Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Rothfelders || welcome to our new life




Tárgy: Rothfelders || welcome to our new life   Csüt. Ápr. 30, 2015 7:22 pm

welcome to our new life
Drága nagybátyámnak

Sötétség fojtón öleli körül, melytől lélegezni sem képes már. A Halál dermesztő verítéke lepi el homlokát, vonásait és egész testét. Remeg, olyan erősen remeg, mint még soha életében eddig. Érzi, miként térdei megroggyannak, tüdeje üvöltve követel még több oxigént magának. De erősnek kell lennie, muszáj annak lennie, hiszen menekül. Minden erejét összeszedve löki el magát az omladozó dohszagot árasztó faltól. Orrnyálkahártyáját savként marja bűz, melyet a vér és a zsigerek összetéveszthetetlenül gyomorforgató elegye alkot. Izmai megrándulnak combjában, miközben elkeseredetten próbál rohanni. De nem halad. Erősebben, elkeseredettebben küzd életéért, mégsem jut egyetlen centit sem. Ő azonban közeledik. Érzékeny hallása átokként szolgál a rémület perceiben, melyet próbál figyelmen kívül hagyni. Nem és nem akarja hallani nehéz lépteit, a torkából feltörő morgást, fújtató lélegzeteit. Emésztő dühét.
Te tehetsz róla! Te tetted ezt velük!
A Halál hangja dörren a néma helyiségben. Vértől összetapadt fürtjeit meglegyinti a tarkóját karistoló szagló lehelet. A szülei vére, a vámpír lehelete. Tenyereit elkeseredetten tapasztja fülkagylóira, hogy tompítsa hangját, miközben kirobban belőle a zokogás. Elkeseredetten sír elvesztett szülei után, és siratja egykori önmagát, a bizalmat melyet belé vetettek. Hóhérukká lett azért, mert ő világra jött, mert ő volt az, aki kikezdett a vámpírral és mert túl messzire ment.
Mégis mit vártál? Megtorlatlanul hagyom, hogy megaláztál?
Elméjében ver visszhangot a vámpír maró gúnytól csöpögő hangja, fülsiketítően kárörvendő nevetése, melyet szülei széttépett hullája fölött hallat. Fájdalma szétterjed egész testében. Várja, hogy a benne élő farkas felszakítsa húsát és bőrét, hogy robbanjon ki belőle. Bosszúra szomjazik mi elkeseredettségből és bűntudatból fogan. De nem képes átváltozni. Bármennyire erősen koncentrál, bármilyen elkeseredetten zokog és karmolja a szúrágta padlót, a Bestia nem mutatja meg magát. Ő is elhagyta, magára maradt véglegesen.


- Kisasszony... - finom érintés - ... Kisasszony!
Rémülten rezzen össze, mikor az álomból kiszakadva ismét, pontosabban ezúttal a jelenben találja magát. Íriszei borostyán színben lángolnak, torkából vad morgás szakad felszínre, melyeket megzavarójának címez. A stewardess rémülten sikkant fel és ugrik hátrébb tőle olyképpen, akárha egy ragadozó fenné rá a fogait. Szíve szilaj tempóban lüktet bordái közt, az adrenalintól meglódult vére szinte háromszoros tempóban áramlik végig artériáiban. Elméjére ereszkedő rémálom lassan szertefoszlik és felfogja, hol is van valójában. Hogy mindaz, melyet eddig valósnak vélt egy rossz álom volt csupán. Álom... hát persze. Bár az volna!
A rémültnek tűnő légi utaskísérő belesimul az immáron üresen tátongó székbe, hogy minél messzebb kerülhessen tőle. Reakciója nem újdonság, hiszen legtöbben messzire kerülik a vérfarkasokat, főként akkor, ha az illető egy egyszerű halandó. Tudja, hogy bocsánatot kéne kérnie tőle, hiszen még a rémálom hatása alatt állt, ám nem teszi meg. Ehelyett kábultan összeszedi maradék cuccát, kicsatolja az övét, végül kicsúszik az ülésből, hogy minél gyorsabban elhagyhassa a repülőgépet.
Seattle. A hely a Földön, ahol semmiképpen nem kíván jelen pillanatban most lenni. Nem akar senkihez költözni, nem akarja, hogy bárki is atyáskodjon felette. Egyedüllét hívogatóbb számára bármilyen új családnál, ám egyelőre össze kell szorítania fogát és meg kell tennie, melyet kérnek tőle. Költözzön újdonsült gyámjához, akit életében eddig soha nem látott még. Koránt sem nyugtató a tény, hogy apja eddig csupán egyetlen alkalommal említette, hogy van egy testvére. Hogy ez a testvér még soha nem látogatta meg őket még ünnepnapokon sem. Tehát ennyire szörnyű, mégis képes volt végrendeletében rábíznia. Düh ismét átjárja, melytől szervezete nyomban dohányért könyörög.
A gépet sikerül hamar elhagynia, mitől nyomban fellélegzik. Gyűlöl repülni, hiszen a farkasok földi lények, nem pedig egy átkozott gépre valók. Nyugodalma azonban csupán addig tart, míg el nem éri a várótermet, minek nyomasztó zsúfoltsága elemi erővel rohamozza meg. Rohanó üzletemberek, csekkoláshoz késve érkezők felháborodott toporzékolása, kígyózó sorok mindenütt. Vonásai komorabbá válnak, idegessége pedig tovább fokozódik. Alig-alig képes egy lépést tenni, hogy valaki belé ne rohanjon, akárha olyan apró lenne, hogy senki nem veszi észre. Átkozottak!
Bőröndjeit olyan könnyedén emeli le a szalagról, mintha pille könnyűek volnának, és ez több tekintetet is vonz magához. Periférikus látásával érzékeli, miként egyre bizalmatlanabbul méregetik, a várók összesúgnak mögötte. Mintha nem hallaná! De még mennyire, hogy igen. Hallja minden szavukat, hogy találgatják miféle lény is lehet. Hogy egyik utas a másikat figyelmezteti, hogy lépjenek hátrébb tőle, nem biztonságos a közelében tartózkodni. Úgy tesznek, mintha terrorista vagy éppen valami betegséget hordozna. A legtöbben talán nehezen viselik ezt a fajta megkülönböztetést, Rhéa azonban hozzászokott ehhez a bánásmódhoz, hisz sosem volt ember, ekképpen azzal sem lehet tisztában, milyen az édes, hőn áhított láthatatlanság ködében elveszni.
Egy hang nélkül halad el mellettük gurulós égszín bőröndjeivel, amelyek legmélyén ott lapul az egész élete. Ennyi maradt neki abból, melyet egykoron magáénak tudhatott. Nincs már családja, nincsenek barátai, nincs otthona, nincs falkája, nincs semmije két átkozott, nyomorult bőröndön kívül. Sírni volna kedve dühében, de visszafojtja a késztetést. Nem akar szánalmas látványt nyújtani, hamarosan úgyis enyhíteni fog bánatán, csak legyen végre egyedül. A táskájában ott lapul a gyógyír minden bajára. Ha pedig ez sem válik be és itt még rosszabb lesz, mint egyedül, akkor egyszerűen meglép újdonsült nagybácsikájától, Gyámhatóság ide vagy oda.
Visszakékült íriszei araszolva siklanak végig a váróteremben, mintha tudná, hogy néz ki a nagybátyja, sikertelensége után, inkább ösztöneire hagyatkozik és arra, hogy megérzi a benne lévő farkast. Ember, ember, ember, boszorkány, alakváltó, hmm talán hibrid és még több ember. Farkast egyet sem érzékel a közelben, így hát jobb ötlet hiányában bőröndjeivel a teremben elhelyezett székek felé veszi az irányt, melyek egyikére lehuppan. Egyelőre vár, bízva abban, hogy nem feledkeztek meg róla, ha pedig még is erről volna szó - talán jobb is lenne -, akkor egyszerűen keres valami szállást magának maradék pénzén és meglesz egyedül is.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Rothfelders || welcome to our new life   Szer. Május 20, 2015 1:28 am

+18


Chrissy… az az átokverte, félkegyelmű szuka! Hát tényleg ennyire tyúkeszű lenne?! Agy helyett dudákat kapott az a némber a Mindenhatótól. Kétszer állt sorba, amikor a testi bájakat ajándékozták, de félszer sem, amikor észosztásra került sor. A szöszi láthatóan baromira nem fogja az adást, hogy jelenleg kurvára nem kíváncsi rá. Ha az lenne, nyilván felvenné azt a kibaszott telefont, ami az elmúlt órában cirka fél tucatszor szólalt meg szilánkokra pozdorjázva egyébként is törékeny nyugalmát. Tény, hogy dugtak. Nem egyszer, nem kétszer, és el kell ismernie: a bögyös, csücsöri szájú, hosszú combú szöszi érti a dolgát. De az, hogy lyukon vágta néhányszor, még rohadtul nem hatalmazza fel azt az istenverte bukszát arra, hogy non stop zaklassa telefonon, és hogy egyfolytában a nyakára járjon. Zordonan villantja tekintetét a Manson-féle Tainted Love-ot harsogó készülék felé, arra számítván, hogy újfent az unásig látott Chrissy Nicholson nevet fogja megpillantani a kijelzőn. Azonban csalódnia kell, a levakarhatatlan piócát játszó luvnya neve helyett csupán egy ismeretlen számsor villog. Egyik szemöldöke megugrik a nem várt fordulat észleltén és megkönnyebbülten a rezgő-zenélő, szétesni készülő mobil felé nyúl. Ekkor azonban az elméjében fészkelő kisördög megszólal a fejében, hogy az agyába sugárzott kérdésekkel óvatosságra intse.
Mi van, ha a szöszi hívja csak éppen másik számról? Leeshetett a csajnak a tantusz, hogy szándékosan nem veszi fel neki a telefont, ezért most megpróbálja kicselezni. Talán nem is olyan ostoba liba, mint amilyennek mutatja magát a kis szopósszájú ribanc. Kobaltkék íriszeibe aranyló szikrákat gyújt újonnan lángra kapó haragja, megfeszülő állkapcsán ütemesen rángani kezd egy ideg.
Az elméjébe gyökerező, bosszantó gondolat eredményeképpen mozdulata megtörik a levegőben. Aztán újabb kérdések tolakodnak az iméntiek helyére, melyek végül totálisan elbizonytalanítják következő lépését illetően.
És ha nem is az idegesítő buksza hívja? Mi van, ha Bruce próbálja elérni, mert meló van a láthatáron? Vagy az Aréna tulaja, hogy meccsre invitálja?
Jól fizet a csóka, megéri szétveretni a fejét a fószer Arénának nevezett, homokkal felszórt, dróthálóval körülkerített szorítójában.
Megkezdett mozdulata folytatódik; levegőben hagyott jobbját homlokához emeli, hogy tépelődése közepette öt ujjal szánthasson végig fejtetőn hosszabbra hagyott, tarkó-, és halánték-tájt rövidebbre nyírt, kéregbarna haján. Eközben ökölbe szorított bal kezében úgy ropognak végig ujjcsontjai akár a cipőtalp alatt recsegő kavicsok.
Kibaszott élet! Felveszi azt a retkes mobilt és ha kiderül, hogy mégis a kullancsoid picsa van a vonal túlvégén, hát rábassza a telefont. Persze csak miután érzékletes kifejezésekkel elküldi a kicsikét a halál faszára.
E gondolattól sarkantyúzva, dühödten, egy lecsapó kobra elszántságával mar a lármázó készülékre.
- Rothfelder. – mennydörgi pincetáji basszusán, nem minden indulat nélkül, kőmerev arccal, miután a kijelzőn zöldellő, telefonkagylót illusztráló ikon megérintésével megnyitja a kommunikációs csatornát, készen arra, hogy – ujjbegyét az e célra szolgáló, piros jelre nyomva - bármelyik pillanatban le is zárhassa azt. A következő pillanatban kilazul felszült testtartásából a terebélyes, viseltessé koptatott bőrfotel mélyén, miközben lenyeli a nyelvére toluló cifra szitokszavakat a hívó fél – határozottan hímnemű egyedre utaló - orgánumát hallva.
- Mr. Rothfelder, Matthew Roberts vagyok, az öccse ügyvéde. – hangzik fel a vonal végén egy középfekvésű, hivatalos tenor, hogy aztán, a bemutatkozás udvarias és szükségszerű procedúrájának befejeztével együttérzővé színezett hangtónussal hozzátegye:
- Szomorú hírt kell közölnöm Önnel…

¤ ¤ ¤

Ma reggel, amikor lerúgta magáról a takarót, hogy – szokásához hűen – mindennemű ruházat nélkül, csupán az izmaira varrt tetoválásokba öltözve a konyhába vonuljon egy korsó koffeinért és egy tucat tojásért, még nem gondolta volna, hogy élete ilyen irányt vesz. A ma reggel még boldog tudatlanságban telt, a ma reggel még gondtalannak – azt a farkára éhező, szőke koloncot leszámítva – és derűsnek tetszett. Rántottáját sütögetve még terveket kovácsolgatott a közeljövőt illetően; feltett szándéka volt felpróbálni a Főnök legújabb asszisztensét, azt, amelyik már egy hetet volt kénytelen eltölteni a közelében tömetlenül. Nem hagyhatta parlagon a piros ajkú, kerek fenekű, babaarcú barnát, ahogy nem hagyta „belovagolatlanul” a Főnökét kísérgető másik két, régebbi kancát sem. Muszáj felavatnia a friss husikat, gondos alkalmazottként kötelessége előkóstolnia az árut, mielőtt a felettese elé kerülne. Mert semmi kétsége nincs afelől, hogy Basilio Maccione, az Amerikába disszidált szicíliai főgengszter is rendszeresen bele-beledézsmál a desszertestálba. A Góré bizony nem azért tart maga mellett mindig három, kivételesen dögös asszisztenst, mert az általa űzött koszos ügyletek annyi papírmunkával járnak, hogy egyetlen, vadító kosztümbe bújt cicababa nem bírna el vele, hanem mert vetésforgóban szereti kefélgeti a tizenöt centis sarkakon tipegő bombázókat az irodai bőrdíványon.
Akárhogy is, reggelijét készítvén még nem sejtette, hogy a szar humorérzékű Sors milyen körmönfont szopatást készített elő neki. Nem gondolta, hogy egyetlen telefonhívás így elkúrhatja a napját… sőt, az előtte álló három évet. Amit – annak rendje és módja szerint – féktelen tivornyával, nyakra-főre kettyintéssel, idegen fószerek arcának péppé verésével illene eltöltenie.
Hát ezt megcseszte!
Három. Kibaszott. Év.
Amit egy soha nem látott unokahúg pesztrálására kell fordítania. Soha a büdös életben nem akart ivadékot. Az ótvaros apa-szerep rohadtul nem neki lett kitalálva. Hiába is tagadná, ő egy önző, hedonista farok, akit semmi más nem érdekel csak saját élvezetének hajszolása. Tessék, kimondta. No, nem hangosan. Csak csendben, magában. De akkor is felvállalja. Temérdek elmarasztaló jelzőt lehetne ráaggatni, de az „ámító” nincs köztük. Mindig megmondja a frankót, akkor is, ha fáj. Persze a legritkább esetben neki, inkább annak, aki kegyetlenül őszinte szavainak epicentrumában áll. A nőket sem szokása megvezetni. Mindegyikkel közli, jobbára az első aktus után, hogy mire számíthatnak tőle. Párkapcsolatra: nem. Hűségre: nem. Észveszejtő kefélésekre: igen.
Tényleg nem kellett volna felvennie azt a kurva telefont!
Mégis hogy a francba illene bele az ő mindennapjaiba egy gyerek?!
Három. Kibaszott. Értékes. Év.
Amit fel kell áldoznia az életéből… Az öccse végakarata miatt.
Micsoda pazarlás. Vérzik a szíve.
Egyébként is, ki a hóhér bízna éppen rá egy fejlődő szervezetet?! Rá, aki egy gátlástalan maffiózónak dolgozik, mint vallató és verőember. Rá, aki szabadidejét azzal tölti, ha éppen nem félholtra keféli az alatta vonagló nőcskéket, hogy véres masszává csépeli a vele szemben álló fickók fejét. Rá, aki még hírből sem ismeri a felelősségtudat, empátia és önfeláldozás fogalmakat. Rá, aki szünet nélkül káromkodik, iszik, dohányzik, drogokkal él, akit csak a testi örömök hajszolása éltet. Milyen példával jár elöl egy még kiforratlan világszemléletű, befolyásolható kamasz számára ilyen habitussal, életfelfogással?!
Kurva szar példával.
Három. Kibaszott. Értékes. Hosszú. Év.
Mintha valamiféle groteszk börtönbe vonulna. Nincsenek rácsok, legalábbis fizikai értelemben véve. Nincs hús-vér smasszer. Csak az öccse láthatatlan szelleme... figyelő, néma szeme.
Elérkezett hát a korántsem magasztos pillanat, amikor is nem a levakarhatatlan csirkék jelentik számára a legkolosszálisabb problémát.
Gyámleány.
Fasza.
Egy gyámsága alá helyezett tinédzsert nem kezelhet úgy, mint egy kolonc hisztérikát, noha valahol egyívású a két létforma. A halott öccse elárvult lányát nem rázhatja le azzal, hogy nem veszi fel neki a kurva telefont és nem válaszol a rinyáló sms-eire.
Szent szar! Most aztán gyomorszájig benyelte a Sors kékeres, árbocrúdnyi pélóját.
Tengermély önsajnálatából türelmetlen dudálás ragadja ki és löki vissza kocsijának kormánya mögé.
Noha szíves örömest kipattanna a járgányból, hogy dúvaddá mérgelődve kitépje a vezetőoldali ülésből a mögötte tülkölő Mazda sofőrjét, türelemre inti magát. Egy másodperc erejéig ugyan elkacérkodik a kecsegtető gondolattal, hogy a dudán tenyerelő mandró koponyájával veri le a visszapillantóban kéklő CX-3 tükreit, de aztán – a tetszetős ábrándképet elhessegetve – a helyén marad, és nem rúgja ki maga alól az öblösen doromboló, mattfekete Land Rover LRX-et. Ugyan nem fajul tettlegességig, de nem állja meg szó nélkül az ellenséges bika kötekedését; igazságérzete addig ugrál tudata mélyén, míg jobbját elvonva a mélyvörös bőrrel kárpitozott kormányról, középsőujját az égbe meresztve be nem mutatja a seggébe tolakodó mazdásnak az egyezményes nemzetközi jelet. E kicsinyes, mégis kéjes elégtételt szerző bosszúgesztust követően rálép a gázra és a reptér területét sújtó sebességkorlátozásra fittyet hányva kiló hússzal tép végig a parkolóhoz vezető úton. Rutinos mozdulatokkal kormányozza be csatahajónyi méretű autóját egy üres helyre, majd hátranyúl a hátsó ülésre dobott, fél méterszer fél méteres, girbegurba betűkkel vésett ROTHFELDER nevet hirdető kartonpapírért. Megragadja a beazonosítást könnyítő, hasznos holmit, aztán kilöki a nehéz fémajtót és sportosan, szurokszín, 48-as bakancsaiban, gyárilag koptatott, denimkék farmerében, aszfaltszürke alapon fekete „Devil Inside” felirattal nyomott pólójában kipattan a vendégmarasztalóan kényelmes, sötétpiros bőrülésből.
Járgányát hátrahagyva, a repülőtér főépülete felé tartva újfent szakít egy kis időt a dohogásra. Még mindig a nehezére esik elhinni, hogy mibe keveredett.
Az elméjére ereszkedő dühfellegek árnyékában örömest cafatokká tépné azt a nyüves ROTHFELDER-táblát. Ehelyett azonban rendületlenül, a kelleténél nagyobb vehemenciával csörtet végig a parkoló autók között a célon, azaz az elérni kívánt forgóajtón tartva marcona pillantását.
Hanyagul a hóna alá csapja a szétszaggatni kívánt kartonlapot, majd behatol a jókora, csupaüveg-csupafém, kocka formájú objektumba.
Kedvtelenül fürkészi végig az induló-, és beérkező járatokról tudósító információs panelt, aztán, a kellő adatok ismeretében, a megfelelő kapu felé indul.
Hosszú, határozott lépteinek köszönhetően hamar átjut a tágas aulát befoglaló, különböző alakú és változatos színvilágú bőröndöket maguk után húzó, nagy faji eltéréseket mutató, humanoid képződmények alkotta, vadul örvénylő húsmasszán.
A perceken belül befutó, Stockholm-New York járathoz tartozó váróteremhez járulva beékeli magát a hozzátartozóikat váró emberek közé, miközben kelletlen mozdulattal előhúzza hóna alól az ótvaros táblát. Végighordozza barátságtalan pillantását a körülötte posztoló, nálánál jóval alacsonyabb növésű egyedeken, miközben eljátszik a kolosszális ötlettel, hogy a gigászi névjegykártya szorongatása helyett egyszerűen csak letépi magáról pólóját, hogy ily módon láthatóvá tett, vezetéknevével kitetovált mellkasával nyújtson eligazítást az őt kereső csitrinek.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Rothfelders || welcome to our new life   Vas. Dec. 06, 2015 4:35 pm

welcome to our new life
Drága nagybátyámnak

Külső szemlélőnek tipikus elhagyatott, lázadó fruska benyomását kelti, ezt jól tudja. Hogy érdekli-e ez? Aligha… Megszokta, hogy mindig ferde szemmel néznek rá, sötét sminkje, kócos haja, „Sex, Drugs, Rock n Roll” feliratot hirdetető felsői, túlontúl rövid szoknyája, fekete harisnyája valamint aligha nőies bakancsa miatt. Ha mélyen magába néz, talán valahol még élvezi is a megbotránkozó tekinteteket, amire többnyire mindig rátesz még egy lapáttal a teljes katarzis élményéért. Most azonban nem, némán tűri a rá villanó tekinteteket, mindazok ellenére, hogy gyomra valósággal reszket az idegességtől.
Ujjai önkéntelenül dobolnak saját térdén, miközben másik lába izgatottan mozog fel és le villámsebes tempóban. Messziről érezni a belőle áradó feszültséget, melyet a várakozás és a nem kevésbé rémes elvonási tünetek okoznak. Tisztában van vele, hogy felesleges volna bármiféle nyugtatási módszert kipróbálnia, ugyanis semmi sem segítene rajta. Hiába számolná a bárányokat fejben, az előtte elsuhanó embereket, a Mississippiket, de valószínűleg még a mély lélegzetvételek sem javítanának helyzetén. Gyógyszer, vagy egy kis V viszont annál inkább. Ehhez azonban most nem nyúlhat, mindazok ellenére, hogy a benne éledező farkas egyre nyugtalanabb és agresszívabb. Emberek közelében pedig különösen veszélyes ez a kombináció egy vérfarkasnál.
Kell neki az anyag… semmi másra nem képes gondolni.
Ajkait elnyitja egymástól, hogy egy mély légkorty kíséretében hátradöntse fejét a szék mögött magasodó vakítóan fehér, hideg falnak. Sosem ismerné el, hisz büszkesége nem nyelné be, hogy hangosan is kimondja félelmét, de valahol egészen mélyen, tart attól, mi várja itt Amerikában és legfőképpen milyen lesz a nagybátya, aki egyben az új családja. Nem találkozott még vele és úgy véli okkal tartották távol szülei tőle, ekképpen jóra semmiképpen sem számíthat. Önmagát azonban nem félti egy percig sem, ugyanis ha olyan szörnyű lesz vele, miképpen azt megjósolta, akkor megszökik és többet senki nem hall majd felőle. Farkasként könnyebben elboldogul az életben, mintha egyszerű tizennyolc esztendős halandó csitri volna, akit folyvást veszély fenyeget. Egyszer sikerült megszöknie egy nagy hatalmú vámpír elől, nagybátyja szinte már gyerekjáték lesz.
Elméjében végigfutó gondolat valamelyest megnyugtatja, a feszültség csillapodik idegszálaiban. Az egyetlen, ami továbbra is nyugtalanítja, a V utáni keserves sóvárgás. De jelenleg ott tart, hogy egy szál cigarettának is örülne, ha más most nem is áll a rendelkezésére. E gondolattól hajtottan felegyenesedik székében, s utoljára végigvezeti tekintetét a váróteremben. Sehol egyetlen olyan személy, akiben farkast érzékel. Talán elfelejtette, hogy ma érkezik. Fekete szegecselt táskája felé nyúl, hogy előhalássza a telefonját, majd egy rövid hívást megejtsen nagybátyja felé amolyan „Hol a frászban vagy?”- stílusban, ám végül félbehagyja a mozdulatot és inkább visszacsúsztatja a készüléket a táska mélyére.
Ez egy lehetőség…
Ha nem jött el, annál jobb. Legalább lesz egy kis ideje, hogy felfedezze a várost anélkül, hogy atyáskodnának felette.
Féloldalas mosoly kúszik vonásaira, majd feláll a székéről, ujjait a gurulós bőrönd fülére fonja, hogy végül határozott mozdulattal elinduljon találomra az egyik irányba. Egészen emberi azúrszínben játszó íriszei a „Kijárat” feliratot kutatják, melyet meg is pillant az egyik folyosó felé mutatva, ahová végül be is fordul. Abban a pillanatban, miként teste előre lendül, egy másik ütközik egyenesen neki. A kolosszális test becsapódásától elveszti az egyensúlyát, ám kivételes reflexeinek köszönhetően még sikerül az utolsó pillanatban megkapaszkodnia, hogy ne vágódjon hátra.
- Mi a f… - csúszik ki ajkai közül a szitokszó, minek a végét elnyomja a körülöttük lézengő embermassza zsivaja, valamint a hangosbemondóból ömlő ezernyi információ. – Miért nem nézel a lábad elé? – szólal meg ismét indulatosan, majd felpillant a hatalmas méretű tankra, aki majdnem elsöpörte. Döbbenet árnya dermed vonásaira, ajkai lassan összezárulnak mindazok ellenére, hogy igen cifra káromkodásokat kíván még megfogalmazni a gazember felé. Ám az említett gazember lehengerlően jóképű vonásai belé fojtanak minden további szót. Lélektükrei a férfi íriszeibe mélyednek, melyek hasonlóan jegesen villannak, akár az övé, egyetlen különbséggel; a férfiétől nem jéggé dermed, hanem lávává olvad. Aprólékos precizitással siklik végig tekintete a hímen, akinek „Devil Inside” feliratú pólója alatt tisztán kivehető minden izomhullám a hasfalán, melyhez széles vállak és termetes alak párosul. A tetoválásaitól pedig csak még inkább zselévé változnak csontjai.
Te jó ég… - Az egyetlen mondat, mely megfogalmazódik elméjében, mindamellett, hogy a benne lévő farkas egy pillanat erejéig megvillantja borostyán színben villanó íriszeit jelezvén mennyire átkozottul tetszik neki is a látvány.
Minden erejét összeszedve megkísérli rendezni gondolatait, majd laza mozdulattal igazít gesztenyeszín, enyhén kócos fürtjein egy széles mosoly kíséretében.
- Ne haragudj, hogy így rád förmedtem. Borzasztóan hosszú út áll mögöttem és ingerültebb voltam a kelleténél. Nem figyeltem eléggé. Szóval bocs… – szólal meg rövid idő után, immáron nyugodtabb hangon. Mosolya kacérrá válik, tekintete még egyszer utoljára végigsiklik – alig leplezve tetszését- a férfi észbontóan térd remegtető alakján. Megfordul fejében a kósza gondolat, hogy további szóba elegyedik vele, esetleg bepróbálkozik, ám sejti, hogy ő sem céltalanul lézeng itt, nyilván vár valakit. Kár. Szívesen elhúzná száját, ám nem kívánja csalódottságát kimutatni, ehelyett inkább eltépi tekintetét róla, s végül kikerülve őt folytatja útját a kijárat felé.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Rothfelders || welcome to our new life   Hétf. Dec. 07, 2015 10:14 pm

+18


Ujjbegyei elfehérednek a vezetéknevét hirdető, saját maga kreálta, lassacskán harmonikává gyűrődő kartontábla rogyadozó szegélyein, ahogy egyik lábáról a másikra helyezve koránt sem jelentéktelen, mázsás testsúlyát, fogyatkozó türelemmel és „tele a faszom az egész telibecseszerintett helyzettel” életérzéssel háborgó lelkében egyre csak vár és vár drágalátos unokahúgának érkezésére.
Lövése sincs, hogy mire számítson.
Szende, virágmintás blúzban és rakott-szoknyában toporgó, ártatlanul pillogó, lófarkas szüzikére, szemüveges, kinyúlt kardigánban, félretaposott tornacipőben és kordbársony nadrágban kornyadozó eminensbukszára, netán hidrogénszőke, szoláriumbarna, magakellető szurkolólányra…?
Akármilyen típusú csirkére is várakozik oly „lelkesen”, az nem és nem hajlandó megjelenni a színen. Már csaknem harminc kibaszott perce vesztegel a váróban, mint egy szerencsétlen, felültetett lúzer, de ez idő alatt sem félénk naiva, sem szürke egér jellegű okostojás, sem pedig utolsó divat szerint ruházkodó barbie-klón sem toppant elé azzal, hogy: Hahó, az én nevem szerepel a tábládon, jóbarát.
Igazság szerint egyetlen tinédzser korú ribit sem sikerült felfedeznie a stockholmi-i járatról kizúduló, főként diplomatatáskát szorongató, pöpec öltönyben feszítő menedzser-szerű, humanoid képződmények sokaságából összetett húsmasszában.
Ezek szerint a pipike úgy döntött, hogy nem kér ebből a gyámkodós baromságból. Mi tagadás, ezzel a hozzáállással csak egyetérteni tud ő maga is.
Most, a váróban való (teljességgel eredménytelen) ácsorgásának harmincnegyedik percében arra a visszavonhatatlan elhatározásra jut, hogy bizony hagyja a faszba az egészet. A csitri nem tolta ide a képét, tehát felőle akár tótágast is állhat az öccse végakaratát érvényre juttatni kívánó, buzgómócsing ügyvéd, ő innentől kezdve magasról szarik az egész agyament históriára.
Ebben a szellemben egyetlen mozdulattal gyűri galacsinná a kezében szorongatott gagyi táblát, majd a legközelebbi, környezettudatosságot hirdető, szelektív kukához vonulva, hanyagul – vérbeli lázadó módjára - annak szerves hulladékot befogadó részébe hajítja a kartongömböcöt. Ennek az ótvaros bolygónak már úgyis lőttek; nem elég, hogy a pénz-, és hataloméhes, garázda emberiség folyvást szipolyozza, szennyezi, nyüstöli ezt a szerencsétlen sárgolyót, de még a próféciák által beígért Apokalipszis a küszöbön toporog. Az ügybuzgó greenpeace-esek hiába verik magukat, hiába szerveznek tüntetéseket, hiába nyújtanak be petíciókat, hiába gyűjtenek aláírásokat, hiába kampányolnak gőzerővel a környezetvédelem mellett a Föld sorsa már rég el van boronálva. Be van rendelve egy fincsi kis Világvége, minden fasza kis vonzatával egyetemben, mint például a kegyetlen háborúkkal, változatos és gyógyíthatatlan kórságokkal kiprovokált tömegpusztulás, kínsikolykánon és véres könnyzápor kísérettel. Ha nem sikerül gondos háttérmunkával addig rohasztani az emberi lelkeket, míg végül saját magát taszítja pusztulásba, akkor feltárul a Pokol kapuja, hogy a Sátán szorgos kis ivadékai –felhagyván az incognito-ban történő fel-felszökdöséssel – immár nyílt akcióba kezdve, tömegesen áradjanak fel az emberi síkra, hogy porig rombolják, majd saját szájízük szerint újra építsék azt.
Pazar jövőkép, mi tagadás. Legalábbis az emberiségnek. Őt magát kevéssé izgatja a dolog, tekintve, hogy nem csupán farkas, de démonvér is kering az ereiben, így, ha csak balkézről is, de Lucifer ivadékának számít. Kéttermészetű lelkének ördögi része kíváncsisággal vegyes izgalommal várja az alvilági és mennyei seregek összecsapását, az ismert Világ pusztulását és az új rend kialakulását.
Addig is nincs más dolga, mint hogy péppé zúzzon jó néhány ocsmány pofát a szorítóban, és hogy annyit keféljen, amennyit nagy teherbírású szerszáma csak bír.
Miután megszabadult az ótvaros, hiperégő táblától, már-már megkönnyebbülten fordul sarkon, hogy háta mögött hagyva a várót és a szelektív kuka krómosan fénylő fémhengerét a kijárat felé induljon. Hosszú, magabiztos léptekkel, a tőle megszokott lezser nemtörődömséggel vág keresztül a tágas, hamuszürke, patyolat tisztára suvickolt kőkockákkal kirakott hallon, mely azt a célt hivatott szolgálni, hogy az összes elutazni szándékozó és hazatérő szerencsétlen itt hemzsegjen az útbaigazító kiírásokat fixírozva. Az egész megzavarodott csapat úgy fest, mint egy bolygatott hangyasereg, ahogy a számukra megfelelő várótermek hollétét próbálják beazonosítani. Mintha egy gonosz kisklambó merő szemétkedésből szétrugdalt volna egy bolyt, hogy aztán lekvármaszatos képére rögzült aljas vigyorral, sötét kis szívében galád örömmel a tojásaikat mentő, fejvesztve menekülő, parányi ízeltlábúak kétségbeesett, fejvesztett rohangálását, a saját maga okozta káoszt figyelje.
Széltében is jelentős, hosszában is számottevő termete, céltudatos léptei, sötét kisugárzása és az arcára kövült zordonan kifejezés biztosítja számára, hogy egyetlen kósza „hangya” se próbáljon átgyalogolni rajta. Elégedetten konstatálja, hogy nagy ívben kerülik ki a hallba ékelődött kóválygók, egyikük sem taszítja meg, vagy merészkedik túlságosan közel hozzá. Mintha aurája afféle védőburkot vonna köré, melyről minden idegen tárgy lepattan. Megtörik arcának merevsége, ajkaira sötéten vidor mosoly kúszik, miközben keresztülvágja magát a gurulós bőröndjeiket maguk után vonszoló, sporttáskákkal málhás szamárrá pakolt humanoidok hömpölygő sokaságán.
És ebben a pillanatban, amikor sztrádaszéles mellkasát végtelen elégedettség tölti ki, amiért egyetlen ember, vagy emberszerű lény sem torlódik fel rá, valaki áttöri azt a bizonyos sötét aura-vonta védőburkot. Arcáról azonnal lefagy az öntelt vigyor és egyik szemöldöke megemelkedik, ahogy letekint a korpuszára kenődött illetőre. Amaz csaknem hátrazuhan a becsapódás erejétől, azonban még időben visszanyeri egyensúlyát, így nem koccolja le tomporral a fényesre polírozott padlózatot.
Érdeklődését egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt felkelti a frontálba kapott, hozzá képest nevetségesen apró, törékeny termetű farkaslány. Nem esik nehezére felderíteni a másik faját, már csak féldémoni származásának köszönhetően sem. Anyja révén örökölt némi léleklátó képességet, még ha nem is jelentkezik nála oly intenzitással eme erő, mint a tisztavérű pokoljáróknál. Apjától pedig nem elhanyagolható élességű szaglást és egyéb fizikai érzékeket kapott, így már az ütközés pillanatában megcsapja orrát a lycanokra jellemző esőáztatta avar és frissen cserzett bőr illatának speciális elegye, amit a seggarc agyarasok nem átallanak „ázott kutya-szagnak” csúfolni.
Egyelőre szótlanul, egyik szemöldökét még mindig homloka közepén tartva, vigyorfosztottan szemléli a törpillát, aki minden, csak nem átlagos jelenség. Nem kell avatott lélekbúvárnak lennie ahhoz, hogy egyetlen pillantásból leszűrje: született lázadóval, egy rebellis, Világgal hadilábon álló virágszállal van dolga. Aki ráadásul szerfelett tetszetős küllemmel bír. Pontosan olyan alapossággal mustrálja végig a kiscsibét, ahogy az vizslatja őt. Precíz alapossággal méri fel a széppé metszett, feszült vonásokat, melyekről messziről süt, hogy szinte mindig dacos kifejezés uralja őket. Minden parányi részletre kitér; megszemléli a füstös sminkkel hangsúlyossá tett akvamarinkék íriszeket, melyek egy másodperc erejéig citrinsárgán izzanak fel, ahogy átsvenkelnek rajta, de hosszabban elidőz olyan részleteknél is, mint amilyenek a szenvedélyes habitusra valló, duzzadt ajkak gusztusos vonalai, a szemtelenül fitos orr, a nyakas természetről árulkodó, kissé hegyes áll ívei, valamint a bosszúsan összevont szemöldökök sötét sarlói. Természetesen nem áll meg a vonzónak ítélt arcnál, a pipike nyak alatti régióit is feltérképezi, attól sem zavartatván magát, hogy időközben megállapítást nyer benne az általa fikszírozott leányzó kora. Nem becsüli többnek a kis vadócot tizennyolc esztendősnél. A kicsike született farkas, ezt hamar leszűri, így meg sem fordul fejében a gondolat, hogy fiatalkorúként lett beharapva a hamvas virágszál. Nem, nem, az előtte álló, miniszoknyás, bakancsos, formás lábú, nádszálvékony cicamica bizony zsenge és harmatos. Szájában akaratlanul is összefut a nyál, öv alatti régióit forró vég futja el. Túl régen járt már a farka épp csak pelyhedző, tejszagú muffban. Nem mintha pedofil lenne, mindig is kínosan ügyelt arra, hogy fiatalkorú partnerei túl legyenek már a tizenhetedik születésnapjukon, még ha csak egy nappal is. Kár volna tagadnia, hogy begerjed a tinilányoktól, bravúrosan ötvöződik bennük az ifjonti, ártatlan báj és a nővé éréssel járó kacér öntudatosság. Igazából minden korosztályban talál olyan előnyöket, amik felébresztik férfiúi vágyait, direktebben fogalmazva a hágási ösztönét. Nem veti meg a dekoratív, magukra valamit adó milf-eket sem, őket tapasztaltságuk, telhetetlenségük, csillapíthatatlan szexuális étvágyuk teszi izgalmassá.
No de egy érintetlen, vagy alig használt, harmatos tinipunci mégiscsak kuriózum, afféle ritka ínyencség a női szeméremtestek színes palettáján.
Ő pedig bele akar kóstolni az akvamarinszemű, lázadó farkaslány üde, zamatos kelyhébe.
Úgy ám, egyre markánsabbá izmosodik benne a gondolat, hogy megmeríti türelmetlenül lüktető farkát a hektikus vérmérsékletűnek látszó farkaslány nedvesen forró, szoros kis lyukában, de persze csak miután alaposan kinassolta magát a karcsú, harisnyás combok találkozásánál illatozó, nektárosnak ígérkező mézesbödönben. Nem csupán vérbővé duzzadt szerszáma rándul meg slicce mögött, de édes kéjnedvre szomjazó nyelve is megvonaglik szorosra zárt fogsorának fedezékében.
- Megfontolom ezt a megbocsátás dolgot, ha megiszol velem valamit. – szólal meg végül, hosszú másodpercekig nyúló hallgatás után, felvillantva nőbolondító, sötét vágyakat sejtető vigyorát, majd elszakítja sóváran parázsló pillantását a rá szegeződő vízkék íriszekről, amikben – nem kis megelégedésére – a benne munkáló ösztönökhöz hasonló vágyakat vél felfedezni.
- Nem kávéra gondoltam. – teszi hozzá, mielőtt a dugnivaló pipike azt a téves következtetést vonná le, hogy kapucsínózni invitálja. Holott erről szó sincs. Alkoholt akar a zsenge virágszál vérébe juttatni, nem kis mennyiségben.
- A felső szinten láttam egy ígéretes bárt. Eléggé látszik rajtad, hogy kiskorú vagy, így bajosan fognak kiszolgálni, de megoldjuk. – szögezi le magabiztosan, még egyszer végigfuttatva vetkőztető tekintetét a levadászandó préda eszményi testén, majd jelentőségteljes, invitáló mozdulattal jobbjával az úti célul jelölt vendéglátóipari egység felé int.
- Csak Ön után, Miss Rebel Queen.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Rothfelders || welcome to our new life   



Ajánlott tartalom
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Rothfelders || welcome to our new life
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Second Life Kristálybolt
» Hela; the queen of life&death

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Washington state
A játéktér legfontosabb városai
 :: Seattle városa :: Egyéb helyszínek :: Seattle–Tacoma International Airport
-