Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Our past lost in space || Liya & Armand




Tárgy: Our past lost in space || Liya & Armand   Kedd Május 05, 2015 2:52 am

Hanyagul pakolom fel a lábaimat a tölgyfából készült dohányzóasztalra, miközben azt próbálom kitalálni, hogy vajon mi a jó büdös retket csinálok én itt? Mármint azon kívül, hogy egy dohányzóasztalon terpeszkedek, önfeledten. Nem hiszem, hogy itthon kellene lennem egyébként. Igaz, hogy hívtak, az állítólagos családom méltóztatott megkönyörülni rajtam, és hazahívni amolyan családi vacsorára. Hát persze. Még én teszek nekik szívességet azzal, hogy idetolom a képemet, hadd bámulják csak, megérdemlik. Mert én aztán kurvára nem fogom magamat megtisztelve érezni amiatt, hogy a család részese lehetek. Ez sokkal inkább szégyen, mintsem tisztség, szóval tényleg csak örüljenek, amiért itt vagyok és nem máshol. És hogy miért jöttem? Egyértelműen nem volt jobb dolgom, azért…
Fél órával ezelőtt kinyírtam egy tagot. Szívroham. Ráadásul úgy öltem meg, hogy hozzá se értem, még csak a közelében sem voltam. Ez ám a profizmus, nemde? A mágia jó dolog. A mágia hatalom. Na meg pénz, rengeteg pénz, ha jó helyen kopogtatsz, avagy jó a megbízód. Márpedig most nekem elég jó megbízóm volt, ami annyit tesz, hogy jelen pillanatban dúskálok a lóvéban. Akármit megvehetek. Akárkit megkaphatok. Én mégis itt vagyok, az idióta famíliámmal, valamiféle röhejes családi vacsorára készülve, aminek aztán az égvilágon semmi köze hozzám. Mert nem vagyok itt más, csak egy megtűrt személy, semmi egyéb. Mindezek ellenére mégis vagyok akkora baromarcú, hogy nem megyek el, hanem önfeledten tehénkedek a nappaliban. A logika bekaphatja, nemde? De, határozottan bekaphatja.
- Valaki segítene? – kiabálja ki a konyhából egy női hang, kizárásos alapon az anyám. Hát igen. Valaki biztos. Valaki, aki nem én vagyok. És ennek fényében, mint aki jól végezte dolgát, nagyot nyújtózom a kanapén. Mert én már csak ilyen úriember vagyok…
Továbbra is próbálom keresni a válaszokat arra az ominózus kérdésre, hogy miért vagyok itt, miért jöttem el, miért tettem eleget a szüleim kérésének. Sőt, ha már itt tartunk, azt sem igazán értem, hogy egyáltalán miért hívtak. Nem láttuk már egymást… évek óta? Pontosan azóta, hogy kitagadtak, mondván, hogy aki varázsol, az lakjon máshol. Most mégis úgy néznek rám, mintha mi sem történt volna. Pedig én még mindig ugyanaz a személy vagyok. Még mindig varázsolok, hovatovább talán romlottabb a lelkem, mint valaha. Sebaj, majd megtapasztalják ők is, legnagyobb bánatukra.
Hirtelen nyílik az ajtó, szinte észre sem veszem, hogy belép rajta valaki. Egészen addig, míg nem minden értelmet nyer. Egy másodperc töredéke alatt megvilágosodom. Nem is tudom, hogy kit akartam becsapni eddig, hiszen pontosan jól tudtam, hogy miért jöttem. Ki miatt…
Ahogy megpillantom őt a bátyám oldalán, egyrészt ellágyulnak vonásaim, és feltápászkodom ültemből, másrészt viszont, ahogy az a szerencsétlen átkarolja a derekát, akaratlanul is ökölbe szorul a kezem. És furcsamód irritál annak a gondolata, hogy bárhol is hozzáérjen ahhoz a nőhöz, főleg hogy nem is méltó rá. Csak egy senkiházi, akit tökéletesnek gondolnak. A barátnője viszont tényleg tökéletes… egy senkiházi oldalán. Márpedig csakugyan felbasz, hogy mit fogdossa, meg egyáltalán miért van itt. Vagy én miért vagyok itt? Egy perce se érkeztek, de máris önmagamon kívül vagyok. Ez úgy vélem, beteges, de kit érdekel? Nem kevés lélekjelenlétre van szükségem ahhoz, hogy ne égessek hamuvá mindent magam körül. Normál esetben ezt tenném, ugyanis.
Betegesen vonzódom ahhoz, akihez nem szabadna, aki tiltott gyümölcs a számomra, és most kivételesen nem csak azért vonz, mert tiltott gyümölcs, hanem mert kiérdemelte, hogy vonzódjak hozzá. Kiérdemelte a figyelmemet, ami az én esetemben ugyebár nem kis szó. Pedig ha úgy vesszük nem is csinált semmit, mindösszesen csak kedves volt velem. Akármekkora bunkó voltam és vagyok vele szemben, ő úgy bánik velem, mintha én is a tökéletes családom tökéletes tagja lennék. Hát nem őrület?

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down



Tárgy: Re: Our past lost in space || Liya & Armand   Hétf. Jún. 08, 2015 2:41 am

Azt hiszem izgulnom kellene, nem hiszen ma fogjuk bejelenteni, hogy a vőlegényemmel, aki igazából csupán csak pár órája az, de ma este fogjuk bejelenteni nekik. Talán izgatott is vagyok, de nem azért amiért kellene, vagyis egyáltalán nem amiatt, hogy az eljegyzésünk kezdetét jelentjük be a családjának, sokkal inkább más miatt, vagy inkább más valaki miatt. Még hozzá az öccse miatt, bár nem tudom, hogy miért, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, és ami azt illeti, ezt az érzelem megnyilvánulást el is rejtem magamban jó mélyen. Nem is tudom, hogy mi van velem, komolyan mondom, egyáltalán nem szabadna így gondolnom rá, vagy mondjuk gondolnom rá, és ami a legelkeserítőbb, hogy a fickó közveszélyes őrült, állítólag. Miért csak állítólag? Azért mert én ezt egyáltalán nem gondolom így, sőt mi több, nem is értem, hogy Nate és a szülei miért bánnak vele olyan mostohamódon, ahogyan kezelik. Habár valami hatodik érzék határozottan ordibál a fejemben, hogy kerüljem el messzire a fiút, körbe veszi valami baljóslatú sötétség… vagy ehhez hasonlóan tudnám leírni azt amit a közelében érzek, többnyire. Tudjátok vannak azok az ijesztő házak, a gagyi filmekben, amitől borsódzik a hátad, és tudod, hogy nem szabad átlépned a küszöbét, mert ha megteszed akkor baromira megfogod szívni, ugyan is te leszel az első aki meg fog halni valami orbitális ostoba módon… de te mégis át léped, habár tisztában vagy a következményekkel. Nos, én pontosan így éreztem Armand közelében akár hányszor csak oda kerültem, és valamiért mégis vonzott hozzá, aminek az okát a mai napig nem is tudom. És nem is ez a legdurvább az egészben, hanem… ahogy méricskél, nem egyszer sikerült rajta kapnom amikor szinte felfalt az íriszeivel, habár tulajdonképpen sose voltam tisztában azzal kapcsolatban, hogy bemeséltem magamnak, vagy tényleg megtörtént. És néha elég kétértelmű megjegyzéseket szokott tenni rám, amikor meg nem bírom ki, hogy ne reagáljam le akkor úgy tesz mintha én tettem volna, szóval nagy valószínűség szerint csak bemagyarázom az egészet magamnak, ki tudja milyen okból. Lehet el kéne mennem egy dokihoz aki kivizsgál engem mielőtt meghibbanok, azt nem akarok, az fix. És mégis minden bunkóssága ellenére, mert igen folyton az volt, talán nála tahóbb, bunkóbb embert nem hordott a hátán a föld, én mégis kedves voltam vele, mindig. Mert most őszintén, én nem is értem, Nate szülei hogyan gondolják, hogy ez beválhat nála, vagy miért úgy bánnak szerencsétlennel, mintha ő lenne az Antikrisztus, de még Nate is így viselkedik a saját öccsével. Holott ennek semmi értelme, ha talán egy picikét kedvesebbek lettek volna vele, akkor lehet Armand is teljesen máshogy viszonyulna a saját családjához, vagy ha mondjuk nem dobták volna ki. Ez olyan, minthogy egy gyermeket sem lehet veréssel nevelni, ha nem azzal teszed akkor sokkal nagyobb az esélye annak, hogy nyert ügyed legyen és rövid úton bűnözőt faragj belőle, mintha mondjuk ésszel tennéd mindezt, nem is értem. És akár hányszor szóba került köztünk, vagyis nem igazán nevezném ezt annak, nem tudom minek kellene, mi lenne a helyes arra a dologra. Mert, hogy ha ezt megmertem tenni, az egyébként jó szívű, kedves, és cuki pasim valami olyanná vált amit nem feltételeztem volna róla, ha Armandról volt szó hajtatatlan és keménynek tűnt, mint aki gyűlöli az öccsét, fél tőle, de lehet hogy még undorodik is tőle. Majd egyszerűen csak közölte, hogy ne védjem őt, sőt ne is beszéljek róla, vagy gondoljak, mert ő nem foglalkozik senkivel sem, mindent és mindenkit tönkretesz maga körül, és mindenkit csak kihasznál, egy szóval egy mocskos disznó. Ezt én nem vagyok hajlandó el hinni, és mivel hónapok óta nem hallottam rólam, reméltem, hogy ő is eljön, hogy legalább lássam, hogy jól van. Az az igazság, hogy hiányzik, baromira hiányzik, amit annak teszek be, hogy a barátomnak tudom, azt hiszem. Nate lassan parkol be házuk előtti parkolóba, majd vesz egy mély levegőt, mire én csak lágyan mosolygok, majd lehelek egy könnyed csókot az ajkaira.
-Nem lesz semmi gond,- nyugtatom meg, kipattanok a kocsijából, megigazítom feljebb csúszott fekete ruhám alját, egy fekete térdig érő, pántos ruha van rajtam, fekete magassarkú cipővel, és egy szintén fekete kardigánnal, ében színű fürtjeimet laza kontyban fogtam, amiből pár kósza fürt sikeresen kiszabadult. Lépéseink nyomán halkan koppan cipőm sarka a talajon. Ahogy beérünk a házba, Armand a nappali kanapéján terpeszkedik, de amikor meghallja jöttünket gyorsan felugrik. Nefelejcskék íriszeim végig siklanak tökéletes alakján, megnyugszok, hogy egyben láthatom, eleve annak örülök, hogy láthatom újra őt. Gondolkodás nélkül csúszok ki Nate karjaiból és röppenek az öccse felé, ujjaim a nyakába siklanak, ahogy oda vonom magamhoz, akaratlanul is mélyet szippantok jellegzetes, férfias illatából ahogy orrom nyakának bársonyos felületéhez ér.
-Merre jártál, miért tűntél el…?- kezdem akadozva, és még annyi mindent kérdeznék tőle, de inkább lenyelem azokat és egy pillanatig élvezem parfümjének kesernyés esszenciáját.

avatar
Vendég

Vendég
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Our past lost in space || Liya & Armand
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Loki & Brunnhilde - Past

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Visszatekintés
-