Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 Let me go

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Tárgy: Re: Let me go   Csüt. Aug. 06, 2015 12:52 am

18+

Bár ezt nem mondom ki hangosan, örülök neki, hogy Carl még véletlenül se hagyja, hogy John hozzáférjen a fenekemhez. Lehet, hogy ettől rigolyásnak tűnök, de a testemnek ezen részét nem akarom egy ilyen értelemben kvázi vadidegennel megosztani, aki ráadásul az imént éppen arról tett tanúbizonyságot, hogy ő egyből szeret durván a lovak közé csapni. Így aztán megkönnyebbülten simulok neki az idősebbik mágus mellkasának, miközben a férfiassága bennem dolgozik, s a tanítványával együtt igencsak eredményes munkát végezve juttatnak el a csúcsra.
- Nem mondod? - súgom vissza kissé erőtlenül, mert mégis mit lehet erre mondani? Az biztos, hogy Carl nagyon ért hozzá, hogy átlökjön azon a bizonyos palánkon, s ha nem épp pillanatokkal ezelőtt értem volna el az orgazmust, akkor most, a szavai hatására ez egészen biztosan bekövetkezett volna. Túlságosan is a hatása alá tudok kerülni? Meglehet. De nem érdekel.
Tudom, hogy velem ellentétben a két mágus még sehol sem tart az élvezetek elérése terén, bár Carl annak idején említette nekem, hogy ő valójában az egész folyamatot élvezi, elejétől a végéig, azért most már jó lenne, ha lassan ők is eljutnának a végére, ez igaz. Ennek egyik előjele, hogy egyszerre kezdik el kényeztetni a melleimet, amit egy elégedett sóhajjal nyugtázok, miközben persze az altestem se marad ki a jóból… S végül odáig jutunk, hogy már John felett vagyok lovaglóülésben. Hiába nem látom, a méretéből pontosan tudom, hogy ő az, s nem az a mágus, akihez valójában hozzá vagyok szokva.
Ezúttal sem panaszkodom, amikor, még ha csak egy rövid időre is, de Carl ismételten a számba adja a férfiasságát. Már-már megszokott rutinnal kényeztetem egy darabig, mígnem újra magamra hagy… azaz jobban mondva, Johnnal, aki továbbra is ott mozog bennem, s mintha próbálná magára vonni a figyelmemet a mozdulataival. Pedig tudhatná, hogy ez egy igencsak hallva született ötlet… Hiszen engem sosem érdekelt ebben az értelemben, most is csak a kettejük vérében kerengő alkoholnak köszönhető, hogy idáig jutottunk.
Őszintén szólva, fel sem fogom eleinte, hogy mi történik velem, hiszen a helyzet kezdetben szinte ugyanolyan, mint néhány perccel korábban, amivel nincs is semmi bajom… Sőt, még akkor se gondolok kimondottan rosszra, vagy fogok gyanút, amikor Carl a hátam mögé kerül. Ennyiből még elég sok mindenre lehet gondolni, így nekem se az jut eszembe első körben, ami végül is történik velem, s amit egy nem kissé meglepett kiáltással veszek tudomásul… Miszerint a mágus hímtagja annak ellenére merül el bennem, hogy mindeközben az egykori tanítványa éppen azon van, hogy minél jobban kitöltse a hüvelyemet. Körmeim John vállaiba méllyednek, és a legkevésbé sem érdekel, hogy ezzel esetleg fájdalmat okozhatok neki, sőt, éppen ellenkezőleg, nagyban teszek az egészre. Amiatt se zavartatom magam, hogy a karcolásokból még a férfi vére is kicsordul. Igazán megérdemli. Végül is, ha nem jön ide, nem kerülök ebbe az igencsak fájdalmas helyzetbe, amitől csillagok táncolnak a szemem előtt, és már gondolkodni sem tudok, csak egyre artikulálatlanabb nyögésekre telik tőlem. Nem is bírom sokáig ezt a szituációt, így néhány rövid - ám számomra az örökkévalóságnak tűnő - perc elteltével ismételten elérem a csúcsot, az este folyamán már ki tudja hányadjára, hiszen ki az az ostoba, aki számolja az ilyesmit… Bár kétségtelenül ez lesz az este számomra legemlékezetesebb pontja, hiszen mégis csak ez a legfurcsább orgazmus, amelyben valaha is részem volt. Keveredik benne a fájdalom és az élvezet, egy igencsak érdekes mértékben, amilyenben még sohasem próbáltam. De nem is tervezem megismételni, ami azt illeti… Ahhoz nem volt annyira jó, ezt el kell ismernem.
Kimerülten rogyok össze, amikor az orgazmus utolsó hulláma is sikeresen végigvonul rajtam, s vagy Johnon, vagy az ágy matracán landolok végül. Lehunyom a szemem, s halkan, szinte csak magamnak, azt motyogom:
- Ebből ne csináljunk rendszert - kérem. Kissé nehézkesen bár, de felemelem a kezem, s kioldom a szemem elé kötött nyakkendőt, amit aztán ledobok magam mellé. Mos egy jó ideig nem lesz rá szükségünk.
Egyszer elment ez a nem mindennapi akció, nem mondom, hogy annyira borzalmas lett volna, de többször kétlem, hogy kibírnám. Lehet, hogy vámpír vagyok, és mint ilyen, a porhüvelyem elég sok terhet elbír, de nem tartom valószínűnek, hogy ez a kettős behatolás is közéjük tartozna. Sőt, biztosan nem.
Lehunyom a szemem, s kissé akadozó légzésemre figyelek, próbálok helyrerázódni, de ez nem megy majd olyan gyorsan, azt hiszem. Nem akarok mást, csak pihenni, és elfeledkezni a fájdalomról, amiben az imént részesítettek ezek ketten.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Csüt. Aug. 13, 2015 11:54 pm

+18

Olyan alkohol mámorban párolt este ez, amihez foghatót nem éltem még át. Voltam már részeg, de ennyire még egyáltalán nem... lehet túl sokáig állt ez a vodka és ennyi évszázad nagyon durván megérlelhette. Na meg eléggé le is tisztulhatott, mert a rosszullét nem jelentkezik, csak a zsibbadó lebegés, meg a rossz hangok a fejemben, amire hallgatok, amik jó ötletnek tüntetnek fel mindent, ami egyébként elítélendő lenne részemről... ész pajtás szögre akasztotta magát most. Túl sokáig nélkülöztem Mayát az életemből s az ilyen érintéseit is, ez pedig ilyen állapotban oda vezet, hogy extremitásokra is kapható vagyok. Vagy nem így van? Már magam sem tudom... csak a vágy van, meg a fura, perverz izgalmai ennek a hármasnak. Maya kéjes nyögései, hangjai, az érzetek mind-mind ennek a malmára hajtják a vizet s csak többet akarok. Lassan már kielégülést, mert kezd az egész túlfeszíteni. Nagy a kísértés, hogy engedjek Maya ajkai és nyelve kényeztetésének, de valami ami bennem munkál, ennek ellene szegül, még többet akar s azon venném észre magam, ha józan lennék, hogy már motorikusan cselekszem is. Utolsó ostrom lesz ez minden bizonnyal, most már tényleg csak magammal gondolok s így is cselekszem, Maya hangjai pedig felkorbácsolnak eléggé, az pedig, amikor eléri a csúcsot, engem is átlök a peremen, de kis értelmem még ekkor átszól a ködön s megteszek annyit, hogy Maya testét kissé megemeljem, hogy ha én el is megyek, John kielégülése semmiképp se odabent történjen meg. Így járt... Viszont ezzel együtt úgy érzem, hogy erőm is elhagy, na meg tudatom is lassan... - Mondtál valamit? - Maya szavai nem is jutnak el nagyon tudatomig s az én szavaim hangzói meg összeolvadnak valamelyest és a végén már horkolásba is csap, ahogy kinyúlva húzom a lóbőrt. John pedig bár részeg, inkább fogja a cuccát, öltözik, ír pár sort egy papírra, amit a kezem mellé rak, majd angolosan távozik...

Másnap reggel érdekes módon nem kelek fejfájással és a közérzetem sem rossz, bár lassan eszmélek. Ami először eljut a tudatomig, az a papír érintése a kezemnél. Magam elé veszem s homályos látással, de elkezdem kibetűzni a sorokat.

"Carl cimborám, remek kis este volt, köszi szépen. Régen láttalak ilyen részegnek és nem hittem volna, hogy ilyet fogok látni tőled, mint tegnap este, de... mindig vannak meglepetések. Mondjuk azt se hittem volna, hogy nem jössz rá, hogy hibrid vagyok és vannak különleges képességeim... de ezek szerint téged egész jól lehet manipulálni, ha arról van szó... tegnap este se kellett sok. Ami miatt meglátogattalak, hogy el akartam mondani, elhagyom Amerikát és vándorlok kicsit erre-arra, de azt hiszem a tegnapi után nem lennék ott a búcsú pillanatában..."

Eddig jutok, amikor összegyűröm és felgyújtom a papírt dühömben. Beütnek az emlékképek tegnap estéről s a pillanat, amikor ahelyett, hogy megütöttem volna John-t, megkezdődött az őrület. Nem kellett volna a szemébe néznem... az ágyon ülök és magam elé nézek, majd arcom a kezeimbe temetem. Nem igaz, hogy így át tudott verni. S most mi lesz velem és Mayával? A hálóban nincs, bár a cuccaiból láttam még itt...

avatar

animae scrinium est servitus

Play-by : Andrew Cooper
Vonal1 :
Faj : mágus
Posztok : 1741
Kor : 334 év
Lakhely : Bellevue
Rang : boszorkánymester-tanács tag
User neve : G
Vonal2 :
Különleges képesség : mágus vagyok....
Foglalkozás : jelenleg történelem-latin szakos tanár
Felöltött alak : ember
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Pént. Aug. 14, 2015 12:15 am

Reggel én térek magamhoz elsőnek, s az igazat megvallva, nem nagyon tudom felfogni, hogy tényleg az történt, ami. Nem mondom, megfordult a fejemben annak idején párszor, hogy mi lenne ha... De sosem feltételeztem volna magamról - Carlról meg főleg nem -, hogy tényleg bevállalt volna ilyesmit. Mindenesetre, amikor magamhoz térek, kimászom az ágyból, és felöltözöm, az időt pedig, amíg arra várok, hogy a mágus magához térjen, nemes egyszerűséggel takarítással töltöm. Nem ér váratlanul, hogy Johnt nem találom a házban, sejtettem, hogy az este után a lehető leggyorsabban igyekezett elhúzni a csíkot. Hogy miért épp takarítással töltöm az időt? Nem mintha Carl házában akkora kupleráj uralkodna, de jól esik az előző este romjait eltüntetni. Igaz, ezzel nem lehet meg nem történtté tenni a dolgot, de tudom, hogy ez finoman szólva is irreális elképzelés lett volna a részemről.
Miközben a nappaliban törölgetem a port, egy aprócska doboz kerül a kezembe, amelynek tetejét véletlenül pattintom fel, miközben a kendős ujjaim végigsimítanak rajta, hogy azt a vékony koszréteget eltávolítsák.
Legnagyobb meglepetésemre, egy gyűrűt veszek észre benne.. Ahogy a kezembe veszem, látom, hogy egy női ékszerről van szó, ám nem mai darab, nagyjából húsz évvel ezelőtti modell lehet, talán még valamivel régebbi is. Bár sok ékszerem van otthon, ehhez hasonló, apró köves darabot nem tartok közöttük, így nem tudom pontosan, mikori lehet. De nem is számít.
Egy azonban biztos: az én ujjaimra elég bő lenne, elvégre a magasságomból eredendően legtöbbször a gyermekméretű holmik jönnek rám - kivéve a felsőkből -, olykor még ékszerekből is, tehát biztosan nem nekem szánta Carl. Ahogy jobban szemügyre veszem, egy monogrampárt veszek észre, amit a gyűrű belső oldalába gravíroztak: C+A.
Ki lehet az az A?, teszem fel magamban a kérdést, miközben érzem, hogy összeszorul a torkom. Akaratlanul is az jut eszembe, hogy ez a gyűrű akár többet is jelképezhet, mint egy egyszerű kis csecsebecse, amit Carl a szeretőjének ajándékozott, aztán valahogy mégis a nyakán maradt. Ez akár egy eljegyzési gyűrű is lehet, s már a puszta gondolattól is úgy érzem magam, mintha gyomron vágtak volna.
Nem az fáj, hogy a távollétemben új életet kezdett, hiszen ez várható volt több évtizednyi különélés után, mondhatni számítottam is rá. Nekem is meglehetett volna rá az esélyem, ha nagyon akarom, mégis másként döntöttem, mert... Nem is tudom miért. Valahogy az tűnt helyesnek akkoriban.
Sokkal inkább az zavar, amit ez a kis apróság jelképezhet... Azt, ami a másik nőnek, vagy lánynak az ölébe hullhatott akár, míg nekem sohasem adatott meg. Száz éven keresztül arra vártam, hogy egyszer, talán túllép azon, hogy mint a tetetett feleségét mutasson be, s végül tényleg el is vesz, ha már ennyi időt együtt töltöttünk... De most úgy érzem, mintha elárultak volna.
Azt hittem, Helena miatt soha senkivel nem lenne hajlandó meglépni ezt a dolgot, de úgy tűnik, tévedtem. Csak én nem voltam elég jó neki. Talán csak arra voltam jó, hogy mossak-főzzek rá, s esténként kedvét lelje rajtam. Ha ez igaz... Hibát követtem el. Nem kellett volna megkeresnem. Mégis, hogy feltételezhettem, hogy minden rendben lesz köztünk, és úgy tehetünk, mintha mi sem történt volna, amikor itt van a kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy igenis történtek bizonyos dolgot az elmúlt időszakban... S ettől egy darabka rongynak érzem magam. Mintha csak kihasznált volna.
Később motoszkálást hallok a hálószobából, s ezúttal nem várom meg, hogy ő jöjjön ki, én lépek be a még kissé félhomályban úszó helyiségbe, amit a félig lehúzott reluxáknak köszönhetünk.
Kezemben a gyűrűvel lépek oda hozzá.
- Azt hiszem, ez a tiéd. Véletlenül találtam. - adom a kezébe, s meglepve tapasztalom, hogy kissé megremeg a hangom, mintha csak megpróbálnám visszafojtani a feltörni készülő sírást.
Veszek egy mély levegőt, hátha az segít.
- Tudod, évekkel korábban megmondhattad volna, hogy nem vagyok elég jó neked.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Szomb. Szept. 12, 2015 7:10 pm

Hiába nem érzem, hogy másnapos lennék, csak lassan és nehezen áll össze a kép, ami a tegnap estét és ma hajnalt illeti. Ennyire öreg lennék, hogy arövid távú memóriám ilyen szegényesen működjön? Nem, ennyire durva kieséseim nem szoktak lenni, hiába emlékszem a régebbi dolgokra jobban, mint hogy hová tettem le a tollam mondjuk. Ez még ahhoz is szélsőséges. Foszlányok és foltok vannak csak a fejemben, de amint egykori tanítványom írását megtalálom s végigfutom egy pontig a sorokat, elevenembe vágnak hirtelen az emlékek. Nem tehetek róla, elfog a méreg, a kétségbeesett düh, így felgyújtom a levelet, mi szempillantás alatt hamvad el. Kedvem lenne törni-zúzni, mert nehezen tudom nyugodtan és épp elmével elfogadni és felfogni, ami történt. Hogy lehettem ennyire rövidlátó? Jó, a poharazgatás nem segített a dolgon, az nyilván való. És ha nyugodt pillanatomban lennék, akkor tapasztalatlan jóindulatomnak tudnám be, hogy Johnnál nem jöttem rá időben ki és mi is ő. Az első tanítványom volt, ebben pedig módfelett járatlan voltam addig, hiába mondhattam már nem egy évet magaménak ezen a sártekén. Miért ülök most mégis az ágyon nyugodtan s mély légzésemen kívül nincs más jele idegállapotomnak? Mert félek, ha megmozdulnék, tényleg elszabadulnék s nem sok jó történne. Labilis az állapotom, nem is kicsit. Maya érkezése pedig nem segít a helyzeten. Elégettem a levelet, fogalmam sincs mit és hogy mondhatnék neki s ez miként fog hatni rá, eleve ami történt,miként hatott rá. Alig találtunk vissza egymáshoz s már is itt a dilemma. Ez még inkább a tehetetlenség szorongató érzésével tölt el. Szavaira és tetteire azonban eddig lesütött szemem rá emelem s azok őszintén kerekednek el, majd az ernyedt kezeimbe pottyantott tárgyra nézek. Egy gyűrű. Aztán rá. Aztán megint a gyűrűre és kitör belőlem a nevetés. Kész, ennyi, akár hozhatják a kényszerzubbonyt is, legalábbis egy külső szemlélő ezt gondolhatja, engem azonban inkább őrült nyugalom száll meg. - Igen, az enyém. - jelentem ki, mikor már nem annyira nevetek s ismét komolyabb vagyok. - Ugyanis karácsonyi ajándék lett volna, de akinek szántam, sose kaphatta meg. - eddig tartott ki a kis megkönnyebbülés derűje, nagyot sóhajtok. - Nem tudtam volna semmit mondani évekkel korábban, mert akkor is az volt a helyzet, mint most: csak te voltál és vagy nekem. - keze után nyúlok finoman, a gyűrűt félre téve. - Butaság lenne tagadnom, hogy közte nem történt semmi... fél hónapig volt egy barátnőm, akinek ezt szántam ajándékként. Viszont ő már nincs... - kis szünetet tartok, de csak kimondom végül. - Az élők sorában sem. - jellemző, hogy Aurélie karácsony előtt tűnt el és ezáltal minden bizonnyal halt is meg, ismerve az ő defektes képességét. Miért lettem ilyen nyugodt? Mert ez könnyen magyarázható és megoldható kérdés volt. Amikor őt megismertem, Mayáról évtizedek óta semmit se tudtam és egy fél hónapos kapcsolat... nos, nem nyom sokat a latba.

avatar

animae scrinium est servitus

Play-by : Andrew Cooper
Vonal1 :
Faj : mágus
Posztok : 1741
Kor : 334 év
Lakhely : Bellevue
Rang : boszorkánymester-tanács tag
User neve : G
Vonal2 :
Különleges képesség : mágus vagyok....
Foglalkozás : jelenleg történelem-latin szakos tanár
Felöltött alak : ember
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Szomb. Szept. 12, 2015 7:43 pm

Az ember azt hihetné, hogy a tegnapi után, már nem történhet semmi rossz. Na, nem mintha bánnám a történteket, hiszen mindannyian benne voltunk elég vastagon, így ez nem olyan, mintha megcsaltam volna, vagy ilyesmi... De azért van abban valami elég durva, hogy az a férfi, aki máskor akár attól is féltékennyé vált, ha valaki megpróbált flörtölni velem, most készakarva osztozott rajtam a volt tanítványával.
Erre most itt van ez a kis apróság, amitől úgy érzem, mintha a világom egyszerűen kifordult volna a sarkaiból... De tudnom kell, mi az igazság, ezért is viszem be a hálóba ahelyett, hogy csak úgy visszatenném a helyére, majd szépen elfelejteném, hogy egyáltalán létezik. Erre úgysem lennék képes.
Nem tudom mire számítottam, amikor a kezébe adtam a gyűrűt. Talán arra, hogy dühös lesz, amiért megtaláltam, jóllehet ő tette olyan helyre, ahol csak a vak nem vette volna észre, főleg rendrakás közben. De arra, amit tesz, egészen biztosan nem. Ez az elmúlt néhány nap eddig is elég abszurd volt, még kettőnkhöz mérten is, de ez most valamilyen rekordot is meg fog dönteni, úgy érzem.
Amikor elneveti magát, a kezem akaratlanul is ökölbe szorul, és érzem, hogy kezd bennem felmenni az a bizonyos pumpa. Képes ezen nevetni? Most komolyan? Hallgatom a magyarázatát, s közben igyekszem lakatot tenni a számra. Tehát valóban volt valakije, mint ahogyan azt nem volt nehéz kitalálnom. És bár nem volt tartós, azért felvet bennem bizonyos aggályokat ez a történet. Értem, amit mond, de egy pillanatig sem érzem jobban magam tőle, sőt, ha lehet, még dühösebb leszek. Tényleg ennyiről van szó? Az a néhány hét elég volt ahhoz, hogy olyasmit akarjon adni neki, amihez foghatót én sose kaptam tőle? Aminek komoly jelentése lehetett a számára?
- Engem ez nem vigasztal - húzom el a kezem. Magam se nagyon hiszem el, de most a legkevésbé sem vágyom rá, hogy hozzámérjen. Ilyen körülmények között valahogy nem megy.
- Tudod te, milyen érzés ezt látni nekem? Lehet, hogy szerinted semmiség, de nekem azt juttatja eszembe, hogy egy ilyen kis csecsebecse akár többet is jelenthet, mint egy mezei ékszer... Én több, mint száz évig éltem veled, Carl. Nem fél hónapig találkozgattam veled. Erre ő egy eljegyzési gyűrűnek is beillő ékszert kapott volna tőled... Én meg... - ezt már nem tudom folytatni.
Lassan beszívom a levegőt, majd kiengedem, mielőtt tovább beszélnék. Hátha ez segít. Bár érzem, hogy kezd rajtam eluralkodni a düh. De nem a lányra vagyok dühös, akit nem is láthatok már ezek szerint, hanem egyedül Carlra.
- Nem tőle sajnálom, biztosan megérdemelte volna, ezt nem vonom kétségbe, csak nem értem. Ezek szerint, többet ért neked, mint én. - sóhajtok.
Mondjuk nem tudom, mit csodálkozom ezen, biztosan nem egy vérszívó volt, aki saját magán túl nem sok mindent tud nyújtani egy mágusnak. Elhátrálok Carltól, és úgy nézek rá, mintha egy idegen lenne. Mi a fenét keresek én még itt? Csinálnom kell valamit, mielőtt megbolondulok. Odalépek a szekrényhez, és a saját ruháim között kezdek el turkálni. Ha mást nem, legalább felöltözöm. Utána ráérek kitalálni, mi legyen a következő lépés... Talán vissza kellene mennem Kanadába. Itt most képtelen vagyok megmaradni. Így nem megy. De milyen érdekes, hogy a tegnap este történtek most már eszembe se jutnak, mintha meg sem történt volna. Egyre csak az jár a fejemben, hogy mennyire ostoba voltam, amiért idejöttem, sőt, még abba is belementem, hogy egyetlen éjszakára alapozva ideköltözöm, de most mintha borulna az egész. Mindez azért, mert találtam valamit, ami emlékeztet rá, hogy Carl talán sosem tartott magához méltónak. Fenébe az egésszel!
Majd, ahogy eddig jutok a gondolatmenetben, rájövök, hogy mindez kezd sok lenni... A tegnap este és a ma reggel, de úgy összességében a hétvége teljes menete, és a benne rejlő feszültség egyszeriben kirobban belőlem. Olyan, mintha átszakítana egy gátat, ami azért volt felelős, hogy józan eszemnél tartson, ám úgy tűnik, ennek most búcsút inthetek egy időre. Azon kapom magam, hogy a vámpírként szerzett sebességemet kihasználva, egyszer csak ott termek előtte, és gondolkodás nélkül csapok le szemfogaimmal a nyakára, miközben a körmeim a bőrébe mélyednek, és a szokásosnál mélyebb sebeket ejtenek a hátán. Az sem érdekel, ha megpróbál ellökni magától, nem bírok parancsolni magamnak. Kell vagy egy perc, mire felszáll az agyamat ellepett lila köd, és hajlandó vagyok elengedni őt. Ijedten iszkolok távolabb tőle - hacsak nem tart vissza - és zavartan törlöm le a számról a vért.
- Én... nem tudom mi ütött belém - motyogom félve. Ilyen még sohasem fordult elő, pedig nem tegnap óta ismerjük egymást.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Kedd Szept. 15, 2015 12:58 pm

Kezdek begőzölni, biztos. Miért nevetem el magam? Nem is tudom... valahol megkönnyebbülés, hogy olyannal gyanúsítanak, amit el se követtem, nem pedig a tegnap este ingoványos talaján kell lépdelnünk. Megkönnyebbülök, és abban bízok, hogy könnyen lehet tisztázni a dolgot és megoldani, ezért nevetek. Na meg azért, mert a maga módján tragédia kapcsolódik a gyűrűhöz s ezt így könnyebb kezelni, legalábbis úgy érzem, az elmém így védekezik. Lehet elhibáztam a számítást. Sőt, biztos. Nem úgy látom Mayán, hogy a kívánt hatást értem volna el. Jó, nevetésem biztos nem jó irányba terelte a dolgokat, de a spontán reakció ellen bajos volt bármit is tenni. Érzem, hogy gond lesz, mert elhúzza a kezét is. - Te meg?! - fortyanok fel, hiszen kissé felpaprikáz amit mond és ahogy mondja. - Azért meglep, hogy a több mint száz év alatt nem ismertél meg annyira, hogy ne hidd azt, fél hónap után képes lennék valakit eljegyezni! És ne csinálj úgy se, mintha soha nem kaptál volna tőlem semmit! Kaptál te is olyan ékszert, amire rá lehetett volna mondani, úgy emlékszem nem is egy gyűrűt adtam neked... és akár ez, azok is egyszerű ajándékok voltak! - nem vagyok már oly nyugodt, bosszant az egész, pláne, hogy az életem hajnalán megélt eseménysor óta mintha babonásan ódzkodnék az ilyesmitől. Sajnálatos jellemhiba, hogy ha a rossz tapasztalat után kisütöttem, hogy ez nem nekem való, akkor azt elfogadom és nem is nagyon változtatok ezen a nézőponton. - De az ilyen csecsebecsék semmit nem érnek amellett az idő mellett, amit neked adtam a magaméból. Lehet, hogy te halhatatlan vagy, de én nem, és ez nálunk ezer gyűrűnél is beszédesebb. - teszem még hozzá, valamivel nyugodtabb hangnemben,amikor Maya ismét elmondta a magáét arról, hogy ő mennyit is ér nekem. Próbálok magamra nyugalmat erőltetni, és látom ő is, így olyan ez, akár a kötéltánc. Mondhat akármit, az én világomban ha ennyi időt szánok valakire, ennyi időn át élek vele, majd most is gondolkodás nélkül folytatnám, az beszédesebb akármilyen sablonos szertartásnál. Arról meg ne is beszéljünk, hogy amíg együtt voltunk a házasságkötés máshogy nézett ki és a pap előtt egy vámpír meg egy mágus elég érdekesen mutatott volna, főleg a vámpír... manapság polgári módon könnyen meg lehetne oldani, na de 1840-ben? Nem ilyen időket éltünk... a 20. század elején pedig már eszembe se jutott, mert akkorra az évtizedek arról győztek meg, hogy jól és boldogan tudunk együtt élni ilyesmi nélkül is. Tévedtem volna? Lehet, de nincs időm végiggondolni, mert ami történik, azon meglepődök és fel is kiáltok. Nem mindennap tépik fel az ember fiának ütőereit, még ha vámpírral él, akkor se. Érzem, hogy Maya most túl messze ment, ahogy ösztönösen próbáltam mozdulni, még szélesítettem is a seben így nem csak ő kap a véremből, de az ágy is. Próbálnék küzdeni, de nem vagyok erre alkalmas állapotban, túl sok a hirtelen vérveszteség, szemem előtt sötét foltok táncolnak s mikor Maya végre távolodik, nem lesz jobb a helyzet, mert a seb még nyílt, a vér meg folyik... utolsó erőm összeszedve kezd némán mozogni az ajkam, hogy tartalékaim mozgósítva legalább a sebet begyógyítsam. Ez még sikerül, mielőtt végleg elsötétülne a világ és kinyúlnék a vériszamos ágyon. Elvérezni már nem fogok, de így is sok vért vesztettem, egy halandó már az alagút felé tartana, én meg még meg is úsztam...

avatar

animae scrinium est servitus

Play-by : Andrew Cooper
Vonal1 :
Faj : mágus
Posztok : 1741
Kor : 334 év
Lakhely : Bellevue
Rang : boszorkánymester-tanács tag
User neve : G
Vonal2 :
Különleges képesség : mágus vagyok....
Foglalkozás : jelenleg történelem-latin szakos tanár
Felöltött alak : ember
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Kedd Szept. 15, 2015 2:01 pm

Eddig sem volt egyszerű ez a történet, de most, hogy már vádaskodunk is, csak egyre rosszabb és rosszabb lesz az egész. Talán még sohasem fordult elő, hogy így veszekedtünk volna… Bár talán azért is, mert ez így, ebben a formában soha nem is merült fel kettőnk között. Most pedig igen, és kezd kész katasztrófába torkolni az egész. Újra és újra felmerül bennem a kérdés, hogy miért is nem hagytam őt békén azáltal, hogy feladom évekkel ezelőtt, és soha nem keresem meg? Legalább nem csesztetném a hülyeségeimmel.
- Honnan is tudhatnám? Hetvennégy éven át semmit nem tudtam rólad… Ebben a világban történnek már ennél cifrább dolgok is. Például a tegnap este, ami megint csak nem jellemző rád - sóhajtom. Ez persze nem jelenti azt feltétlen, hogy Carl fejjel rohant volna a falnak, de ki tudja… Most már úgy érzem, semmiben sem lehetek biztos.
Amikor a halhatatlan voltamról beszél, az ajkamba harapok, mielőtt még valami olyat mondanék, amit nem akar hallani. Közel kétszáznegyven év telt el azóta, hogy találkoztunk. Ő gyakorlatilag azóta temeti magát, mondván, velem ellentétben, nem fog örökké élni, ami igaz is… De ahhoz képest, hogy mennyire készül a halálra, még mindig itt van! Honnan tudja olyan biztosra, hogy nem él még mondjuk legalább kétszáz évig… De mondok jobbat…
- Miből gondolod, hogy nem fogsz túlélni engem? Lehet, hogy elméletben én vagyok a halhatatlan, de ha nem lenne a képességem, amiről sokáig sejtelmem sem volt, már nem élnék. Csak egy hamukupac maradt volna belőlem Saigon valamelyik utcácskájában. A halhatatlanság relatív, Carl. Nagyon jól tudod, egyszer én is ember voltam. És egy olyan kultúrában nőttem fel, ahol számított az ilyesmi, bennem pedig megmaradt az igény, még ha nevetségesen is hangzik. De nem kell félned, soha többet nem fogom szóba hozni - mondom végül, bár az is lehet, hogy azért se fog többet ilyesmiről hallani, mert látni sem bír majd.
És nem azért mondtam el neki mindezt, hogy mégegyszer jó alaposan vérig sértsem, mielőtt kipenderít az életéből, hanem azért, mert ez az igazság. Ha a törzsemet nem irtották volna ki az európai emberek meg a betegségeik, hozzámentem volna az egyik fiúhoz, és alighanem szültem volna egy fészekaljnyi gyereket, majd meghaltam volna, mint aki jól végezte dolgát. Tehetek én róla, hogy ennek az elvárásnak a lenyomata megmaradt bennem, még akkor is, ha a lehető leglehetetlenebb ember mellett találtam meg a boldogságot végül? De mindez már úgysem számít.
Ezzel együtt érzem, hogy egyre nehezebb megőriznem a józan eszemet. Mintha összeroppannék a nyomás alatt. Túl sok ez már nekem… az elmúlt éjszaka, a veszekedés, meg egyáltalán, a tény, hogy mindig a saját korán lovagol… Mindez pedig egyszeriben robban, s vezet el odáig, hogy megtámadom, annak ellenére, hogy soha ezelőtt - eltekintve a legelső alkalmat - eszembe se jutott ilyesmi. Az pedig, hogy át is mentem egy bizonyos határon, csak még jobban kiborít.
Megkönnyebbülten látom, hogy a sebe bezárul, ami elidegeníthetetlen bizonyítéka annak, hogy annyira végzetes hibát mégsem követtem el, ha képes meggyógyítani magát, már, ami a testi épségét illeti… Lelkileg viszont egészen más a helyzet. Még sohasem fordult elő velünk, hogy rátámadtam volna. Persze, megesett, hogy túl sokáig vártam az ivással, ami azzal járt, hogy már-már kontrollálhatatlanul kívántam a vért, de még ilyen helyzetben is volt annyi eszem, hogy szóljak neki, és engedélyt kérjek…. Most viszont semmi. Mintha egyszerűen előtört volna belőlem az állat, pedig Carl azon kevesek közé tartozik - sőt, talán ő az egyetlen - akiről szentül hittem, hogy sohasem tudnék neki ártani. Úgy tűnik, tévedtem. Méghozzá hatalmasat. Ha az eddigiek után nem akart páros lábbal kirúgni az ajtaján, hát most lehet, hogy megteszi majd, persze, csak miután magához tért, hiszen azt megelőzően elég bajos lenne. A két kezembe temetem az arcomat, és nem tudom, mi tévő legyek. Kezdek bepánikolni. Mindent elrontottam. Ha volt is bármi szemernyi reményünk arra, hogy újra fel tudjuk venni a régi fonalat, most ez alighanem füstbe ment. Nem tudom, mit gondolt rólam eddig, de ha valamilyen csoda folytán nem tartott szörnyetegnek, most biztosan annak fog… Én legalábbis ebben a szerepben látom magam. Ő eszméletlenül fekszik vérbe fagyva, én pedig kezdem úgy érezni, mintha kicsúszna a lábam alól a talaj. Egyszerűen nem tudom, mit kezdjek magammal. Eltelik vagy két perc, mire összeszedem magam, és jobb ötlet híján kimegyek a fürdőszobába, majd egy meleg vizes szivaccsal térek vissza, hogy azzal töröljem le a vérét, ami lassan kezd megalvadni a nyakán. Tudom, le is nyalogathatnám, de az iménti után finoman szólva undorodom az ötlettől… Lehet, hogy át is szokom a tasakos vérre, mert ez most több, mint elég lecke volt. Nem akartam megölni, ennek ellenére majdnem sikerült. Félve, kissé reszkető kézzel igyekszem rendbe tenni, miközben egyre jobban és jobban rettegek attól, hogy mi lesz, ha felébred. Lelkiekben mintha felkészülnék arra az eshetőségre, hogy kidob innen, ennek ellenére, nem kezdek csomagolni. Egyszerűen nem visz rá a lélek. Amikor végzek a bőre megtisztításával, nem tudom megállni, hogy futólag meg ne érintsem az arcát.
- Sajnálom - motyogom, bár, hogy neki, vagy csak magamnak, azt nem tudom.
Mindenesetre felállok, majd távozás után csöndesen becsukom magam mögött a háló ajtaját, és bezárkózom a fürdőszobába. Ez alighanem igencsak önző és kicsinyes dolog a részemről, de egyszerűen nem merek a szeme elé kerülni, amíg nem muszáj. Kimosom a vértől kissé barnássá vált anyagot, majd a kád szélén ülve újra összeomlok. A könnyeim megállíthatatlanul törnek utat maguknak a felszínre. Nevetséges… miután bevonult, megfogadtam, hogy soha többet nem fogok sírni. Ehhez képest, amióta újra felbukkantam az életében, ez már a második alkalom… Alig negyvennyolc óra alatt. Mi ütött belém? De, ami a legfontosabb… hogy fog reagálni Carl, amikor magához tér? Megbocsát nekem egyáltalán?

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Szer. Szept. 16, 2015 11:04 am

- Az más, nem voltam önmagam... John manipulált. - sütöm le szemeim, mert szégyen számomra még mindig, hogy így belesétáltam csapdájába. De hát túl jó szándékú tudok lenni az emberekkel, mert természetemnél fogva erre hajlok. Mint annak idején, amikor találkoztam Mayával... az is egy pillanat műve volt, hogy megkegyelmeztem neki. És most meg itt vagyunk és vitatkozunk, mondhatni úgy, ahogy még soha, vagy csak nagyon ritkán. - Ugyan! - legyintek kelletlenül. - Én elég sokszor jártam a halál árnyékában a négy háború alatt... és ami a mostani időket illeti, ha nyílt harcok nincsenek is, nem kevésbé félelmes események vannak mozgásban, amik rám is kihatással vannak... Mintha az én kultúrám nem ilyen lett volna! Nekem még szerencsém is volt, hogy nem szerveztek nekem a szüleim házasságot, mert közbe jött az élet, de ha nem alakult volna úgy, ahogy, akkor tizennyolc évesen el kellett volna vennem egy nőt, akit még csak nem is ismertem. - vonom meg a vállam, hiszen az én kulturális örökségemben is alapkő volt a házasság, ráadásul az elit tagjaként az érdekházasság. Lehet ezért nem is gondolok oly szívesen vele? Nem kizárt... luxus lett volna szerelemből házasodnom és az sem sikerült. Ami pedig eztán történik... Nos, az teljesen meglep és lényegében lezárja bizonyos módon a vitát, legalábbis engem kikapcsol belőle, merthogy majdnem halálközeli élménnyel ér fel Maya vad támadása. Annyira meglep, hogy ebben a helyzetben semmit sem tudok tenni ellene. Még közben se akarom elhinni, hogy ez történik! Utána pedig alig tudok másra koncentrálni, csak arra, hogy valami módon még megmentsem magam, ami az utolsó erőtartalékomba kerül s végül bekómázok, de legalább már zárt sebbel. Utána pedig jön a nagy sötétség, nem is tudom mennyi ideig. Nem térek most gyorsan magamhoz, teljesen ingermentes környezetbe zuhant a tudatom, egyfajta transzba, ami alatt a mágiám regenerálja a szervezetem, de kizárja a külvilágot. A seb rendben van, de a vérnek újra kell termelődnie, mert az életveszélyes küszöböt már jócskán elérte a veszteség s halandóknak ilyenkor orvosi segítség kéne, de a mágiám még ezt megoldja, ha kell is hozzá több, mint egy óra. Így térek végül magamhoz kótyagos fejjel, apokaliptikusnak ható környezetben. Szédülve próbálok felállni, s lassan sikerül is. Nem siettetek semmit, mert abból csak baj lenne, de szervezetemnek így van ideje napirendre térni a dolgok felett. A tudatom már más lapra tartozik a történtek kapcsán. Mayát nem látom sehol, de a cuccai még itt vannak, tehát valahol a házban lehet, én pedig a keresésére indulok. Hogy miért? Mert ezt rendezni kéne, úgy gondolom. Nem lehet csak a szőnyeg alá söpörni és ellétezni a világba... miután a házat végigjárom, végül a fürdő ajtaját találom zárva, tehát minden bizonnyal itt lehet. - Bejöhetek? - bekopogok s csak ha megengedi, akkor megyek be, és megállok tőle egy fél méter távolságra. - Ironikus, hogy az imént arra célozgattál, túl is élhetlek... most majdnem megoldottad az ellenkezőjét. - jegyzem meg kissé könnyedemben, mint ahogy ezt a helyzet komolysága indokolná. Maga az életveszély nem volt új, nem az első eset volt, hogy meleg helyzetbe kerültem életemet illetően.

avatar

animae scrinium est servitus

Play-by : Andrew Cooper
Vonal1 :
Faj : mágus
Posztok : 1741
Kor : 334 év
Lakhely : Bellevue
Rang : boszorkánymester-tanács tag
User neve : G
Vonal2 :
Különleges képesség : mágus vagyok....
Foglalkozás : jelenleg történelem-latin szakos tanár
Felöltött alak : ember
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Szer. Szept. 16, 2015 12:22 pm


- John? - lepődök meg - Mégis mivel? Ő egy mágus… a ti fajtátok pedig nem szokott manipulálni...
A kérdés jogosnak tűnhet, hiszen John Carl inasa volt, tehát az ő fajtájának táborát erősítette, legjobb tudomásom szerint… Nem? Egyszer csak eszembe jut, hogy néhány perccel ezelőtt mintha füstöt láttam volna felszállni Carl tenyeréből. Ez már csak azért is szokatlan, mert ismerem annyira, hogy tudjam, csak a legritkább esetekben szokott indokolatlan gyújtogatásba kezdeni, meg ehhez hasonlók. Így aztán jogos a feltételezésem, hogy volt valami a kezében, amitől a lehető legrövidebb úton meg akart szabadulni, és hát, úgy tűnik ez volt a módja.
- Carl, mit égettél el az előbb? - kérdezem óvatosan. Bár, ahogy a dolgaink jelen pillanatban állnak - vagyis nem túl fényesen -, könnyen lehet, hogy nem fogja nekem elárulni, mégsem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek. Legfeljebb nem válaszol majd.
- Akkor nem tudom, mit csodálkozol azon, hogy egyáltalán felmerült bennem az igény, hogy férjhez szerettem volna menni! - csattanok fel. - De tudod mit? Felejtsük el az egészet… Kár volt idejönnöm… Csak megkeserítem az életedet.
Erős szavak ezek, de ha belegondolok, van bennük realitás. Amióta felbukkantam, Carl magáévá tett a tanterembe, ami biztosan nem tartozik a normális napi rutinjai közé, majd hármasban csináltuk a volt tanítványával, most pedig feltéptem a torkát… Erősen kétlem, hogy egy ilyen nő társaságára vágyna a továbbiakban.
A végén azonban nem tudok uralkodó magamon, és megtámadom… Soha nem éreztem még ennyire vadnak magam, pedig annak idején, Memnon keze alatt műveltem igencsak durva dolgokat, mint újszülött vámpír, de ez most azon is túltett, úgy érzem. Ezért is menekülök be a fürdőbe utána, mert nem tudok ott ülni és várni, hogy magához térjen, miközben a hányinger kerülget. Nem tudom, mennyi ideig gubbasztok ott bent, de végül kopogtat az ajtón. Az ajtón, aminek a kulcsát valamikor az önmarcangolásom közepette egyszer csak nyitásra fordítottam.
Be akar jönni ide? Minek? Hogy újra és újra a fejemre olvassa, mekkora szörnyeteg vagyok? Ezt magamtól is tudom, nem kell rá emlékeztetnie… És egyébként is, lehet, hogy mindkettőnknek jót tenne, ha az ajtó ott maradna kettőnk között, mielőtt még esetleg újra megtámadom, vagy ehhez hasonló… Bár reszkető kezeimet elnézve, nagy valószínűséggel egy ujjal se tudnék hozzáérni, de azért jobb, ha nem kockáztatunk.
- Ne gyere be! - kiáltom ijedten. - Saját magamat se tudom elviselni, nemhogy annak a látványát, amit veled tettem...
Ám úgy tűnik, nem szóltam neki elég gyorsan, ugyanis, mire a mondatom végére érek, már ott áll előttem, én pedig szabályosan elszörnyedek a látványtól. Olyan, mintha valaki hamuba mártotta volna, az arca teljesen szürkébe hajló… Mintha halott lenne. Jesszusom! Hogy lehettem ekkora vadállat? Nem bírok megszólalni, ugyanakkor az agyamban vészesen kattognak a fogaskerekek, hogy mit is tehetnék, így eszembe jut végül, hogy a mosdó feletti kis szekrény nem éppen üres, sőt, talán még egy fiolát is láttam benne, ami most hasznos lehet. Felállok a kád széléről, odamegyek, és kinyitom az üveges ajtót. Valóban, az egyik polc hátuljában rábukkanok egy fiolányi vérpótló főzetre, amivel korábban rengetegszer találkoztam, amíg együtt éltünk. Akad ott a másik fajtából is, ami az energiát segíthet pótolni, így abból is leveszek egyet, és mindkettőt felé nyújtom. Nem akarom dobni, mert most aligha van olyan állapotban, hogy ilyen kis törékeny holmikat gond nélkül el tudna kapni… Így arra a rövid időre kénytelen leszek közelebb menni hozzá sajnos.
- Tessék, ez segíteni fog, igaz? - kérdezem reménykedve.
Mást aligha tehetnék most érte… Azon kívül persze, hogy a lehető leggyorsabban kereket oldok innen. Szavaira ismét lesütöm a szemem, és érzem, nem sok kell hozzá, hogy ismételten elbőgjem magam, mint valami hisztis kislány.
- Sajnálom… - motyogom. - Nem akartalak bántani. Nem tudom, mi ütött belém.
Mire a mondandóm végére érek, megállíthatatlanul potyognak a könnyeim. Gyűlölöm magam emiatt az egész miatt.
- Összepakolom a dolgaimat, és eltűnök, amilyen gyorsan csak lehet, megígérem! Ezek után biztosan nem akarsz a közelemben maradni… Nem hibáztatlak érte.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Hétf. Szept. 28, 2015 12:02 pm

- Hát, nem csak mágus... - mondom kissé borús hangnemben. - Nem jöttem rá eddig s csak magamat átkozhatom, hogy hibrid. De ösztönös ügyességgel és vele született tehetséggel leplezte ezt eddig előlem, én pedig túl jóhiszemű voltam. - keserűség csendül a hangomban, mert csalódtam, nem is kicsit. Johnban és magamban is, ami azt illeti. - A levelet amit itt hagyott... így sajna nem tudom megmutatni, csak szavamnak adhatsz hitelt, hogy nem hazudok. - mondom, bár nincs sok jelentősége már ennek, úgy látom. A gyűrű sok mindent megváltoztat és átformál, ami háttérbe szorítja John-t és az elmúlt estét, meg a levelet.- Gondoltam, hogy egy vámpírnak kevesebb ilyen igénye van! - támadok? Kétségtelen, hangomon is hallani ezt, s a levegőt is ingerülten fújom ki, majd hajamba túrok. Bár van igazság abban, amit mondok, hiszen egy vámpír "családalapítása" merőben furcsa elképzelés és nem is nagyon jellemző, már amennyire én tudom. Ha évszázadokkal ezelőtt megfosztották őt a normális emberi élettől, akkor miért akar valaki olyat, ami számára nem releváns? Engem sok minden változtatott és formált, hogy mostanra ide jussak, éppen ezért se alapítottam családot. Nem láttam alkalmasnak rá magam. - Fenéket! - legyintek ingerülten a kijelentésére, miszerint megkeseríti az életemet. Pont, hogy nem így van, csak ez a vita nem éppen jó, de kérdem én, van olyan pár, akik nem kapnak össze alkalom adtán? Nincs. Viszont nincs lehetőségem ezen tovább menni, vagy bármit mondani, mert Maya nekem ugrik s én őszintén meglepődöm. Nem számítottam erre, a legkevésbé sem s az akció majdnem az életembe kerül. Istennek hála, de mégis sikerül megmenekülnöm és megoldanom a dolgot, még ha ez képtelenné tesz bármi másra is egy jó időre, de csak eljön az a pillanat, amikor a gyógyító transz véget ér, én pedig magamhoz térek. Tudom, hogy most már tényleg komoly probléma van, amit meg kell oldani. Azonnal. Épp ezért indulok Maya keresésére. - Nem érdekel! - akkor is benyitottam, mert nem fogok bújócskázni, pláne nem a saját házamban. - Igen, ez jó lesz. - bólintok, mikor elveszem az üvegcsét és legurítom a tartalmát, ami gyorsan helyre is billent végérvényesen. Az agyam is elkezdhet rendesen járni végre. - Ugyan.... - legyintek szavaira. - Mindenkinek vannak gyenge pillanatai. Te is láttál már engem nem egyszer ezt-azt lángra lobbantani, ahogy láttál életeket kioltani, háborúzni is. Tudd jól, hogy én sem vagyok ma született bárány. - sose akartam ezt tenni, az életem jó része mégis ez lett. Harc. - Nem mész sehova! - határozottan csendül, már-már csattan hangom. - Szükségem van rád. - jelentem ki finomabban és adok neki zsebkendőt, véres könnyeit felitatni. - Megbocsátok neked, mert szeretlek. Ha nem lenne így, akkor is megtenném, de így pedig mást nem is engednek érzelmeim tenni. - sóhajtok egyet és leülök a kád szélére. - Tudod, sötét és nehéz időszakot élek meg és az, hogy te ismét az életembe léptél, újult erővel tölt el. Amiért el kellett John figyelmét terelni, az az volt, hogy névleg szakadár lettem, áruló, aki odahagyta a fénymágusok rendjét. Elvileg... - kis szünetet tartok. - Valójában ez csak egy trükk, kísérlet a sötét mágusok közé szivárgásra, hogy kiderítsem ki kémkedik nekik ellenünk és hol a lék, ugyanis komoly atrocitások érték népemet. Ezért is vagyok ingerlékenyebb mint régen s ezért esik jól, hogy itt vagy, mert a teher így könnyebnek tűnik. Szükségem van rád. - befejezem mondanivalóm, mert elmondtam, amit kellett, ami a szívem nyomta.

avatar

animae scrinium est servitus

Play-by : Andrew Cooper
Vonal1 :
Faj : mágus
Posztok : 1741
Kor : 334 év
Lakhely : Bellevue
Rang : boszorkánymester-tanács tag
User neve : G
Vonal2 :
Különleges képesség : mágus vagyok....
Foglalkozás : jelenleg történelem-latin szakos tanár
Felöltött alak : ember
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Hétf. Szept. 28, 2015 1:57 pm

- Hibrid? - kérdezek vissza meghökkenve, majd zavartan elhallgatok - Most már értem - motyogom, majd az ajkamba harapok.
Nem tudom, van-e értelme, ezt most elmondanom Carlnak, de alighanem most beszélünk erről az alakról először és utoljára, így csak kibököm:
- Fogalmam sincs, hogy Okinawán eldicsekedett-e vele, de alig egy órával azután, hogy kitetted a lábadat a kvartélyból, megjelent az ajtóban. Azt akarta, hogy menjek hozzá, és felejtselek el, mert nagy valószínűséggel úgyis csak a holttested kerül majd elő a háború után, vagy még az sem… Majd hozzátette, hogy tőle sokkal többet is kaphatnék, mint tőled valaha is. Most már értem, mire gondolt.
Eleinte nagyon nem tesz boldoggá a tény, hogy benyit a fürdőszobába, de aztán megkönnyebbülök, mert így legalább oda tudom adni neki azt a két fiolát, amik alighanem életmentőek lehetnek a számára, még, ha nem is a szó legszorosabb értelmében.
- Ha gondoltad, hogy vámpír létemre lehetnek ilyen igényeim, azzal megint csak nekem adsz igazat. Arra, hogy ágyba vigyél, és azt hazudd az embereknek, hogy a feleséged vagyok, jó voltam. Arra, hogy tényleg elvegyél már nem. Most már legalább ezt is tudom-dühöngök. Mi a fenééért vagyok még itt?
- De egyszer sem akartál megölni - vágok közbe - Én viszont majdnem kioltottam az életedet.
Még, hogy gyenge pillanatok… És ha ez megint bekövetkezik, de nem tudok magamnak parancsolni? Akkor mi lesz? Jobb lenne, ha inkább távol tartaná magát tőlem… Mert jelen pillanatban sokkal inkább csak veszélynek teszem ki.
- Ne te akard nekem megmondani, hogy mit tehetek és mit nem! - támad a hangom hasonló modorban az övéhez, és egy pillanat erejéig megint csak közel állok ahhoz, hogy nekiessek a torkának.
Mégis ki ő, hogy megszabja nekem az efféle dolgokat? Nem vagyok a tulajdona! Ráadásul ő találta ki, hogy költözzek hozzá megint, csak úgy, a vak világba, ehhez képest, szinte csak marjuk egymást, amióta betettem ide a lábamat. Mégis, mit várt? Hogy mindezek után majd teszem, amit akar, mert ez a dolgom, nő létemre, vagy ehhez hasonlók? Hát azt már nem!
Még akkor se nagyon tudok megenyhülni, amikor azt mondja, szüksége van rám, mert ez most inkább hangzik tehernek, mint valódi, szívből jövő kérésnek. Pont, mint amikor rávett, hogy kémkedjek neki… Mi van, ha most is csak erre kellek neki? Aztán majd gondol egyet, és kisétál az életemből, mert jobb dolga akad? Egyre inkább aggaszt ez az egész, de azért megpróbálom lenyelni a dühömet. Amikor kiböki azt az egy szócskát, önkéntelenül is eltátom a számat egy pillanatra.
- Ezt még sohasem mondtad ki - motyogom, és egy pillanatig azt sem tudom mit mondjak.
Jelen helyzetben ez inkább amolyan utolsó mentőövnek hangzik az ő szájából, mintsem igaz állításnak… Hiszen alig három napja vagyok itt. Kétlem, hogy ugyanazt érezné irántam, mint majd száz évvel ezelőtt, de ezt nem rovom fel neki.
Megbocsát, de mi van velem? Mi van akkor, ha én nem tudom neki megbocsátani az előzőeket? Túl sok ez most.... De egyelőre nem mondok semmit. Igyekszem visszafogni magam, amíg kiböki azt, amivel kapcsolatban eddig csak homályos utalásokat tett nekem. Majd amikor a végére ér, megrázom a fejem.
- Nem értem. Miért lenne szükséged egy olyan nőre, akivel csak marjátok egymást? Megváltoztál, Carl… én is. Hiába szeretlek, ez most nagyon kevésnek tűnik. Neked a küldetésed a legfontosabb, mint mindig. Magadra gondolsz, hogy neked mire van szükséged. De mi lesz velem? - mutatok rá - Megint csak ágybetétnek lennék jó a számodra, mint régen, akit megdughatsz, és néha kiöntheted neki a lelkedet. Javíts ki, ha tévedek, de ezt egyszer már eljátszottad velem, amikor találkoztunk. Még egyszer nem leszek a játékszered - mondom a zsebkendőt gyűrögetve. Azt hiszem, ezzel sikerült mindent végleg tönkretennem.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Vas. Nov. 22, 2015 5:48 pm

Ami kiderült Johnról, az egy pillanatra feledteti a viharos vitát s a kép tovább gazdagodik. - Nem, nem említette. - csak ennyit bírok mondani, mert az újbóli vádaskodás pofonja már koránt sem tetszik, de szinte szó nélkül viselem el. Később pedig már nem szólhatok, mert a halállal kezdek épp keringőbe, de szerencsére még az életösztön időben lekéri a parkettről, így egyedül maradok és billenek vissza a valóságba, ahol, miután összeszedtem magam, ideje megoldani a problémát. Merthogy ez így nem mehet tovább, az biztos. - Jaj Maya! - sóhajjal keveredik felkiáltásom, mert már megint a parttalan körök felé tartunk. - Ne mondd már, hogy egy nyomorult gyűrű és szertartás ennyit nyom a latba és évtizedek, sőt századok boldog és szeretettel teli perceit is képesek semmivé tenni! Pontosan olyanok tudtunk lenni esküvő nélkül is és úgy élni, mintha lett volna! - felindult bennem ismét a természetem tápláló tűz, hangom magasabb regiszterekbe csap és kiviharzok a fürdőből, de csak azért, hogy alig egy-két perc alatt visszatérjek, egy kicsit nyugodtabban. És tiszta ingben a véres helyett. Na meg kissé nyugodtabban, hogy belekezdhessek újból a dolgokba, de szemmel láthatólag szélbe kiáltom szavaimat. - És akkor? Szem előtt kell tartanom a fajtád sajátosságait, amit már régen elfogadtam. Zokszó nélkül hagytam, hogy táplálkozz belőlem mindig is. Nem félek tőled, még így sem. A szélsőséges érzelmi kilengést pedig eddig is sikerült elkerülni, és bízom benne, hogy ez eztán is így lesz. - a kősziklák nyugalmát igyekszem magamba csalni és úgy látszik elég jól sikerül is ez, legalábbis a hangsúlyom és mondanivalóm ezt sugallja. Felfortyanására pedig, mely, be kell látnom, hogy jogos volt, sóhajtok egyet. - Ne haragudj, nem akarok neked parancsolni. - emelem fel bocsánatkérően kezeimet. Belátom, hibát követtem el és ezt el is tudom fogadni. Felelős vagyok a tetteimért és gondolataimért, ennek tükrében cselekszem. - Akkor itt volt az ideje, mert így érzem. - adom meg feleletem. Fura, hogy nem mondtam még, de annyira magától értetődőnek éreztem mindig is, hogy tán fölöslegesnek is véltem a kimondását. Akárhogy is, jónak látom, hogy ezt követően elmondjam neki mint is áll a szénám. Ha John nem jött volna, ezt már tegnap nyugodtan megbeszéltem volna vele, de jobbnak láttam várni ezzel. Most már belátom, hogy hiba volt, mert amit kapok, az sokkal jobban fáj, mint amit a nappaliban művelt. Bármi, amit eddig a vita folyamán mondott, eshetett rosszul, bosszanthatott, de ez újabb fokot ért el. Lehet azért mert én már azt hittem, hogy sikerült megnyugodni? Becsaptam volna magam? Nem, mert én tényleg megnyugodtam és elrendeztem ezt-azt magamban. De Maya nem, ez lehetett az önálltatás. - Ilyennek látsz? - a hangom megremeg, nem elég biztos. Kifújom a levegőt és homlokomra simítom tenyerem, majd elveszem onnan, hogy zsebembe nyúljon. - Akkor azt hiszem erre már nem lesz szükség. - ujjaim kiemelnek egy kis bársony borítású dobozkát és Maya felé lendítik, majd elengedik, hadd menjen útjára. A tartalma egy arany gyűrű egy olyan rubint kővel, amit Maya ennek előtte majdnem száz évvel olyan csodálva nézett meg magának egyszer... belül pedig körben írás mélyed a drága fémbe: "Együtt a végsőkig C M" Én pedig inkább kitámolygok a fürdőből és leülök a dolgozómban a székemre, hogy bámulhassak kicsit magam elé a falra, ahol régi kardom függ. Háromszáz éves svéd acél, gondozva, karban tartva. Bizonyos értelemben ezáltal kezdődött meg igazán életem. Lehet ezzel is kell véget érnie?

avatar

animae scrinium est servitus

Play-by : Andrew Cooper
Vonal1 :
Faj : mágus
Posztok : 1741
Kor : 334 év
Lakhely : Bellevue
Rang : boszorkánymester-tanács tag
User neve : G
Vonal2 :
Különleges képesség : mágus vagyok....
Foglalkozás : jelenleg történelem-latin szakos tanár
Felöltött alak : ember
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Vas. Nov. 22, 2015 6:48 pm

- Felejtsd el! Úgysem érted - legyintek.
Már a hangomat sincs erőm felemelni vele szemben. Teljesen felesleges lenne. Annál is inkább, mert egyik pillanatról a másikra kirohan a fürdőből, majd később már átöltözve tér vissza. Ez most komoly? Egy vita közepén az a legfontosabb a számára, hogy átöltözzön? De aztán a gondolataim visszatérnek az eredeti kérdéséhez.
Végül is, nem ő érezte úgy, hogy mindvégig hazudnak arról, ki is ő. Annyi nő mozgott körülöttem a társasági eseményeken, akiket valóban elvettek, míg én csak a hazugságig jutottam. Tudom, hogy azoknak a házasságoknak nem sok közük volt az érzelemhez, de valahol, a lelkem mélyén mégis irigyeltem őket, mert kaptak valami pluszt, amit nekem sohasem adott meg az ég. Tényleg tartoztak valakihez, míg én sokszor úgy voltam vele, hogy csak lógok a levegőben, hiszen csak névleg - és az is csak szóban - tartoztam ahhoz a férfihoz, akit szeretek. Vagyis, amint jön valaki olyan, azonnal túlléphetett volna rajtam, mert nem köti a kezét senki és semmi. Még egy kimondott szó sem.
- És akkor? Meg is halhattál volna! - csattanok fel. Bár, végül is, ő az, aki mindig meg akar halni… Lehet, még szívességet is tettem volna neki, ha most olyan mértékben sebesítem meg, hogy belehal.
Nem fogom tűrni, hogy így beszéljen velem, az biztos. Korábban se hagytam, hogy irányítson, hát most aztán végképp ne számítson erre! De úgy tűnik, kár is volt ezen gondolkodnom, hiszen egyszer csak bocsánatot kér, amit nem is nagyon tudok hirtelen hova tenni. Fáradtan biccentek csak, mert már nem tudok rá mit mondani, vagy lépni, azon kívül, ha kiviharzok innen, és vissza se nézek… Ezen tervemet azonban keresztbehúzza azzal a szócskával.
- Sokáig tartott - motyogom az orrom alatt, de ennél többre nem is futja most. Túlságosan feszült vagyok ahhoz, hogy ebbe most mélyebben belegondoljak.
Még válaszolni sincs időm, amikor egyszer csak hozzámvág valamit, amit csak a gyorsaságomnak köszönhetően sikerül elkapnom, mielőtt a testemnek csapódna. Mit is mondhatnék? Valóban ilyen volt velem annak idején, ezen nincs mit szépíteni. És azzal, hogy most így hirtelen, a legnagyobb érzelmi káosz középen a fejemhez csapta, hogy valójában megint mindent alárendel annak, amit vállalt… Hát, nem is tudom, mit várt tőlem.
Már kimegy a szobából, amikor végre eszembe jut, hogy szemügyre vegyem a kezemben tartott valamit. Egy picike ékszerdoboz az, amit még sohasem láttam. Felpattintom a tetejét, és nem kis meglepetésemre, egy gyűrűt látok benne. Nem tűnik ismerős darabnak, így sokáig értetlenül nézek rá, majd feltűnik valami ismerős. A rubintban van valami, talán az, ahogyan a fény megtörik rajta… s eszembe juttat egy estét, amikor egy ötvösmester műhelyében jártunk - bár már nem emlékszem, mit kerestünk ott -, és ott vettem észre ezt az ékkövet. Nem volt túl nagy, sőt, szinte alig volt csepp méretű, de nekem tetszett. Talán azért nem vettem meg, mert épp úgy éreztem, vannak sokkal fontosabb kiadásaim az életben, mint egy kövecske, ezért otthagytam. Most furcsa viszontlátni, főleg egy ékszerbe foglalva. Csak ahogy tovább szemlélem, akkor veszem észre, hogy van benne egy gravírozás is, ami elsőre nem tűnt fel. Elkerekedő szemekkel olvasom az írást, és meg se tudok szólalni. A végsőkig? Mi van, ha ez a vége? Akkor kár volt ezt épp most hozzám vágia. Különben is, akár meg is szabadulhatott volna tőle. Összecsukom a dobozt, és Carl keresésére indulok. A dolgozószobájában bukkanok rá, ahol épp a kardját figyeli. Leteszem a dobozt az íróasztalára, majd kicsit hátrébb lépek, és felteszem a kérdést, ami megfordult a fejemben.
- Mi ez?
És most nyilván nem arra vagyok kíváncsi, hogy egy gyűrű, mert azt még én magam is tisztán látom. Nem, engem valami egészen más dolog érdekel.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Szer. Nov. 25, 2015 10:12 pm

Csak sóhajtani tudok. Persze, nem érteném. Én semmit sem értek és nem is érthetek. Legfeljebb azért nem érthetem, mert a női magatartás nem hajlik a racionális viselkedésre és néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Bár ami azt illeti, a racionalitás tényleg messze sodródott tőlünk: ami történik, olyanra még nem volt példa. Na jó, voltam már életveszélyben, de eddig egyszer sem Maya volt ennek az okozója. Eddig legalábbis. Én mégis hajlandó vagyok neki megbocsátani, mert szeretem őt s szükségesnek érzem ezt mind elmondani neki a fürdőben. Persze nem megy ez gördülékenyen, van egy pont ahol felhúzom magam, de egy gyors átöltözés alatt sikerül lehiggadnom, legalábbis úgy gondolom. Elmondom a magamét és a kis vallomásomat is, ám mégse hatja meg igazán. Olyan, mintha falnak beszélnék. Semmit nem akar elfogadni, vagy felfogni, sőt, még úgy szúr vissza, ami eléggé fáj. Nem bírom tovább, kész, ennyi. A dobozkát felé dobom, majd távozok a dolgozószobámba, hogy elgondolkozzak, ugyan mi értelme is van annak, hogy még élek. Ekkor érkezik Maya. - Azon kívül, hogy egy gyűrű? - nem nézek rá, csak a kis arany tárgyra. - Egy jegygyűrű. Neked szántam. Amikor kinézted a követ, akkor nappal visszamentem és megvettem, majd később gyűrűbe foglaltattam. A háború után akartam odaadni. Azért csak akkor, mert nem akartam, hogy ilyen teherrel várj vissza egy olyan helyről, ahol könnyen meg is halhatok és nem is egyszer jó esélyem volt rá... úgy gondoltam, hogy utána sokkal jobb és boldogabb lesz, a béke idején. De az élet beleszült... - kis szünetet tartok, majd végül csak ránézek. - És most, hogy visszatértél, előkerestem, hogy hátha majd most valamikor... ezért volt könnyű most megmutatnom.

avatar

animae scrinium est servitus

Play-by : Andrew Cooper
Vonal1 :
Faj : mágus
Posztok : 1741
Kor : 334 év
Lakhely : Bellevue
Rang : boszorkánymester-tanács tag
User neve : G
Vonal2 :
Különleges képesség : mágus vagyok....
Foglalkozás : jelenleg történelem-latin szakos tanár
Felöltött alak : ember
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Szer. Nov. 25, 2015 10:38 pm

Még szép, hogy ezek után megyek utána. Ő nagy dérrel-dúrral elvonult átöltözni, majd hozzámvágott egy ékszeres dobozkát, benne egy gyűrűvel. Csoda, hogy tudni akarom, mi folyik itt? Miért pont most vágta ezt hozzám, és főleg ilyen stílusban? Így aztán végül én magam is a dolgozószobájában kötök ki, bár felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a fenét keresek én még ebben a házban?
- Azon kívül, igen - felelem egyszerűen, mert erre mi mást tud mondani az ember lánya?
A jelentése érdekel, nem az, aminek kinéz. Az az egyetlen szó pedig… Hirtelen úgy érzem, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Ez nem lehet igaz. Egészen biztosan csak álmodom. Amit mond, azon azonban megint csak felidegesítem magam, ám most egészen más értelemben.
- Teher? Te komolyan azt hiszed, hogy teher lett volna rád várni?! Ha belegondolsz, amióta csak találkoztunk, az időm legnagyobb részében vártam rád! És soha, egyetlen percét se bántam. Így is úgyis vártalak.
Ugyanakkor van valami, ami nem hagy nyugodni, így muszáj, hogy ezt szóvá tegyem neki. Nem azért, mert bántani akarom, hanem mert nem értem a döntései közti összfüggést.
- És pont akkor akartál ezzel előhozakodni, amikor kígyót-békát a fejedhez vágok? - kérdezem döbbenten. - Más már kirúgott volna a házából ezek után.
Ennek semmi értelme. Mintha csak azért mutatná meg, hogy befogjam a számat, és elégedjek meg ezzel, mert ez azt bizonyítja, hogy el akart ő venni egyszer, valamikor, csak aztán az élet közbeszólt. Hát, én már nem is tudom, mit mondjak. Csak állok ott, majd egyszer csak lerogyok az asztallal szemközti székbe. A két kezembe temetem a homlokomat, és csak meredek magam elé. Nem tudom, mit mondjak, mit csináljak. Egyre csak az jár a fejemben, amit mondott. Meg akarta kérni a kezemet. Ez persze még nem feltétlen jelenti azt, hogy el is vett volna, de mégis, egy előrelépés lett volna a korábbiakhoz képest. Kész szerencse, hogy már halott vagyok, mert gyakorlatilag percek óta nem veszek levegőt, amibe egy ember már biztosan belehalt volna.
Egyszer csak érzem, hogy a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdenek. Nem értek most már semmit.
- Biztos, hogy pont rám lenne szükséged? Nem tudom, mit adhatnék neked ezek után - mondom végül, miközben a kézfejemmel törölgetem a könnyeimet.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Csüt. Nov. 26, 2015 10:55 pm

Úgy látszik, hogy valamit csak elértem, még ha nem is ez volt igazán a célom. Amit tettem azt a bánat tétette velem, még ha Mayának ez esetleg nem is így tűnt, én azonban tudom, hogy így van. A tegnapi esti dolgok már rég a semmibe sikkadtak, a mai délelőtt kapott sebek élénkebbek és jobban fájnak. Így hát csak meglepődöm, ahogy Maya elém áll s valahogy csak belekezdek a magaméba, miután egy sóhajjal összeszedtem a gondolataim. Költői kérdésemre kisebb megrökönyödésemre választ ad, de ilyen dolgon már nem akadok fenn. Minek is? Inkább folytatom a múlt eseményeinek felvázolását. Elmondom, amit nem tudhatott. Arcán látom, hogy megint indulatba jön s belül már kissé félek, hogy ezúttal mi lesz. A válasz nem is késik. - Azért ahová csak tudtalak, vittelek magammal. Ha belegondolsz, még 1917-ben is elvittelek magammal a front közelébe. - igen, az első világháború esetében még nem tudtam, hogy mi a helyzet, így magammal vittem, de amit ott láttam, abból megértettem, hogy többet ilyet nem tehetek s a másodiknál ezért hagytam őt hátra. - És sokkal nagyobb veszélynek láttam, mint bármi addigit, amit megéltem. Nagyot nem is tévedtem, csak szerencsém volt, hogy egy-egy helyzetet megúsztam. - teszem még hozzá. Nem sajnáltatom magam, nem ez a célom, csak tényeket közlök. Egy atoll-on a partraszállók első hullámába túlélni... csoda, majdnem a szó szoros értelmében. Amikor tűz borít el mindent és maroknyi emberre lő egy feldühödött japán horda, miközben a vízből kell kikecmeregni szerelékkel a fej felett, majd a fedezék nélküli, kopárra lőtt parton hídfőállást kialakítani. Nem akarom, soha többé. - Mondtál, amit mondtál, nem tagadom, fájt. De a tudat, hogy ebben a hitben maradj és ne tudd meg, hogy mit terveztem, sokkal jobban zavart. Nem tudtam volna úgy élni, hogy tévhit miatt jussunk ide. Ha nincs ilyen, azt még el lehet viselni, de számomra az igaztalan büntetéstől rosszabb kevés van. - magyarázom meg neki türelmesen, elvégre minek is hergelném magam ezen az egészen? Elérnék vele bármit is? Nem. De úgy látszik, hogy végre Maya is elkezdett igazán gondolkodni. Ez kicsit lelket önt belém. Könnyeinek viszont nem örülök, ösztönösen megyek, hogy letöröljem azokat. Olyan mélyen vált már részemmé, hogy törődjem vele, hogy semmi probléma nem tántoríthat el ettől. - Nekem a bocsánatod tökéletesen elegendő. Csak arra vágyom, hogy megbocsáss és elfeledjük ezt a parttalan vitát. Nálam a sok-sok évnyi boldogságot egyetlen vitás délelőtt nem teheti semmissé.

avatar

animae scrinium est servitus

Play-by : Andrew Cooper
Vonal1 :
Faj : mágus
Posztok : 1741
Kor : 334 év
Lakhely : Bellevue
Rang : boszorkánymester-tanács tag
User neve : G
Vonal2 :
Különleges képesség : mágus vagyok....
Foglalkozás : jelenleg történelem-latin szakos tanár
Felöltött alak : ember
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Csüt. Nov. 26, 2015 11:29 pm

Lehet, hogy őt meglepi, hogy elé állok, engem viszont az lep meg, hogy egy ilyen dolgot képes volt csak úgy elhajítani… Mi lett volna, ha nem tudom elkapni? Az a doboz, és benne az apróság igazán nem tehet semmiről, ő meg képes lett volna akár kivágni az ablakon, két dühroham között? Azért ez így nem járja…
Úgy érzem, most kissé elbeszélünk egymás mellett, ezért jobbnak látom, ha elmondom neki, én mire is gondolok pontosan ezzel az egésszel kapcsolatban. Való igaz, hogy 1917-ben volt egy néhány hónapos időszak, amikor a közelség miatt gyakrabban láthattam, ez igaz.
- Én nem csak a frontról beszélek, Carl. Az egész életünkről… Amikor otthagytál Yorktownban, vagy Új-zélandon, vagy közte bármelyik kisebb csetepaté során bárhol… Mindig vártam rád. Nem érdekelt még az sem, ha évtizedekről volt szó… Különben nem lennék most itt, nem gondolod?
Később megint csak mond valamit, amit egyszerűen nem tudok szó nélkül hagyni.
- Tévhit? Soha, egyetlen szóval sem említetted, hogy ilyesmit terveztél volna. Mármint, hogy megkéred a kezem. Azt hittem, eszedbe se jutott ilyesmi - felelem egyszerűen, majd elgondolkozom, próbálok visszaemlékezni arra a napra.
Carl valahogy nagyon fel volt dobva akkor este, ez rémlik… Meg maga a műhely, és persze a kő. Na, meg a jelenet, amikor az együtt töltött éjszaka után korán elment otthonról, mondván dolga van. Nem tudtam, mire készül, de nem is kérdeztem, mert máskor is volt már ilyen.
- Ezért mentünk ahhoz az ötvöshöz? - kérdezem némileg hitetlenkedve, mert ez igencsak abszurd ötletnek tűnik most a fejemben.
Amikor elsírom magam, kissé ledöbbenek azon, hogy idejön hozzám, és letörli a könnyeimet. Ez már egy régen rögzült szokása, még azokból az időkből, amikor ötvenöt év elteltével, ismét felbukkant az életemben. Milyen furcsa, ha megjelenik a színen, a megszokottnál sokkal többet sírok.
- Az én bocsánatom? - nézek rá elképedve - Azok után, amit a fejedhez vágtam? Nem vagy eszednél - felelem a könnyeimmel küszködve.
Szívem szerint megráznám, hogy térjen már észhez, de ehelyett csak végigsimítok a nyakán ott, ahol korábban olyan durván elintéztem. Még szerencse, hogy meg tudja magát gyógyítani…
Tényleg nem sok sütnivalója maradt az elmúlt hetvennégy évben, ha ezek után még ő kér tőlem bocsánatot… Nem tudom, mi lesz ezután, de arra újra és újra rá kell jönnöm, hogy nem tudok Carl nélkül élni. Ha még egyszer elveszíteném, abba alighanem belehalnék, és ezt muszáj a tudomására hoznom:
- Nem érdekel, hova kell menned a küldetésed miatt, megyek veled, megértetted? - nézek rá komolyan. - Még egyszer nem bírnám ki, ha elvennének tőlem.
Hát, ezt is kimondtam, bár nem volt egyszerű egy ilyen délelőtti nyitány után… De bízom benne, hogy a nap hátralevő része jobb lesz. Ennél már csak jobb lehet.
- Mi lesz azzal a gyűrűvel? - pillantok egy másodperc erejéig az asztalon árválkodó kis dobozra. Nem gondolok arra, hogy itt és most megkérné a kezem, hiszen egy ilyen felütés után igazán abszurd helyzet lenne, de ettől még érdekel, mit tervez azzal a csecsebecsével, ha már volt olyan kedves hozzámvágni pár perccel ezelőtt.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Pént. Jan. 22, 2016 11:18 pm


- Én pedig egy esetet leszámítva mindig vissza is tudtam térni. - a második világháború után nem akadtam csak nyomára, de előtte minden esetben visszatértem és csak a Yorktown-i eset volt olyan, amikor nem álltunk levelezési kapcsolatban távollétem alatt, a második világégésben pedig nem volt lehetőségem a dzsungelből postát küldeni az utolsó pár hónapban, amikor egymás nyomát vesztettük. De mi értelme ezeken rágódni? Nem támasztottak elénk ezek soha igazán komoly akadályt, ezért inkább a jelenre terelem a szót. Megmondom őszintén, hogy olyan ez már, mint a felperzselt vidék számomra. Ha nem is a múlt mocsarába merülve dobálózunk megtörtént és meg nem történt dolgokkal, azért a jelen sebei sem kellemesebbek az egyetlen ami mellettük szól, hogy aktuálisak és egy részem, ami az Istenben és az Úr Jézus Krisztusba vetett hithez is mindig makacsul ragaszkodik, csak az remél még mindig és veti a hitét a kegyelembe, ha most nem is csak az istenibe, de talán Mayáéba is. Nem akarom elveszteni, hiába olyan, mintha beletörődtem volna... valójában nem a beletörődés, hanem a veszteség súlya tört meg így, amilyen most vagyok: színtelen. - Csak azt tudom mondani, hogy sajnálom. Talán tényleg nem voltam elég jó párod, ha így gondoltad. - színtelen-szomorúan ejtem szavaim. Újabb pofon, amit már önmagamnak osztok. Miért kéne, hogy érdekeljen? Ami még tartja bennem a lelket, az az, hogy picit egy kellemesebb emléket idézhetek fel a gyűrűvel kapcsolatban. - Igen, ezért. - bólintok, hiszen meglepetést terveztem, de ezzel csapdát is állítottam magamnak egyúttal, még ha akkor ezt nem is tudtam. Most pedig ihatom a levét. De nem lenne reális ezért hibáztatnom magam, elvégre akkor a meglepetés lehetősége sokkal jobbnak látszott.Ami meg végképp képes kirángatni az apátiából, azok Maya könnyei. Még az elmúlt idők eseményei sem tudják felülírni bennem a gondoskodás, a féltő szeretet kötelékeit és ösztöneit, így teszem, amit tennem kell. - Ha nem vagyok eszemnél, akkor meg egy szegény bolondnak valami csak dukál. - eresztek meg egy szomorkás félmosolyt. Hihetetlen, még ilyenkor is tudok mosolyogni, Maya a maga módján elő tud csalni belőlem egy halovány tréfát, mert abban reménykedem, hogy tán az ő csinos pofiján is meg fog jelenni valami hasonló. Érintése különös módon megnyugtat s eszembe se jut, hogy az imént majdnem megölt. Nem tudok rá így nézni most sem... - A kötözni való bolond és a vad végzet asszonya? Azt hiszem legendákat fognak írni rólunk... - komolysága inkább felderít, mert az a kis részem ami eddig mert reménykedni, most előtérbe csúszhat és elfoglalhatja elmém, mintha a nap is sütni kezdene... . A gyűrűvel? - pillantok oldalra, majd hirtelen nyúlok érte, hogy Maya elé térdeljek és felfelé nyújtsam. Igaz szívem szerint felkapnám és körbe forgatnám a szobán, most mégis komolyságot erőltetek magamra és csak annyit kérdezek. - Maya, leszel a feleségem?

avatar

animae scrinium est servitus

Play-by : Andrew Cooper
Vonal1 :
Faj : mágus
Posztok : 1741
Kor : 334 év
Lakhely : Bellevue
Rang : boszorkánymester-tanács tag
User neve : G
Vonal2 :
Különleges képesség : mágus vagyok....
Foglalkozás : jelenleg történelem-latin szakos tanár
Felöltött alak : ember
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Szomb. Jan. 23, 2016 12:07 am

- Igen, ez volt az én szerencsém - értek egyet. Henry halála után egyértelművé vált, hogy a másik mellett van a helyünk, és ezért sosem kételkedtem benne, hogy visszatér hozzám. S, bár most én voltam az, aki visszatért őhozzá, a lényegen ez nem változtat… Hiszen belefuthattam volna egy olyan helyzetbe is, amikor ő már régen foglalt, s valaki mással él… De nem ez történt, sőt, azonnal visszafogadott engem, mintha az a hetvennégy év meg sem történt volna.
- Talán… De a tapasztalataim többsége nem ezt támasztja alá - ismerem el, hiszen Carlnál jobbat soha nem is kívánhattam volna magamnak, azt hiszem. Kétlem, hogy más elviselt volna a rengeteg ostobaságommal együtt… főleg ilyen hosszú ideig.
Az az este az ötvösnél valóban egy nagyon kellemes emlék, s most, hogy tudom a háttértörténetét, már teljesen másként gondolok vissza rá. Mintha ott eldőlt volna a sorsom, még ha nem is voltam ezzel teljesen tisztában.
- Az már nagyon régen volt - motyogom - Csodálom, hogy addig titokban tudtad tartani, tudod? Amennyit takarítottam a dolgozószobádban, csoda, hogy nem akadtam soha a nyomára.
Nem mintha valaha is kutakodtam volna a holmijai közt- hiszen nem volt rá okom, elvégre tökéletesen megbíztunk egymásban mindig is -, de lám, Aurélie gyűrűje is teljesen véletlenül került a kezem ügyébe, és juttatott el minket idáig… A pokol tornácáig, gyakorlatilag.
Utálom, hogy a közelében mindig sírva fakadok… Annyira gyengének érzem magam tőle… Pedig kettőnk közül elvben én volnék az erősebb, de akkor miért az én könnyeim hullanak szakadatlanul? Ám a mosolyát látva lassan elapadnak a könnyeim, és az én ajkam is felfelé görbül végre. Amíg így néz rám, nagy baj nem történhet.
- Érdekes legenda lesz - értek egyet, s ha tudom, egy pillanatra megölelem.
Muszáj éreznem a közelségét, hogy tényleg elhiggyem, minden rendben lesz. Bármennyire is kacifántosnak tűnik most a helyzet, meg fogjuk oldani. Túl sok időt töltöttünk együtt ahhoz - s legalább ugyanennyit külön is -, hogy ezt most kidobjuk az ablakon, igaz?
A kérdését hallva egy pillanatra eltátom a számat, és csak pislogni tudok meglepettségemben. Az egyensúlyomat vesztve huppanok a fenekemre, és egyre inkább elkerekedő szemekkel pillantok az előttem térdelő mágusra. Ha bárki azt mondta volna nekem, hogy az a férfi, akire egész életemben vártam, azután fogja megkérni a kezem, hogy szabályosan feltéptem a torkát… Egészen biztosan körberöhögtem volna. És most, amikor valóban ez történik, csak hebegni-habogni tudok. Pedig tudom, hogy úgysem akarnék soha senki mást, erről az elmúlt évszázadok teljesen meggyőztek. Így hát, azt hiszem, nincs más dolog hátra, mint előre. Még akkor is, ha egy ilyen felütés után komplett őrültségnek hat is, hogy az történjen, ami. De nincs mit tenni.
- Igen! - kiáltom, s szinte szabályosan a nyakába vetem magam. Olyan hosszan és hevesen csókolom, hogy ha nem vigyázzunk, előbb-utóbb felborolunk, de kit érdekel? Ez már csak amolyan részletkérdés, azt hiszem. Ennél furcsább dolog aligha történt velem eddigi életemben, de ennél rosszabb sose legyen, és akkor hálát adhatok az égnek, amiért annak idején az utamba sodorta Carlt.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Szomb. Márc. 05, 2016 9:49 pm

Olyan távolinak hat, ahogy meghallom a boldogító szót Maya szájából mindaz, ami az imént történt. Már nem érdekel egyáltalán, elsikkadt, a múlt porosodó s felejthető részévé vált. Ez a pár hangzóból álló hangsor lett boldogságom kulcsa, ez mutat a jövőbe, önt el reménységgel újra. Örömmel kapom el Mayát s euforikus boldogsággal csókolom össze arcát és ajkait. Viszont olybá tűnik, mintha el se engedném, memóriám kipergeti a napokat s mire észbe kapok, már ugyan úgy a nyakamban lóg a vámpírlány, csakhogy Svédországban egy templomban s rajta esküvői ruha, én pedig természetesen szintén elegánsan kiöltözve. Itt is oly boldogan csengett az igen, mint amikor megkértem a kezét s legalább oly boldogsággal szorítottam őt magamhoz s ő engem viszont, oly szerelemmel csókoltam ajkait.
Mindez ahogy átfut elmémen, ismét mosolyt csal most az arcomra. Kedélyesen szorítom meg kicsit Maya kezét, ahogy tovább sétálunk a hajdan volt erdei ösvényen, melyet azért már benőtt kicsit az aljnövényzet. - Szóval épp ezen az ösvényen lovagoltunk szarvast űzve, amikor megjelent az a medve. - vidoran mesélek, hiszen egykori családi birtokunk erdejét járjuk most be kis ebéd utáni sétánkban. Fura még mindig, hogy nappal sétálgathatok a nővel, de kezdem lassan megszokni. - Szerencsétlenségemre pont akkor szakadtam le a csoporttól. - idézem fel azt a régi, több száz évvel ezelőtti napot. Nem a legjobb emlékem, de ez is velem történt és még nem meséltem Mayának, meg aztán oly régen volt s annyi minden történt azóta, hogy már rég nem traumatikus a dolog. - Megbokrosodott alattam a ló, és én leestem, a puska persze kihullott a kezemből. - megállok egy fánál s a gyökerére mutatok. - Ide vertem be a fejem s a fájdalomra eszméltem, ahogy a medve marcangolni kezdte a lábam. Ha apámék nem jönnek vissza... - hirtelen félbeszakítom mondókám, mert zajt hallok s mintha kissé állatiasan kapnám fel én is a fejem és nézek szét. - Hallod? - fordulok Mayához s nézek a szemeibe. - Mintha farkasok lennének... - ami egy gondozott erdőben, mint ez, kevésbé jellemző, főleg, hogy azok normál esetben kerülik is az embert... rossz érzés fog el.

avatar

animae scrinium est servitus

Play-by : Andrew Cooper
Vonal1 :
Faj : mágus
Posztok : 1741
Kor : 334 év
Lakhely : Bellevue
Rang : boszorkánymester-tanács tag
User neve : G
Vonal2 :
Különleges képesség : mágus vagyok....
Foglalkozás : jelenleg történelem-latin szakos tanár
Felöltött alak : ember
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Szomb. Márc. 05, 2016 10:47 pm

Még most sem tudom igazán felfogni azt, ami az elmúlt pár hónapban történt,.Annyira hirtelen történt minden, hogy úgy érzem, még időm se volt rá, hogy megemésszem mindezt... De talán leginkább azt, amit az utóbbi néhány nap jelentett a számomra, ami, mondhatni felforgatott körülöttem mindent. Amikor pár hónappal ezelőtt igent mondtam Carlnak, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sor kerül majd a polgári szertartásra, igaz, nem volt túl sok mindent, amit meg kellett volna szerveznünk ezzel kapcsolatban. Egyikünk sem gondolkozott nagy dologban, hiszen nem lett volna kit meghívnunk, meg nem is a nagy lagziról és fényes ünnepségről szólt ez az egész a mi esetünkben. Ez csak a kettőnkre tartozik, és kész.
Éppen ezért lepett meg annyira, amikor a szervezés közepén épp a mágus volt az, aki előrukkolt a templomi esküvő ötletével. Nekem személy szerint meg sem fordult a fejemben az ilyesmi, jórészt azért, mert korábban éppen ő mondta, hogy annak idején, 1840-ben igencsak furcsa lett volna, ha egy templomban házasságot kötöttünk volna, erre most itt vagyunk egy svédországi kápolnában, és éppen ezt tesszük. Érdekes dolgokat produkál az élet, nem? Nem csináltam nagy ügyet a menyasszonyi ruhából, a lehető legegyszerűbb darabot választottam, némi gyöngy díszítéssel, ami, bár díszítette az anyagot, nem tette hivalkodóvá. Egy habos-babos, agyon csicsázott darabban kétlem, hogy jól éreztem volna magam.Szinte lehetetlen szavakba önteni, hogy mennyire boldog voltam, amikor másodjára is igent mondtam neki, és olyan elánnal viszonoztam a csókját, hogy a lelkész mintha kissé helytelenítően cöccögött volna a háttérben… de nem baj, ennyi bolondság csak belefér, nem? Kétlem, hogy életem hátralévő részében gyakran tenném be a lábamat az úr házába, ugyebár. Most se lett volna erre igényem, de örömet okozott Carlnak, és csak ez számított - még akkor is, ha a svéd esketőszövegből néhány szót leszámítva semmit sem értettem -.

Most pedig Carl gyermekkorának helyszínein sétálunk, a szertartás utáni délután. Látom rajta, hogy még mindig nincs igazán hozzászokva ahhoz, hogy fényes nappal sétálunk a szabadban, és bevallom, ez még számomra is elég szokatlan élmény, de valahogy még ez is képes boldogsággal eltölteni, hiszen ennek hála nem kell folyamatosan talpon lennie neki sem, hanem van ideje pihenni is - legtöbbször -, ahelyett, hogy csak a főzeteire támaszkodjon. Keze szorítását viszonzom, és mosolyogva hallgatom a történetet, amit eddig még nem osztott meg velem, bár azt hiszem, ha ezredik alkalommal hallanám, akkor is ugyanilyen lelkesen figyelnék rá. Szinte látom magam előtt a történet minden egyes apró mozzanatát, és a medve említésére még a hideg is kiráz egy pillanat erejéig, holott nem voltam ott, és már Carl számára is csak egy kissé megkopott, ködbe veszett emlék az egész.
Olyan hirtelen hagyja abba a történetet, hogy először kissé értetlenül nézek rá, majd én is meghallom a nem sok jóval kecsegtető hangokat.
- Igen, hallom… - motyogom - Vissza kellene fordulnunk? - kérdezem valamivel hangosabban, miközben a kezem ismét megszorítja az övét.
Az egy dolog, hogy mindketten a természet felett állunk, de ettől függetlenül nem szívesen tölteném azzal a nászutam “első” napját, hogy megverekszem néhány farkassal… Vagy ne adj Isten… Vérfarkassal.

avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Csüt. Május 19, 2016 2:36 am


Nem mondom azt, hogy féltékeny vagyok, de nem igazán értem, hogy egy viszonylag halandó, hús-vér férfi hogyan képes egyáltalán hozzányúlni egy olyan… izéhez? Vámpírok. Hullák. Bűzlenek. Rothadnak. Neeem, igazából az én lelkem rothad, de ez most egészen mellékes. Ha-ha. Azt sem állítanám, hogy gyűlölöm őt, habár ha éppenséggel fuldokolna és lenne nálam egy pohár víz, akkor inkább meginnám. Szemrebbenés nélkül! Persze meglehet, hogy nevetséges vagyok, amiért egy ilyen régi sérelmet még mindig nem tudtam eltemetni magamban, viszont ha én nem lehettem boldog vele annak idején, akkor ő miért legyen most boldog? Pláne valaki mással…! Az a nő az én helyemen pöffeszkedik, és ez nekem nagyon-nagyon nem tetszik. Nem mintha annyira sokat foglalkoztam volna Carl személyével az elmúlt háromszáz évben, elvégre voltak annál sokkalta fontosabb teendőim is, ellenben most hogy újra feltűnt a színen – egészen véletlenül, of course. Tehát most, hogy ismét tudom róla azt, hogy hol van, és mit csinál, és kivel csinálja… Akaratlanul is megmozdul bennem a bestia – dühödten, szinte tombolva veri a rabláncaid a lényem legmélyén, mert ez… egyszerűen… elfogadhatatlan… VÉRLÁZÍTÓ!
Már az esküvő óta a nyomukban vagyok, tulajdonképpen az a csoda, hogy még nem nyírtam ki mindkettőt a lagzit követően, vagy ne adj isten a nászéjszakán, ami igazán stílszerű és hozzám illő lett volna, nem mellesleg. De nem lehetek türelmetlen, ha már ennyit vártam, még tudok várni egy kicsikét. Egy egészen kicsikét. Mert játszani akarok. Nagyon, nagyooon durván és kegyetlenül. És mindketten játszani fognak velem. Kénytelenek lesznek, legalábbis.
Sajnos a meglepetés ereje azonban némileg odalett, mivelhogy a két velem tartó hím – de nevezhetjük őket kétajtós szekrényeknek is akár – nem valami túlzottan halk közlekedési módszert választottak maguknak, ami egyet jelent azzal, hogy a későbbiek során velük is lesz egy kis elszámolnivalóm. Mondjuk, amilyen perverzek ezek… még valószínűleg élveznék is. Hát csoda egyáltalán, hogy őrült vagyok? Miféle emberekkel vérfarkasokkal vagyok körülvéve…! Szegény én.
- Hello, drágáim! Remélem, nem zavarok… – Hangom, akár a jégszilánkokra csurgatott méz. Lágy, mégis karcos. Szinte éle van minden egyes szavamnak.
Merem remélni, hogy Carl emlékszik arra, hogy ki vagyok, máskülönben a végén még megsértődök, és ha valaki egyszer engem megsért, akkor bizony nem szép dolgok szoktak történni.
- Fogadjátok el őszinte gratulációmat, férj és feleség… nem semmi! Milyen szép is lesz ezt majd az unokáknak mesélni, nemde? – Gyermeki, kislányos kuncogás lesz rajtam úrrá, ahogy vonagló léptekkel odaszambázok a már-már mondhatni kabaréba illő párocskához. Ettől a gondolattól pedig önkéntelenül is élveteg vigyor terül szét a képemen. Mindeközben a két gorilla felzárkózik mellém, míg én vontatottan, fájdalmas lassúsággal vezetem végig a tekintetemet a nőn. Így közelről még borzasztóbb jelenség. – Jaj, hoppá, hát el is felejtettem! Lehet ti nektek egyáltalán olyan? – élesen kacagok fel, s ezzel az aberrált, gonosztevőket megszégyenítő kacajjal folytatom tovább a bájos monológomat. – Mármint lássuk be, az egyikőtök egy hulla… – teátrális kézmozdulatokkal az aprócska vámpír felé mutatok. – A másikótok pedig… – Ennél a pontnál a mágus irányába emelem a kezemet, de vehemens mutogatás helyett csupán unottan legyintek egyet. –… még annál is rosszabb.
Ügyelek rá, hogy a szavaim kellően át legyenek itatva undorral és megvetéssel. – Már csak egy utolsó kérdés, Carl, már ha egyáltalán ez az igazi neved… – Utolsó kérdés mielőtt kezdetét venné az igazi móka! – Hol tettél szert egy ilyen kerti törpére, mint amilyen ez itt? – Természetesen folytatom tovább az önfeledt mutogatást. Mert én ugyebár megtehetem.

avatar
III. Nem helyi alfa
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : big blonde wolf
Gif vagy kép :
Play-by : Margot Robbie
Vonal1 :
Faj : werewolf bitch
Posztok : 6
Kor : sweet rotten 333
Lakhely : unknown
Rang : stray 'dog'
User neve : goldie
Vonal2 :
Családi állapot : rawr
Foglalkozás : renegade
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Csüt. Jún. 16, 2016 12:09 am

Mondhatom, hogy évszázadok óta nem jártam ezeket az erdőket, de inkább nem teszem, mert akkor menthetetlenül is vénséges vénnek érezném magam. Hosszú élet adatott meg, de nem végtelen, halandó vagyok, akárhonnan is nézem. Akárhogy is, ha nem jártam ezeket az ösvényeket több, mint kétszáz éve, ismerem, mintha csak a sajátom lenne. Egykor az volt. Az ösvények, irtások változtak persze, de mindez nem törölte el a mélyben szunnyadó emlékeket, a rutint, az érzést, ahogy a ló nyergében baktat az ember, vagy épp jobb tempóra fogja a jószágot, mert vadkant űz a kutyáival, majd megállítja a hátast, vállhoz emeli a karabélyt, céloz és lő, reménykedve, hogy a lövés elég lesz, mert a keréklakatot nem lesz idő felhúzni a zárvázaton, a kutyák meg nem biztos, hogy elbírnak a vaddal. Akkor mi történik? Marad a kézifegyver és a kézitusa. Ember a vadkan ellen. Mondhatni őrülten férfias állapota a létezés és halál közti bizonytalanságnak.

Ráncolom a szemöldököm. Nem ezek az emlékek és gondolatok furcsák vagy terhelnek, hanem az érzés, hogy most is valahogy hasonló helyzetben vagyok. Minden ösztönöm jelez, mondhatni megmerednek idegszálaim. Nem azért, mert a vadásztörténet, amit az imént meséltem, lenne rám ilyen hatással, távolról sem. Épp ezért parancsolok megálljt, vetem fel a fejem, akár egy vad. Mert már érzem és valahol tudom, hogy most nem én vagyok a vadász... - Nem, jelen helyzetben ha hátat fordítunk, azzal még jobban kiszolgáltatjuk magunkat. - világos, hogy Maya nem a legnagyobb harcos és nem sok ilyen tapasztalata van, épp ezért a helyzethez mérten is türelmesen adom meg felvetésére válaszom. Nem büszkeségből nem futok meg: a vesztünket okozná. Így még mindig jobbak az esélyeink, akármivel is nézzünk szembe. Nem mondanám, hogy védtelenek vagyunk: nekem ott a mágia, Maya pedig csak vámpír és nem is oly fiatal: gyors és erős, emberfeletti módon. Csak legyen lélekjelenléte használni azt... Az állati hangok végül igazolást nyernek, két vérfarkas érkezik átalakult állapotban a helyszínre. - Rendben, ez nem kezelhetetlen. - szólok oda Mayának, mert a két farkas még nem jelent kihívást. Amit azonban azután hallok és pillantok meg, nos, egészen más lapra tartozik. - De ez már baj. - teszem hozzá halkan, amikor befejezi a szőkeség. Helena. Felismerném a hangot és az arcot is, ezer közül, évszázadok ide, vagy oda. A tekintetére már nem mondanám ezt... a szemeibe nézek egyenesen s ott már csak szikrája van a régi énjének, de azt is nagyítóval kell keresni. - Helena, szívesen megköszönném, ha őszinte lenne a gratuláció... és ha nem tudnád nyilvánvalóan, hogy nem reális, amit mondasz. - válaszolok nyugodtan és rezzenetlen arccal. A folytatásra pedig megrázom a fejem. - Viszont a halála után is több emberséget és jóságot tudott megőrizni, mint te... ami szomorú, hiszen megterhelőbb csapások érték, mint téged az az egy, amit én okoztam. - továbbra sem veszem el tekintetem. Még akkor sem, amikor nevemet is kétségbe vonja. Kár, hogy még ezt az elemi, nagyon ősi mágiát is eldobja, s csak ismét azt bizonyítja, hogy mennyire kifordult már önmagából, vagy ebből a világból. - Tőlem is jogos lenne a kérdés, hogy hol pecérelted ezeket az előszoba szőnyegeket, de nem teljesen mindegy? - vonom fel a szemöldököm, mert a két farkas jelenléte módfelett zavaró. Számbeli fölényben vannak így, még ha ez nem is bizonyulhat a későbbiekben oly fontosnak... - Szóval mit akarsz? - vetem rá ismét fáradt pillantásom. Fáraszt belül a tény, hogy valakit ennyi időn át hajt a düh és a gyűlölet. Az egy dolog, hogy engem a bűntudat soha nem hagyott el és soha nem is fog, de az merőben más természetű érzés. Az legalább egy lelkiismeret jele. Kezem közben Maya vállán nyugszik, hogy megnyugtassam, amennyire kell.

avatar

animae scrinium est servitus

Play-by : Andrew Cooper
Vonal1 :
Faj : mágus
Posztok : 1741
Kor : 334 év
Lakhely : Bellevue
Rang : boszorkánymester-tanács tag
User neve : G
Vonal2 :
Különleges képesség : mágus vagyok....
Foglalkozás : jelenleg történelem-latin szakos tanár
Felöltött alak : ember
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am

- Nem tetszik ez nekem… - motyogom.
Megértem, sőt, még be is látom, hogy van igazság abban, amit mond, de akkor se vagyok vele teljesen kibékülve. Nem tartozom az igazán erős képességekkel rendelkező vámpírok közé, éppen ezért nem tartom magam olyan alkatnak, aki alkalmas lenne egy verekedésben való részvételre… A két átalakult alakváltó láttán pedig csak tovább erősödik bennem ez a nézet. Mibe keveredtünk?, teszem fel magamnak a kérdést gondolatban, miközben veszek egy mély levegőt, és lassan kifújom. Meg kell nyugodnom.
Talán Carlnak igaza van, kettővel még elbírunk, hiszen én sem vagyok annyira gyenge, mint amilyennek a külsőm beállít, de az is igaz, hogy utoljára Japánban foglalkoztam a harc bármilyen formájával, s annak is majd’ negyven éve… De még reménykedem benne, hogy könnyen felidézhetem majd az emlékeimet. Ha a két igencsak méretes vérfarkas nem lenne elég, aminek láttán kissé mintha megfagyott volna az ereimben a vér, akkor megjelenik valaki, akire a legkevésbé sem számítottam. Jóllehet sohasem találkoztam vele szemtől szemben, az utóbbi hónapokban minden nap viszont láttam az arcát azon a portrén, ami Carl étkezőjében lóg, mintegy emlékeztetőjeként annak, hogy mit is tett annak idején.
Helena… Őszintén szólva sohasem gondoltam volna, hogy találkozni fogok vele, szentül meg voltam róla győződve, hogy már korábban lemondott arról, hogy pokollá tegye a volt vőlegénye életét,de most kénytelen vagyok belátni, hogy alighanem tévedtem ezen a téren. Van valami a szemében, ami azt súgja, nem éppen bájcsevegni szeretne velünk, még akkor sem, ha hangja igencsak negédesen - s mégis műen - cseng a fülemben, amikor megszólal.
A megjegyzése hallatán önkéntelenül is ökölbe szorul a kezem, s némi dühöt is érzek. Amióta csak Carl mellé kerültem, tisztában vagyok vele, hogy sosem lesz a szó szoros értelmében vett családunk, hiszen az ereiben mágus, s nem kiválasztott vér csörgedezik, amiből egyenesen következik, hogy nem fogok teherbe esni. Ez alapvetően nem tragédia, hiszen őt sosem érdekelte, hogy örököse szülessen, vagy ilyesmi… De a tény, hogy erre épp egy másik nő, ráadásul az ő volt menyasszonya emlékeztet erre, egy cseppet sincs ínyemre.
- Engem legalább feleségül vett, veled ellentétben - jegyzem meg halkan, de számára jól hallhatóan.
Még, ha ezt nem is ismerné el, biztos vagyok benne, hogy számára ez egyfajta érvágást jelent, hiszen vele kötött jegyességét egyetlen levéllel felbontotta az a férfi, aki engem viszont hajlandó volt oltár elé vezetni, szó szerint. Igaz, ehhez több száz évre volt szükségünk, de ez részletkérdés. Megtörtént, és csak ez számít. A többi megjegyzését igyekszem figyelmen kívül hagyni, és inkább a másik két farkast szemlélem. Egyik sem épp bizalomgerjesztő látvány, és úgy tűnik, ugrásra készek. Mégis, hogy sikerült ilyenekre szert tennie?
Carl szavai hallatán némi elégedettséget érzek.. Való igaz, hogy több mindenen mentem keresztül, mint kellett volna, de ennek ellenére sem felejtettem el emberi maradni… Talán épp azért, mert amikor a legközelebb álltam hozzá, hogy elveszítsem önmagam, mindig történt valami, ami visszarántott arról a bizonyos peremről. S mi tagadás, ebből az egyik éppen a mágus volt.
Amikor a szőkeség kétségbe vonja a férjem kilétét, ha épp nem komoly veszélynek lennénk kitéve, talán még el is mosolyodnék, hiszen én magam is hasonló szavakat intéztem hozzá majd’ kétszázötven évvel ezelőtt, abban az aprócska szobában, még Jerseyben. Igaz, az egy teljesen más helyzet volt, mint ez a mostani. Elvégre, csak ketten voltunk, míg most három vérfarkassal nézünk szembe, akik közül kettő épp a harmadik - és egyben alighanem legőrültebb - utasítására vár, hogy aztán ki tudja, mit műveljenek velünk. Nem túl bizalomgerjesztő a helyzetünk, lássuk be. Viszont, amikor kerti törpének nevez, azt megint csak nem tudom lenyelni, és szó nélkül hagyni. Tény és való, hogy elég alacsony vagyok - pláne a mágushoz képest, aki igencsak fölém magasodott mindig is -, de azt, hogy törpe lennék, erősen vitatom. Ráadásul, Helena úgy mutogat, mintha kötelező volna, bennem pedig önkéntelenül is megfogalmazódik a gondolat, hogy szívem szerint eltörném mindkét kezét, hogy ne tudjon ilyen irritáló mozdulatokkal élni. Mégis kinek hiszi magát?
- Kerti törpe? Csak ennyire telik tőled?
A kérdés teljesen jogos, és mi tagadás, engem is roppant mód érdekel Helena válasza. Mégis miért bukkant fel éppen most? Háromszáz év is eltelt azóta, ami kettejük között történt, így kissé értetlenül állok az eset előtt. Mit akar elérni ennyi idő elteltével? Nem is értem… Ennyire elvakította volna az egyébként teljesen értelmetlennek tűnő bosszú gondolata?
Időközben Carl elengedi a kezemet, hogy az övé átvándoroljon a vállamra, mire ösztönösen még közelebb húzódom hozzá, olyanformán, hogy félig-meddig előtte álljak. Világos, hogy a mozdulattal meg akar nyugtatni, s egy kicsit talán sikerül is neki, de még mindig érzem magamban a feszültséget. Olyan érzések kerítenek hatalmába, mint annak idején, amikor menekülni kényszerültem, s az érzékeim folyamatosan teljes gőzzel, a lehető leginkább kiélesedve működtek, hogy a legapróbb zörejt hallva is legyen időm odébbállni. Most azonban eszem ágában sincs elmenekülni. Nem csak azért, mert több évszázad telt el azóta az időszak óta, de azért is, mert sosem lennék képes magára hagyni Carlt. Nincs az az Isten.


avatar
II. Civil vámpír
I am your dirty dreams

animae scrinium est servitus

Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Maite Perroni
Vonal1 :
Faj : Vámpír
Posztok : 1705
Kor : 517
Lakhely : Bellevue
Vonal2 :
Különleges képesség : UV-tolerancia
Foglalkozás : üzletasszony
Felöltött alak : Amit látsz.
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: Let me go   



Sponsored content
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
Let me go
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Privát játékok
-