemei égni kezdenek az erőlködéstől. Pupillái kétségbeesetten igyekeznek alkalmazkodni a villogáshoz, a fény és a sötétség követhetetlenül gyors ütemű váltakozásához. Ekkor újra felharsan a velőtrázó női sikoly, mely borotvaélesre fent pengeként szeli ketté dobhártyáját, érzése szerint agyszövetét, lelkének szövedékét. A sikoly tulajdonosa nem azért ereszti ki hangját, mert megriadt egy előtte átcikázó egértől. Ez nyilvánvaló. A magasba ívelő szopránból iszonyat, halálfélelem, fájdalom süt. Katrina gyomra összerándul, szíve megdobban, adrenalin-hullám lökődik vérébe. Izmai úgy vibrálnak bőre alatt, akár a versenylovaké a rajtpisztoly eldurranása előtt. Eltökélten, a látóidegeit tépdeső kínnal nem törődve svenkeli a hömpölygő humanoidmasszát. Vadászösztöne azt súgja, hogy induljon a pult felé. Különös érzés, melynek jelentkeztén mindannyiszor megrökönyödik. Nevezhetjük belső hangnak, intuíciónak, megérzésnek. Olyan képesség ez, mely mindannyiónkban ott lapul, de csak kevesek hallgatnak rá, és annál is kevesebbek fektetnek energiát a fejlesztésébe. A vadászok, hogy képesek legyenek felvenni a versenyt a kifinomult érzékszervekkel felfegyverkezett halhatatlanokkal, rengeteg időt szánnak a belső hang edzésére, az ősi, megérző ösztön pallérozására. És mivel ő maga sosem hagyja figyelmen kívül a tudata mélyéről szóló, hangtalan, mégis hallható orgánum tanácsait, gondolkodás nélkül elindul abba az irányba, amerre intuíciója hajtja. Zsigereiben, szöveteiben, sejtjeiben érzi lüktetni, rezonálni azt a különös, megfoghatatlan húzást, mely lépteit irányítja. Ám mielőtt bevetné magát a tömegbe, a mellette álló férfira pillant. Don jóképű arcát kőmerevvé formálja a vonásaira kiülő feszültség, állkapcsán ütemesen ráng egy ín, egyszer viharszürke, máskor mélykék, színváltós íriszeiben éberség vibrál. A pasas pont olyan, akár egy kibiztosított fegyver. Apropó, fegyver… Katrina baljával megragadja Crispin csuklóját, annál fogva feljebb emeli a férfi karját és a markába nyomja a pisztolyt.
- Van tőröm. Ne maradj fegyvertelenül. – mondja átkiabálva a tömeghisztéria hangjait, majd búcsúpillantást vetve a pasas sármos, szoborszerűvé kövült arcára, a hullámzó-hömpölygő, eleven húsmasszába hatol. Egymást taposó, riadt emberek között nyomakszik előre. Tudatában egyre hangosabban csilingel a vészcsengő, vadászösztöne gyorsabb tempóra ösztökélni. Miközben érzete szerint csigalassúsággal halad, fejében szélsebes gyorsan cirkulálnak a gondolatok. Gyomrát szorongás facsargatja, aggodalom szűkíti gyűszűnyivé. Félelem markolja bukfencező szívét. Retteg attól, hogy későn érkezik… Retteg, hogy a rémületáztatta sikoly tulajdonosát vérbe fagyva, élettelenül, halálba üvegesedett tekintettel találja majd… Hátán jeges veríték csordogál, miközben fogcsikorgatva küzd meg minden egyes lépésért. Erőszakosan fúrja magát a tömeg mélyére. Közben átvillan az elméjén a gondolat, hogy talán Dont is utoljára látta… Ereiben meghűl a vér, erei falát jégvirágok fagylalják. Ha egyikük ma meghal, haraggal szívükben válnak el… Tépelődve szívja be alsó ajkát fogai közé. És ekkor jeges, acélos ujjak záródnak nyaka köré. Gégéjére hideg márványtenyér nyomódik, marokra fogott torkába fájdalom hasít. Még felnyögni sincs módja a vasujjak bilincsében. Elharapja száját. Fémes, sós, meleg folyadék áramlik nyelvére, tölti meg száját, csorog el torkán. Saját vérét nyeli, miközben felsebzett ajka élesen, fojtogatott torka tompán lüktet hajszolt szívének ritmusára. Levegője egyre fogy, elszorított légcsöve, szegycsontja beroppanással fenyegetőzik. Kínkönnyeket szúr szemébe a fájdalom, a fojtogató légszomj. Párás, riadt tekintetét támadója arcára emeli. Római ívű, jelentékeny orr, penge száj, kiugró járomcsont, széles állkapocs, gödrös áll, jégkék íriszek tárulnak szemei elé. Ismerősek neki a kemény vonások. Gregorius, a célpont, személyesen. Örülnie kéne, de mégsem tud. Kedélyállapotán egyre csak ront levegőhiányos állapota. Ahogy fogy testéből és agyából az éltető oxigén, úgy nehezülnek el tagjai, úgy tompul elméje. Ám hiába ereszkedik tudatára sűrűn gomolygó köd, életösztönének szava keresztülhatol a gondolatait béklyózó fellegen. Fellendíti balját, ujjait a vámpír csuklója köré kulcsolja, mandulaformájúra reszelt körmeinek hegyét teljes erőből a férfi márványbőrébe vájja, miközben felhúzza lábát, hogy a csizmaszárába rejtett ezüst tőr elérhető közelségbe kerüljön. Lenyúl jobbjával, keze elakad a tőr markolatában. Köré fonja ujjait, kirántja a tokból a jégfehéren villanó pengét és a pióca oldalába vágja azt. Halk reccsenés hallatszik, majd kezére hideg nedvesség, az agyaras vére árad. Közvetlen közelről látja, ahogy a vámpír arca kínmaszkká kövül, miközben fájdalmas nyögés szökik ki vékony, sápadt ajkainak résén. A férfi befagyott tótükrökhöz hasonlatos íriszeiben gyilokvágy lobban. A következő pillanatban eltűnnek a deres ujjak a torkáról. Süvítve áramlik be fájón lüktető légcsövébe a levegő. Ám nem örülhet sokáig annak, hogy ha gyötrődve is, de képes légcserélni. A vámpír követhetetlenül gyors mozdulatot tesz, és visszakézből szájon vágja. Amúgy is sebes ajka még tovább hasad. Hallja orrának reccsenését. Csak remélni tudja, hogy fogai nem lazultak ki az ütés erejétől. Feje oldalra bicsaklik a pofon lendületétől, miközben elemelkedik a földtől és cirka három métert zuhanva, háttal a sikoltozva szétrebbenő emberek közé vágódik…


A hozzászólást Katrina Dozhdalev összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 08, 2015 10:29 pm-kor.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Katrina & Night ~ Vértangó Telihold idején   Csüt. Jan. 08, 2015 10:19 pm

Megérezte Őt a közelben. Acélos izmai alatt keringő vér felforrósodott, feszes ajkaira pedig lassú, szinte már-már kéjes mosoly húzódott, hiszen jól tudta, ez mit jelent. Tisztán emlékezett arra az estére, amikor Társával találkozott, arra miként feszült neki karcsú teste vibráló izmainak, és hogyan nyíltak el dús cseresznyepiros ajkai, hogy nyelvének utat engedjenek. Az övé volt attól a pillanattól fogva, hogy megpillantotta őt, még ha ez nem is tudatosult akkor benne. Dühös volt, hogy megzavarták, a Telihold előtti feszült várakozás pedig csak még agresszívabbá tette. Nem kellett volna rátámadnia, mégis kezet emelt rá, amit azóta is bánt, noha ezt hangosan sosem mondta volna ki. A nő azonban tudta. Tudta, ha ismét találkoznak Night be fogja váltania ígéretét, testét pedig elveszi akkor is, ha nem akarja. A benne lévő vadállat a hozzá kirendelt párra vágyott, durván és erőszakosan kívánta magáévá tenni hátulról, miként az állatoknál szokás. Night pedig soha életében nem volt ember, hiszen hosszú generációk óta örökölték rokonai a Holdátkot. Mindannyian vérfarkasok voltak, akik állatias ösztönlények voltak, mintsem civilizált emberek. Igaz többnyire próbálta visszafojtani magában ezt a jellemvonást, azonban ha valaki keresztbe tett neki, megismerték igaz valóját. Arra a rövid időre. Később pedig a föld alatt végezték, legtöbb esetben darabokra tépve. Katrinával azonban egészen más tervei voltak, melyeket legutóbbi alkalommal felvázolt előtte. Kíváncsi volt, hogy a nő még mindig emlékszik-e minden egyes szavára. Ha nem, nem volt probléma, hiszen rövidesen felfrissíti a Szépség emlékeit.
Torka mélyéről elfojtott morgás szakadt fel, nadrágja börtönébe zárt férfiassága pedig azonnal acélosra merevedett, amint felsejlett előtte Társának buja vonalai. Feszes, határozott léptekkel megindult felé, ahonnan Őt érezte. Különös mágikus kötelék kötötte őket össze, melyet sokáig ostoba meséknek hitt, azonban mikor megtapasztalta, hogy egy farkas valóban képes megtalálnia társát, sőt mi több megérzi, ha a közelében van, minden kétsége eloszlott. Mélyet szippantott a város benzingőzös levegőjéből mely szinte marta felhámját. Ezernyi aroma keveredett egymással. A körülötte lévő emberek olcsó parfümmel kevert verítékszaga, dohányfüst, a sikátorokból áramló vizelet és szemétszag, az éjjel is nyitva tartó éttermek étel illata. Egy azonban kitűnt közülük, mely a nagyjából száz méterre tőle elhelyezkedő klubból áradt. Kiropogtatta nyakát a benne hízó feszültségtől, íriszein pedig újra és újra átvillant egy borostyán színű fénynyaláb, az autók reflektoraiból, miközben egyre közeledett a klub felé.
Biztonsági őrök nem állták útját, ugyanis különös módon egy sem állt az ajtóban. Felvonta egyik szemöldökét, azonban nem fogott találgatásba ennek okáért kutatva, ugyanis annyira nem érdekelte a téma. Nem az ő klubja volt, így hát hidegen hagyta miféle biztonsági rendszert alkalmaztak. Amint átlépte a klub küszöbét, máris rájött mi történt. Rémült nők és férfiak rohantak felé, hogy minél előbb kijuthassanak a klub veszélyt rejlő falai közül, azonban arra senki nem vetemedett, hogy nekimenjen. Éles kanyarban kerülték ki és váltak szét előtte az emberek, ahogy pedig oszlott a tömeg, abban a pillanatban látta nőjét hátravágódni. Izmai egy tört másodperc alatt pattanásig feszültek, agyarai megnyúltak, íriszeiben pedig emésztő dühlángok lobbantak fel a jelenetet látva. Mielőtt még a támadó faszfej Társa után vethette volna magát, gyorsaságát felhasználva elé vágott, testük pedig olyan erővel csapódott egymásnak, akárha két sziklatömböt vágtak volna egymásnak teljes sebességgel. Ösztöne átvette agya felett az irányítást. Nem gondolkodott. Nem gondolt arra, hogy emberek vannak még körülöttük, hogy megannyi szemtanú különösen a nője nézi végig miként veszti vasmarokkal tartott önuralmát vetkőzik ki magát emberi mivoltából. Gyilkolni akart. Olyan vadul, hogy legszívesebben fogaival tépte volna szét testét.
Mindketten hátrazuhantak a becsapódás erejétől, azonban Night kezében volt a helyzetelőny. Ő került felülre, az irányítást pedig egy pillanatra sem engedte ki markából. Térdét erősen a támadó mellkasába fúrta, ezzel kiszorítva minden levegőt tüdejéből. Persze nem is volt rá szüksége, hiszen vámpírként oxigén nélkül is tökéletesen el lehetett volna. Azonban bordái már egészen más véleményen voltak, ugyanis ropogva akárcsak, ha valaki üvegszilánkokon lépkedne, úgy robbantak szét mellüregében. Night nyakán kidagadt egy vastag ér, izzó íriszeit körülhatároló szemének fehérje pedig vérben úszott. Agyáig nem jutottak el a rémült sikolyok, melyek felszínre törtek a rémisztő jelenetet látva, sem pedig a kérlelések, hogy hagyják abba. Senki nem lépett hozzájuk, nem választotta őket szét, melyen ha észnél lett volna sem tartaná furcsának. Két halhatatlan agresszív lény közé senki nem került volna szívesen, főként akkor, ha az egyik egy bevésődött farkas volt, aki a párját védte. Tépni, zúzni akart, amit végül meg is kapott. Hosszúra nyúlt karmait belemarta a vámpír torkába, hogy kitépje nyelőcsövét, miközben morgását alig harsogta túl a dübörgő, hangos zene. Utolsó fájdalomnyögés után, vér fröccsent egyenesen Night arcába, mivel egy pillanatig sem törődött, ugyanis torkát a szíve követte végül, melyet hamarosan már a markában tarthatott. Zihálva vette a levegőt és csak másodpercek elteltével volt hajlandó csak fogni, hogy a vámpír halott, nem mozdult többé.
- Azt mondtam, hogy a kurva kezeket fel!! – hangzott az ordítás, mely visszahozta a jelenbe. Egyelőre nem mozdult, a vámpír kimúlt rémisztő halotti maszkká torzult képét nézte. Végül felállt az immár nem csak elméletben halott testről, majd kezeit vállmagasságba emelte és lassan megfordult. Vonásai még mindig vad dühről árulkodottak, légzése viszont már nyugodtabb tempóra váltott. Messziről lerítt a másikról, hogy vadász és nem csupán azért, mert a helyzet nem rendítette meg őt úgy, ahogyan a körülöttük lévő halandókat, sem pedig azért, mert fegyverének csövével nézett szembe. Egyszerűen látta profizmusát, amitől még neki is meg kellett volna rettennie. De nem tette. Dühlángok falta íriszei a férfi mellett álló nőre tévedt és főként annak törött orrára, felszakadt ajkaira. A kurva életbe! Agyát elöntő savtól ismét szétszedte volna azt a faszt, amiért kezet merészelt emelni az Ő nőjére. Állkapcsa megfeszült, széles mellkasát pedig vad, védelmező morgás rezegtette meg.
- Oda fogok menni hozzá, szóval csak óvatosan azzal a rohadt stukkerrel, Vadász. – tekintete kitisztult volt már, hangja viszont úgy vágott még most is, akár a penge. Egy lépést tett a Társa felé, mikor a Lányregény Szökevény feljebb emelte fegyverét, hogy ezúttal egyenesen homlokára célozzon. Night elhitte, hogy meghúzza a ravaszt akkor, ha még egy lépést közelít Katrinához, viszont tudnia kellett, hogy van a kurva életbe!
- Ezt elbasztad. Az egység már úton van. Pillanatokon belül ellepik a vadászok a klubot, neked pedig véged. Azt viszont köszönjük, hogy a Célpontot kiiktattad nekünk! – szájára széles vigyor ült ki, ellenben Night-éval, akinek arca még csak meg sem rezdült miközben szavait hallgatta. Pedig tudta, hogy ha igaz, amit a Vadász mondd, akkor kurva nagy szarban van valóban.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Katrina & Night ~ Vértangó Telihold idején   Kedd Jan. 13, 2015 6:13 pm

A becsapódás ereje kilöki felsajduló tüdejéből a nehézkesen megszerzett légkortyot. Földhöz ütődő gerincoszlopán jégfehér, pengeéles nyilallás szaggat végig, lelki füleivel hallani véli padlót fogó csigolyáinak, lapockáinak tompa, vészjósló roppanásait. Fojtott nyögést tép fel torkából az idegrendszerét megrengető, dérezüst kínszikrákat köpő fájdalom, mely kútvíz-hideg higanyként fut szét testében; jégkásává sűríti vérét, elfagyasztja szöveteit, zúzmarát dermeszt sejtjeinek falára. Azonban nem csupán kemény felülettel találkozó háta, de arcának traumát elszenvedett zónái – úgy, mint felhasad ajkak, törött orr - is erőteljesen lüktetnek. A szervezetét módszeresen hómezővé hűtő kín szöges ellentétben áll az állán végigcsurranó vérfolyam forróságával.
Földbe csapódása után korántsem elegáns radírozó technikával siklik tova a szórakozóhely sima kövezetén. Lendületét végül a padlófelület, valamint az ahhoz súrlódó, felsőtestét takaró – csodával határos módon el nem hamvadó - ruhaszövet között létrejött csúszási-súrlódási erő töri meg. A vámpír pofonjától kábán, komplett csillagképeket vizionálva, agyrázkódott állapotban pillant ki leeresztett szemhéjai alól. Arra számít, hogy Gregorius rögvest előtte terem, hogy aztán a hajába markolva, egyetlen mozdulattal szakítsa le a fejét. Azonban – várakozásaival ellentétben – az agyaras nem illan utána. A döbbenet felpattintja szemhéjait és csupán egyetlen szívdobbanásnyi ideig marja szíven a csalódás, amit elmaradni látszó kivégzése éget belé. Talán tovább is dédelgette volna sajnálkozását, ha nem az a kép fogadja, ami végül szemei elé tárul. Kótyagos fejéről nyomban elfoszlik az imént elszenvedett ütés támasztotta bódulat-, és fájdalomköd, feltisztuló íriszeiről egy csapásra leolvad a látását elhomályosító kábulathályog, ahogy beazonosítja a vámpírt feltartóztató - pontosabban fogalmazva - ledózeroló férfi személyét. Szíve megugrik, csaknem áttöri repedező szegycsontját, pupillái kitágulnak, egyre híznak, elemésztve íriszeinek zöldjét, mintha magukba akarnák kebelezni a Gregorius-szal összecsapó pasas látványát.
Ez nem lehet…
Nem lehet Ő
Zaklatott elméjébe villámcsapásként vág a felismerés. Tekintete – mintha csak nem akarná elfogadni a sokkoló valóságot – újra és újra végigvillan megmentőjének robosztus, ismerős alakján. Tagadólag megrázza a fejét, amit azonnal meg is bán, hiszen az önkéntelen mozdulat nyomán borotva fájdalom hasít nemrégiben megrengetett agyába.
- A Farkas… - nyögi maga elé nehezen forgó nyelvvel, lüktető, vért szivárgó ajkakkal, miközben szélütötten figyeli a halhatatlanok durva tusáját. Alig fogja fel a körülötte kialakult tömeghisztériát, látóterét egyedül a piócával küzdő Farkas tölti ki, érzéketlen marad a többi résztvevőre, mintha a két megtermett, egymással harcoló pasast reflektor világítaná meg, míg mindenki mást kátránysűrű sötétség rejtene. A helyiséget kitöltő rémületzsibongást is csupán vastag falon keresztül hallja; lefagyott tudatához csak nehézkesen jutnak el a megzavart hangyákként menekülő emberek tülekedésének zörejei.
- Francba! – szűri fogai között felismerve a mellkasát markoló érzés forrását, azaz a lelkét savazó aggodalmat.
Félti a Farkast…
Ne már!
Bosszúsan préseli össze felsebzett ajkait, majd dühödten, kézfejének hátával törli le a mozdulat következtében felszínre buggyant, pilláin átbukó fájdalomkönnyeket. Eközben természetesen esze ágában sincs tudomást venni tébolyultan bukfencező szívéről, egyik másodpercben jégkásává hűlő, másik pillanatban forráspontig hevülő véréről és az elméjében felszínre merülő, feledésre ítélt, keserédes emlékekről. Felidéződnek benne a romos faházban történtek; látja a torkát markoló Farkas napsárga lángokkal égő lélektükreit, sötét borostával futtatott, erőteljes állkapcsát, de látja magát is kívülről, amint kivetődik az ablakon a tagbaszakadt, bosszúszomjas lycan érkezésekor. Újraéli a földetérés pillanatát, balesetes válla felbizsereg a múltidézés hatására. Ám nem katasztrófa sújtotta ízülete az egyetlen, amit megzsibongat a nosztalgiázás. Ajkain – akárha láthatatlan, bőrébe égetett billog volna – felizzik a Farkas szájának nyoma. Túlságosan is élénken, túlságosan is tisztán emlékszik arra a perzselő, felkavaró csókra… Aztán lelki füleivel hallani véli a szobortestű, gerendavállú, parázsajkú férfi egyszerre rémisztő és izgató ígéretét…
Idáig jut a közelmúlt eseményeinek felelevenítésében, amikor is Mr. Holdimádó, Bivalyerős Adonisz egy jól irányzott, megfelelő dinamizmussal bevitt ütéssel áttöri a vámpír bordáit. Emberhallásától korlátozottan nem érzékelheti ténylegesen a pöröllyé formált ököl alatt bezúzódó csontívek recsegését, valamint a pióca kínüvöltését, azonban élénken el tudja képzelni a viszolyogtató ropogással kísért ordítás rémszimfóniáját. A következő pillanatban még brutálisabbá fajul a szemei előtt kibontakozó jelenet, amikor is a Farkas szabad kezével – szinte könnyed mozdulattal, mintha csak virágot szakítana egy rózsabokorról – kitépi eltorzult arcú ellenfele torkát. Jobbja sem tétlen, míg dolgozik a balja; a horrorisztikus eseménysorozat befejező mozzanataként kirántja kezét az agyaras meglékelt mellkasából. Katrina iszonyodva mered veszettnek rémlő, véres arcú Megmentőjére, kinek egyik markában a célpont gégecsonkja, másikban roncsolt végű, vastag ércsövekkel szurdalt, bíbor testnedvet csöpögő szíve vöröslik. A hentelés láttán megsápad kissé, ám harcedzett lévén gyomra magában tartja nemrégiben elfogyasztott vacsoráját, miközben a kezdeti sokkhatáson túljutva tenyereit a padlóra feszíti és ellöki magát a földtől. Éppen abban a másodpercben egyenesedik fel, amikor periférikus látásával egy hosszában is jelentékeny, széltében is számottevő alak jöttét észleli balról. Ösztönösen kap tőrének hűlt helyéhez, ám a szúrófegyver markolata helyett ujjai csupán a levegőt markolhatják meg. Mire tudatosul benne, hogy hol hagyta az Apjától örökölt gyilokszerszámot, felismeri Felettesét, egykori Gyámját és hűtlen Exét a mellé lépő pasasban. Akaratlanul is összerezzen, amikor Don rádörren a cirka tíz méterrel arrébb térdelő, zihálva légcserélő, véráztatta arcú Farkasra, miközben felemeli fegyvert tartó jobbját, hogy rászegezze a markában feketéllő stukker csövét. Rosszalló oldalpillantást vet a fontoskodó fickóra, aki történetesen az ő pisztolyával fenyegeti az ő Megmentőjét. Már éppen felháborodott szóra nyitná lüktető ajkait, amikor a Borostyánszemű lassan felemelkedik a kivégzett vámpír hullája mellől, majd megadóan a plafon felé emelve jókora mancsait, szembefordul velük. Visszafojtott indulatokat, megrendültséget és aggodalmat sugárzó tekintete a Farkas dühmaszkká kövült, markáns arcára tapad, hogy aztán a viszontlátás tényétől, valamint az imént látott, véres közjátéktól zaklatottan alaposan elméjébe véshesse a férfi erőteljes, már-már vadállatiassá torzult vonásait, melyeket csak még félelmetesebbé árnyal a rajtuk alvadozó, mélybordó szurokká sűrűsödő testfolyadék-máz. Az elméjét tépdeső haragvihar széllökései még masszívabbá fajulnak, amint aggasztó lelki rezdülései fizikai tünetekké formálódnak. A szívét markolászó szorongás átterjed gyomrára is, mely diónyivá szűkül a FÉLTÉS présében. Vére hol forrongva pezseg ereiben, hol jégzúzalékké dermed, izmai áramütötten remegnek bőre alatt, idegszálai hárfahúrként feszülnek testében, fejbőrébe ágyazott hajhagymái bizseregnek, akárha mikroszkópikus méretű hangyák nyüzsögnének koponyájának felszínén, parányi, karmos lábaikkal buzgón taposva szöveteit.
Érzületeinek analizálásából a Farkas mellkasából feltörő, állatias morgás zökkenti ki. Az állatias, mélyen morajló (piszokul izgató) hang rezgéshullámai végigdübörögnek hallójáratain, behatolnak zaklatott elméjébe, majd sugárirányban szétterjednek testében, feje tetejétől a lábujjai hegyéig megreszkettetvén tagjait. Aztán a Borostyánszemű szóra nyitja ajkait, neki pedig még a lélegzete is elakad hallva a férfi kijelentését.
„Oda fogok menni hozzá…”
Szemei elkerekednek, ajkai elnyílnak az ijesztően heves érzelmorkántól, amit a Farkas szavai kavarnak fel benne. Lelkét, belső szerveit mintha pávatollal cirógatnák, térdei elgyengülnek, arcába felfut forrongó vére, szegycsontjába izzó hegyű acéltűt döf az a bensőséges, meghitt érzület, amelynek azért sem akar nevet adni.
Még nem…
Vagy talán… sosem?!
Akárhogy is, egyelőre nincs módja arra, hogy gondolatokba rendezze, avagy – Urambocsá’ – szavakba gyúrja a benne zajló, lelki folyamatokat, ugyanis Don, a tőle már megszokott elbizakodottságba hajló magabiztossággal, önelégült szövegeléstől kísérten feljebb emeli a 45-öst, hogy ezúttal a Farkas homloka közepére célozzon a sötéten ásító fegyvercsővel.
Erősítés érkezik. Elfogják a Borostyánszeműt. Aztán megkínozzák és megölik.
A gondolat fogazott pengéjű fűrészként szaggat végig agyán és lelkén; arca eme vélt(?), vagy valós(?) érzülethez mérten fájdalmas grimaszba rándul.
Csupán egyetlen szemvillanásnyi ideig haboz, mielőtt kézéllel Felettese, a szőkeimádó, csalárd Ex csuklójára sújtana.
- Bocs… - veti oda a felszisszenő pasasnak, miközben jobbjával kicsápolja röppályáról a zuhanórepülésbe kezdett Magnumot. Abban a pillanatban löki bal könyökét Don arcába, amikor pisztolyért kapó ujjai a fegyver markolata köré záródnak. Közvetlen közelről hallja a károsult fojtott kínnyögését, betörő orrának roppanását.
Ennyi amúgy is járt neked. – teszi hozzá gondolatban, majd a lezúzott férfitől tanult módon, egy precízen kivitelezett félköríves rúgással kikaszálja egykori kiképzőjének lábait. Nem áll meg, hogy elgyönyörködjön művében, nem kíséri figyelemmel Don látványos hátrabukfencét, tettrekész lábizmai eltépik a földtől. Így már csupán periférikus látásával érzékeli, ahogy a gravitáció gondjára bízott fickó nyekkenve talajt fog.
Futtában tűzi hónaljtokjába visszaszerzett pisztolyát, hogy aztán a Farkashoz érve két kézzel markolhasson annak alkarjába.
- Gyere! – kiabálja át a körülöttük örvénylő tömeghisztéria hangjait, űzött vad pillantását a férfi napsárga lángokban forgó íriszeibe mélyesztve. – Sietnünk kell! Arra!
Jobbjával elengedi a Farkas szorongatott végtagját, hogy felszabadult kezével a hátsó kijárat felé mutathasson.
- A klub mögötti sikátorban parkol az autóm. – hadarja, majd céltudatos lépekkel megindul a zölden világító EXIT feliratú lámpa alatt vöröslő fémajtó felé, maga után húzva Megmentőjét, akit – ez egyszer – talán ő óvhat meg a biztos haláltól.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Katrina & Night ~ Vértangó Telihold idején   



Sponsored content
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Katrina & Night ~ Vértangó Telihold idején
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» [Speciális játékos küldetés] Five Night at Fred's
» Telihold Fogadó
» Reflections - night club [21+]
» Whispers of the Night
» Agnes & Ingrid - a hot night in Vegas

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-