Felhasználónév
Jelszó
Automatikus bejelentkezés 
:: Elfelejtettem a jelszavam!



Utolsó hozzászólások
Az utóbbi tíz üzenet
Quintus C. Dolabella
Vas. Jún. 11, 2017 10:20 pm
Maya Brändström
Szer. Május 24, 2017 8:29 pm
Maya Brändström
Csüt. Jún. 16, 2016 9:42 am
Cassandra
Vas. Ápr. 24, 2016 7:28 pm
Norah Sommers
Csüt. Márc. 31, 2016 10:11 pm
Lucretia Mantova
Csüt. Márc. 24, 2016 12:52 pm
Lilith
Szer. Márc. 16, 2016 8:21 pm



Suttogó hangok
Üzenj másoknak • Ne hirdess!




Share | 

 A szerelem fáj - Luna & Aquila




Tárgy: A szerelem fáj - Luna & Aquila   Szomb. Okt. 03, 2015 8:39 pm

1915. Párizs, a párizsi falka területén


Az ablakban ülve bámulok ki az udvarra. A tartásom egyenes, a hajam kontyba tűzbe. Csak néhány elszabadult tincs kóborol az arcom körül és a tarkómon, de ez még épp belefér az elfogadhatóba. A nap lemenőben van, az alkony színes palettát rajzol az égboltra, amit áhítattal szemlélek. Legalábbis, ha apám esetleg hazatoppanna, ezt látná. Az utóbbi években szokásommá vált itt üldögélni esténként, és nézelődni, bár az ok közel sem a naplementében keresendő, hanem a hazatérő falka tagjai között. Alig láthatóan remeg a kezem, ahogy végigsimítok törtfehér ruhámon, miközben tekintetem a lustán beözönlő farkasokat kémleli. Ahogy megpillantom Alexet és Aquilát, alig bírok megálljt parancsolni a szám sarkából kiinduló örömteli mosolynak. Csak a szemem csillog fényesebben, és a levegőt kapkodom egy-két ütemmel gyorsabban, pedig a szívverésem úgy lódul meg, mintha egy vágtató ló mögé fogták volna.

Kecsesen emelkedem fel, és indulok a konyhába, ahol anyám csörömpöl. A vacsorát főzi épp. Megállok és csöndben figyelem. Alacsony termetemet tőle örököltem, ahogy hosszú barna hajamat is. Mikor rám pillant, a szívemet összeszorítja az aggodalom: a tekintete üresen siklik át rajtam. Az a nő, aki kölyökként mesét olvasott nekem, befonta a hajamat, szeretettel takart be és ölelt meg, és adott nekem vigaszt a megpróbáltatások között, már lassan egy évtizede nem létezik. Elzárkózott a valóságtól, börtönbe zárta a lelkét, az érzelmeit, az elméjét. Meghasonlott önmagával, miközben próbált apám kedvére tenni, és ez gyógyíthatatlanul összetörte.

- Megjött Alex. Kimegyek hozzá sétálni egy kicsit.

Megvárom, amíg biccent, bár nem vagyok benne biztos most sem, hogy értette a szavaimat. Mindenesetre ebből még sosem volt gond. Legalábbis nem kaptam érte sem verést, sem büntetést, pedig közel egy éve használom a fivérem arra, hogy a nálam jóval idősebb farkas közelében lehessek. Igen, kihasználom Alexet, de vonz a nyugalom, ami belőlük árad, és olyan messze áll az én valóságomtól.

Az első időkben valóban csak ennyi volt a szándékom. Nem nagyon szóltam bele a beszélgetéseikbe – hisz ugyan mit is mondhattam volna – egyszerűen csak sétáltam velük, Alexbe karolva, és élveztem a pillanatnyi nyugalmat. Ilyenkor még a magamban pokol tornácaként emlegetett otthon is hívogatóan meleg illúzióvá vált. Aztán hónapok múlva ébredtem csak rá, hogy a könnyű érdeklődés és csöppnyi bizalom valami sokkal mélyebb kötődéssé vált bennem. Egy olyan érzelemmé – legalábbis én így gondoltam – amiről eddig csak a könyvekben olvastam. Sajnos anyámmal erről nem tudtam beszélni. Apámnak szólni sem mertem róla, mert rettegtem mit tenne velem, vagy éppen vele, ha rájönne. Alex meg… a saját testvéremmel csak nem fogok szerelemről beszélgetni.
Elegáns léptekkel és mozdulatokkal hagyom el a házat, és megyek eléjük, visszafogott mosollyal az arcomon. A pillantásom épp csak végigsimít rajtuk, hogy aztán a földön állapodjon meg, ahogy odaérve apró, tökéletes pukedlit hajtok végre.

- Ne legyél már ennyire kimért. Nyugodtan felemelheted a fejed, ha velem vagy. – ölel meg Alex nevetve. Van némi halvány sejtése arról, mi zajlik a húgában, de ő biztos nem fog az útjába állni, bár ösztönözni sem. Tudja, mire képes az öreg, és hogy mit élt át a lány eddigi évei alatt, és valószínűleg százszor rosszabb lenne az élete, ha nyíltan kacérkodna a barátjával. Ezért sem hagyta őket még egyszer sem kettesben. Most is a karjába fonja a lány kezét, és úgy indul meg vele a napi körsétára. – Történt valami, amíg nem voltam itthon?

Tagadóan rázom meg a fejem, miközben alig érezhetően felsóhajtok. Egyrészt a megkönnyebbüléstől, - hiszen hiába a bátyám, valahol mindig számítok a visszautasításra tőle, mert én csak egy egyszerű nőstény vagyok - másrészt a csalódottságtól, hogy megint kapunk egy gardedámot. Ujjaim finoman rebbennek meg néha a karján, de amúgy csak csöndben sétálok mellette, szabadon nézelődve, de lehetőleg úgy, hogy egy hímnek a pillantásába se szaladjak bele. Inkább igyekszem a legtöbbet kihozni a helyzetből, hogy valamennyire szabadon nézelődhetek és mozoghatok, hiszen máskor nagyon ritkán nyílik rá lehetőségem. Nekem már ennyi is elég a boldogsághoz. Az, hogy Aquila is velünk van pedig egy gyönyörűen zengő ráadás, ami visszhangra talál a lelkemben.

avatar
II. Civil farkas
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Bajkeverő
Gif vagy kép :
Vonal1 :
Faj : Született vérfarkas
Posztok : 56
Kor : 251
Lakhely : Olympia
Vonal2 :
Foglalkozás : hegedűművész / zongoraművész
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: A szerelem fáj - Luna & Aquila   Vas. Okt. 04, 2015 10:23 am

Már megtanultam ebben a falkában, hogy lényegében minden egyes lépésemre oda kell figyeljek, arra, mit mondok, mindenre. Különben könnyen végezhetem az alfa egyik kis kínzókamrájában. Eleinte nem tudtam, mi folyik itt, aztán egyszer valamiben a nemtetszésemet nyilvánítottam ki, és már kerültem is lefele oda. Néhány napig ott tartottak, mert én csak gunyorosan röhögtem rájuk, miközben nem egy helyről véreztem már. Nem ennyi fog megtörni engem, ahhoz sokkal jobban kell próbálkozniuk. Egyszer a fülemtől is megszabadítottak, az mondjuk nem volt kellemes. De míg vissza nem nőtt, addig a hajammal takartam el a sebhelyet. Sok naiv kis farkaska volt a falkában, akik szintén nem tudtak minderről semmit eleinte. Szólhattam volna nekik, de ha kitudódik, hogy pofáztam, akkor megint mennem kell oda le, és ahhoz nagyon nem volt kedvem. Van nekem annál jobb dolgom is. Meg hadd tapasztalják csak meg ezt, aztán majd meneküljenek, ahogy tanulták. Nem jósolok nekik sok esélyt, mert valószínűleg csak űzött vaddá változnának, aztán hozzák is vissza őket, egyedül kevesebb testrésszel, a legjobb esetben pedig holtan. De mindez nem tartozik rám. Én jól megvagyok itt, eldolgozgatok, ha kell.

Nem származom gazdag családból, és nem is próbálom magamat úgy kiadni. Szürkés nadrág, ami inkább bő, mint szűk, megviselt, néhol kicsit szakadtas szürke ing, rajta egy sötétkék, már közel fekete kabát, ami a térdem fölé ér épphogy, valamint legalul egy fekete csizma, amibe bele van tűrve a nadrágom. Lehet ki kéne valami más stílust is próbálnom már, de már évtizedek óta ilyen és ehhez hasonló szerelésekben járok. Most is épp egy kis napközbeni vadászatról jövünk vissza Alex-szel. Az apjától próbálok távolságot tartani, így a házukba is csak olyan ritka esetekben mászok be, mikor Alex rosszul számolt ki valamit és megsérült. Az anyjával nincs gondom, kedves teremtésnek tűnik. Na de ott van Luna, aki a kis szelíd jellemével teljes mértékig elvarázsolt. Erről persze egyedül Alex tud, hogy valamelyest vonzódom a húgához. Azért mondtam el csak neki, mert ő tudom, hogy az apjánál nem fog beköpni. Ettől függetlenül valószínűleg csak egyirányú ez az érzés Luna és köztem. Amilyen családból származik a két testvér, és amilyenből én… Nos, eléggé ellentétes, elég csak a ruházatra ránézni. Alex viszonylag elegáns öltözetben lépdel mellettem visszafele, míg én a saját ruhatáramból öltözködök még mindig. Arcomat dús borosta borítja, de ez még szakállnak nem nevezhető. Hajamat elülső/felső és oldalsó részét hátul összefogtam, miközben a hajam hátsó része rendezetlenül omlik a vállamra, hátamra. Kezeim hátam mögé vannak vetve, és mások szemében biztos meglepő, (a ruhámat tekintve) hogy kihúzva magamat sétálok. Bár, aki ismer régóta már tudja, hogy világéletemben így, vagy hasonlómód szoktam sétálni.

Követem hát Alexet a háza felé vezető úton. Gyakorta kísérem haza, mert hát jobb dolgom nincs, ha meg szerencsés vagyok, akkor Luna is jelen van és ha más nem, egy kis időre láthatom. Ahogy most is. Ahogy odaér elénk, és üdvözöl minket, én csak egy lágy mosollyal az arcomon biccentek.
- Luna. - Köszöntöm a – hozzám képest mindenképp – fiatal farkast. Ahogy elkezdenek sétálni, Alex mellett lépdelek én is, és figyelem a beszélgetésüket. Csendben haladok mellettük, nem szólalok meg, rájuk sem pillantok, csak egyszerűen sétálgatunk. Ez is egy módja, hogy el lehessen ütni az időt. Nem fog sok időbe telni, mindjárt sötét lesz, így egy kicsit meggyorsítom a lépteimet, hogy eléjük léphessek és kicsit megtorpanásra késztessem őket.
- Én szerintem most magatokra hagylak titeket. Ha szükségetek van rám, ne habozzatok szólni, és tudjátok hol találtok meg. - Vagy a házamban, vagy a Szajnánál. Bár esténként olyan éjfél-egy óráig inkább utóbbinál tartózkodom, élvezem a nyugalmat, már amennyire tudom. A víz ilyen hatással van rám. De aztán végül én is hazamegyek a kis lepukkant házamba. - Alex. Luna. - Biccentek mindkettőjük felé, majd elsétálok mellettük, kicsit megpaskolva Alex vállát. Aztán a szokásos helyem felé veszem az irányt.

avatar
II. Civil farkas
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Guardian 'Angel'
Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Jay Ryan
Vonal1 :
Faj : Született vérfarkas
Posztok : 21
Kor : 1110
Lakhely : Olympia
User neve : B.
Vonal2 :
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: A szerelem fáj - Luna & Aquila   Vas. Okt. 04, 2015 12:48 pm

Csak a nevem ejti köszönésként, de olyan lágyan gördülnek ajkáról a betűk, mintha finom kelmébe csomagolt törékeny áru lenne. Megdobban a szívem, de nem merek ránézni. Inkább a horizontra festett fakuló színpompát szemlélem, melyet egyre inkább visszaszorít a sötétség. Zöld szemeim tágra nyíltan isszák a sosem unt látványt, amibe Aquila sétál be. Ösztönösen rémülettel reagálok, és kapaszkodom kicsit erősebben Alex karjába, miközben lesütöm a pillantásomat. A szavai kétségbeesést szülnek bennem, és úgy a karjába csimpaszkodnék, mint kisgyermekként, csak hogy maradásra bírjam, de tudom, hogy nem tehetem. Mindenfelől hamis tekintetek kísérik minden léptemet, és csak egyetlen rossz mozdulat kell, hogy ismét apám dörgedelmeit hallgassam a pincében, miszerint hogy illő egy Hölgynek viselkednie.

Vágyakozón bámulok utána. Minden porcikám némán üvölt, és nem sokon múlik hogy ne emeljem a karom felé. Nem értem. Miért hagy itt minket állandóan? Ennyire zavarnám? Ezt már képtelenség épp ésszel kibírni! A sajgó vágyakozás sürgetőn dobol a véremben, és némi bátorságot önt belém, ahogy megtorpanok, és a bátyámra tekintek elkeseredetten.

Alex a szemét forgatva sóhajt fel, miközben húga szájára nyomja a mutatóujját, és egészen közel hajol hozzá, hogy a fülébe suttogja a szavait.

- Ne mondj semmit. Még a fáknak is füle van. Most az egyszer segítek, de őszintén mondom nem szívesen. Mindketten tudjuk mekkora kockázatot vállalsz. Apánk ma nem tér haza, stratégiai megbeszélésen kell részt vennie a városban.

Szorosan átölel, és a fejemet a mellkasára húzza, miközben odaint egy tisztet. Hallom, ahogy megbeszélik, hogy elvisz futni, hiszen már két hete a lábamat sem tettem ki a táborból, és még apám is elismeri, hogy a bennem élő vadállatnak szüksége van olykor a szabadság illúziójára, hogy kordában tudja tartani. Bár nagyon precízen számolja ki azt az időt, amikor már nem igazán lehet tovább halasztani a „sétáltatásomat”. Farkasom magából kikelve tombol a fejemben, és pont ezért is szorított Alex magához. Tudta, hogy milyen reakciót fog kiváltani belőlem a megjegyzése. Görcsösen kapaszkodom az ingébe, miközben termetes farkasa az enyémet tartja a kordában.

A felkaromat szorítva vezet ki a táborból a Szajna felé, és csak akkor enged el, mikor már kirajzolódik Aquila sziluettje a hold fényében. Tanácstalanul torpan meg, végül egy megadó intéssel enged utamra, míg ő egy közeli fának dönti a hátát, hogy őrt álljon.

A szívem a torkomban ver, ahogy a parton ülő férfit nézem. Idegesen tördelem a kezem, és most még a farkasom szenvedő nyüszítése sem jut el a tudatomig. Ő futna, szaladna, tombolna, míg én csak állok, és gyűjtöm a bátorságot. Hosszú, értékes percekig tipródom egyik lábamról a másikra állva, végül reszketve bár, de odalépek hozzá.

- Elnézést, hogy megzavarom a pihenését, csak… szeretnék kérdezni valamit, ha nem bánja…

A hangom alig több, mint egy suttogás, és az is szinte hangtalanná szelídül a mondat végére. Nem vagyok hozzászokva, hogy beszélgessek a hímekkel. Ez alól csak a bátyám kivétel. Apámtól csak utasításokat, kioktatást és fenyítést kapok, a többi meg… a pince igen kegyetlen emlékeket rejt, de most nem akarok ezekre gondolni, bár a rettegés öntudatlanul tör ki belőlem. Mi van ha ő is olyan, mint a többi, csak jól leplezi? Mi van, ha bántani akar? Csak Alex ítélőképessége miatt nem fordulok egyből sarkon és menekülök el. Ha ő hajlandó volt – bár csak képletesen – de kettesben hagyni vele, talán csak rémeket látok.

avatar
II. Civil farkas
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Bajkeverő
Gif vagy kép :
Vonal1 :
Faj : Született vérfarkas
Posztok : 56
Kor : 251
Lakhely : Olympia
Vonal2 :
Foglalkozás : hegedűművész / zongoraművész
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: A szerelem fáj - Luna & Aquila   Vas. Okt. 04, 2015 9:19 pm

Nem mintha az este eljövetele lenne a legfőbb és egyetlen indok arra, hogy miért hagyom őket ott elég hamar. Egy az, nem tudom, mikről akarnak beszélni, ami nem tartozik rám, másrészt Luna közelsége is megbódít. A csend is ennek köszönhető, mert bennem van a tudat, hogy a végén olyat mondok, amit nem kellett volna. Vagy olyat teszek. Ezért is tartom a távolságot tőle valamelyest. Régebben, mikor még nem ilyen érzéseket tápláltam iránta több időt is töltöttünk együtt, és beszélgettünk, viszont mióta ez van bennem, ha csak kis mértékben is, de megváltoztak a dolgok. Persze, ha megpróbál beszélgetésbe elegyedni, akkor nem utasítom vissza, sőt. Eltudok én vele beszélgetni így is. Valamint az illem miatt, meg kíváncsi is vagyok igazából rákérdezek néha, hogy vele mi újság van, vagy meséljen valamit. Csak már nem annyit, mint régebben. Főként, merthogy Alex is megemlítette, hogy veszélyes vizekre eveztem ezzel. De hát, ahogy a franciák is mondják… c’est la vie.

Lépteim magamhoz hűen elég gyorsak, de hát nem is vagyok pöttöm, így néha nálam egy lépés jelenti azt, mint másnak másfél, vagy kettő. Csak morgok egyet arra, ahogy meglátok néhány farkast, az alfának a bizalmasait. Ott van, akinek a legnagyobb az arca mind közül, Brian. Kínozni képes, de szembeszállni nem merne velem. Ráverek vagy 400 évet, és elég könnyen el tudnám taposni őt, ha akarnám. De egyelőre megvagyok én ebben a falkában, így nem szítok viszályokat. Akármennyire is csábító gondolat, hogy egy zendülés féleséget összehozzak… Aztán megérkezem a partra. Beszívom a levegőt jó mélyen, aztán kifújom. Leülök valahova, aztán leveszem a csizmámat, amit magam mellé dobok, aztán feljebb tűröm a nadrágomat is, és belelógatom a lábamat a folyóba. Mélyen lélegzem, kiélvezem a nyugalmat, és próbálom lecsillapítani a bennem lévő vihart. Mit meg nem adnék, ha lehetne köztünk bármi is, de erre vajmi kevés esély van. Kibontom a hajamat is, ami ugyanolyan rendezetlenül omlik a vállamra, mint az előbb. Csak most több. Csendben üldögélek, lehunyt szemmel élvezem a kellemes szellőt, magam sem tudom, meddig. Kikapcsolom minden érzékemet, teljesen ellazulok. Ha most valaki le akarna támadni, valószínűleg könnyen sikerülne neki. De most nem érdekel ez. Álmomban is bármikor meggyilkolhatnak, mégis ugyanúgy lefekszem aludni esténként… Majd a közelemben meghallok egy ismerős hangot. Felpillantok rá, aztán pedig fel is állok. Mosolyogva pillantok le rá.

- Luna. Tudod jól, hogy ki nem állhatom a magázást. És persze, kérdezhetsz, amit akarsz. - Bólintok, aztán meglátom és valamelyest érzem is, hogy reszket a lány. Alig láthatóan szalad fel az egyik szemöldököm, aztán pedig rákérdezek. - Egyébként minden rendben van? Vagy fázol? - Aztán veszem is le a kabátomat, és ráterítem. Az egyetlen ruhadarab rajtam, ami még az elegáns kategóriáját megüti, meg ami nincs legalább egy helyen kiszakadva. Na meg jó meleg. Amint ráterítettem máris állok vissza elé, és várom a kérdést. Közben érzem, amint a víz csöpög a lábamról.

//Remélem azért nem lett olyan borzalmas. :scary: //

avatar
II. Civil farkas
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Guardian 'Angel'
Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Jay Ryan
Vonal1 :
Faj : Született vérfarkas
Posztok : 21
Kor : 1110
Lakhely : Olympia
User neve : B.
Vonal2 :
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: A szerelem fáj - Luna & Aquila   Vas. Okt. 04, 2015 10:00 pm

Persze, beszélgetünk mi… néhanapján. Szökőévenként egyszer, azt is társaságban. De kettesben akkor voltunk utoljára, mikor még kölyök voltam. Elszoktam tőle, ezért is vagyok ideges. Ráadásul az érzéseim igen zavarosak. Most már felnőtt nősténynek számítok, és őszintén fogalmam sincs, hogy ez benne mit vált ki, mint hímből.

Ahogy feláll, ösztönösen lépek egyet hátra, de aztán megemberelem magam. Még arra is képes vagyok, hogy felemeljem a fejem és ránézzek, miközben ajkamra egy kényszeredett, halvány mosoly feszül. Istenem, mit akarok én itt? Elhagytam az eszemet? Évtizedekben mérhető az óvatosságom, és még így is sokszor lukra futottam, de most direkt hajtom a fejem a bakó pallosa alá, és hívom ki magam ellen a Sorsot, csak azért, hogy kettesben legyek vele. A kérdésekre zavartan rázom a fejem. Igen. Nem. Talán. Elkeseredetten sóhajtok és fordulok inkább a folyó felé, hogy a víztükrön táncoló holdsugarakat figyeljem, és a felszín lágy fodrozódását. Nem megy ez nekem. De ha semmit nem teszek, minden úgy marad, ahogy eddig volt.

A kabátját teríti rám, és én belebújok, szinte elveszek a szövet alatt. Lehunyt szemmel szívom be az illatát, arcomra az áhítat rajzol gyönyörű vonalakat. Olyan, mintha ő ölelne, és ez máris több mint amit az estétől reméltem. Nem tűnik fel, hogy elém lép, csak mikor nyitom a szemem szembesülök mellkasa látványával. Meglepetten nyikkanok egyet, miközben elvörösödöm a szégyentől. Látta! Ebből már nem mosom ki magam, és csak remélem, hogy nem akar rákérdezni, és nem tart egy tüzelő szukának.

- Bocsánat. A kérdésem… - megakadok. Annyira zavarba ejtő nyíltan rákérdezi valamire, hiszen ezzel el is árulom azt, hogy hiányzik. Ökölbe szorítom a kezem, nagy levegőt veszek, majd gyorsan elhadarom amit szeretnék. Minél hamarabb túlesek rajta, annál jobb. – Miért kerülsz? Megbántottalak valamivel?

Óvatosan emelem tekintetem, hogy lássam a szemét, miközben picit felvonom a szemöldököm. Ideges vagyok. A kabáthoz nyúlok, és úgy szorítom magam köré, kapaszkodom bele, mintha az életem múlna rajta. A szívem a torkomban ver, és minden ízemben remegve várom a választ, amitől talán még a jövőm is függhet. Nem táplálok hiú reményeket, de azért álmodozni még én is szoktam. Anélkül lehet már rég megbolondultam volna.

Az álmaim általában egy jobb életről szólnak, egy szerető családról, egy elfogadó, békés falkáról, és mostanság a szerelemről, de olykor –mintha lenne egy másik énem is – gyomorforgatóan kegyetlen gondolatok is elmémbe villannak: például, hogy megtoroljam az apámon mindazokat a bűnöket és gyalázatot, amit elkövetett ellenem. Ilyenkor megijedek önmagamtól, és mégis… vágyom arra az erőtől és magabiztosságtól duzzadó farkasra, aki olyankor lenni tudok, és irigylem az elmémben élt szabadságát. Most is ezekhez az érzésekhez nyúlok, legalább annyi bátorságot merítve belőlük, hogy tartani tudjam a szemkontaktust.

avatar
II. Civil farkas
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Bajkeverő
Gif vagy kép :
Vonal1 :
Faj : Született vérfarkas
Posztok : 56
Kor : 251
Lakhely : Olympia
Vonal2 :
Foglalkozás : hegedűművész / zongoraművész
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: A szerelem fáj - Luna & Aquila   Kedd Okt. 06, 2015 7:47 pm

Nem is teljesen értem, hogyan alakulhattak ki ilyesféle érzéseim Luna felé. Ismerem születése óta, ott voltam, ha nem is a közvetlen közelében, de ott voltam a nevelkedésénél. Figyeltem, ahogy szépen nővé cseperedik, és a kezdetekben még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ő meg én bármikor is… Bár most sem látok rá túl sok esélyt, de azért az álmodozás nem bűn.

Feltűnik, ahogy hátrál egyet, amint én is felállok, amit nem értek. Miért csinálja ezt? Tettem én esetleg valamit, ami miatt félnie kellene tőlem? Ha igen, akkor viszont erre mindenképp rá kell kérdeznem. Senkivel nem szoktam túlzottan kemény lenni, hogy félelemre adjak okot, még a kínzóimmal sem. Pedig azokkal igazán lehetnék. Bár lehet pont ebben rejlik az erőm. Higgyék csak, hogy ezeréves farkas létemre milyen kis szelíd vagyok, aztán majd nézhetnek, mikor a szívük a kezemben dobog. Vagy a fogaim épp a torkukba vájódnak. Részletkérdés, teljesen lényegtelen. Aztán végül megnyugtat a lány azzal, hogy egy mosolyt csikar az arcára. Akármennyire is nemmel válaszol a kérdésemre, valami biztosan nem stimmel most. De nem fogok tolakodó lenni, ha nem mondja el, hát nem mondja el. Pusztán illedelemből ráterítem azért a kabátomat. Nincs meleg, de a szél miatt hűvösnek hathat az idő. Bár én szeretem a hideget, és meg is szoktam már, szóval ezért sem fogok rinyálni, hogy a kabátomat rá kellett adjam. Aztán visszamászok elé, és csak meglepetten nézem, amit csinál. Nem egészen világos, ahogy az arcomra sem ül ki a meglepettség. Sokkal inkább egy apró mosoly a szám egyik szélén. Nem képzelek bele a dologba túl sokat, egyszerűen csak maradjunk annál, hogy fázott. De egyáltalán mit keres itt? Oké, hogy kérdezni jött, de ezt miért nem lehetett addig, míg ott baktattam mellettük? Na nem mintha nem élvezném ezt, hogy kettesben vagyunk. Arra már felhúzom kicsit a szemöldököm, mikor szinte megijed attól, hogy itt állok. Én csak mosolygok ettől függetlenül, mint a tejbe tök, aztán végre belekezd a kérdésébe. Mondjuk az túlzás, mert épphogy elkezdi, máris elakad. - Mondjad nyugodtan, ne kerülgessük a forró kását. - Mondom neki kedvesen, és sokkal több nem is kell neki, felteszi a kérdését. Na erre mit felelsz, Aquila…

Hajamba túrva fordulok el tőle, és lépek el tőle egy kicsit. Nem akarom itt hagyni, szó sincs róla. Csak nem tudom, mit mondjak. Abból kiindulva, ahogy kérdezte, csak arra tudok következtetni, hogy Alex nem mondott semmit neki. Ez azért kicsit megnyugtató, hogy nem tudja már az egész falka. Annyi is lenne Alexnek, az biztos. Ha a legrégibb barátomban sem bízhatok már meg, akkor bizony itt kő kövön nem marad. Hazudjak esetleg a nősténynek? Azzal milyen célt érnék el? Meg mit mondhatnék neki? Nem… egyszerűen nem tudok neki hazudni, és ezzel sajnos ő is tisztában van. A borostámra siklik a kezem, az államra… Még mindig háttal állva neki csúszik le a kezem a lábamra és kezdek el ujjaimmal dobolni rajta. Aztán sóhajtok egyet, és felteszek mindent egy lapra. Megfordulok, aztán visszalépek hozzá.

- Nos… Tudod, hogy nem tudok neked hazudni, így kimondom. Egy ideje már érzek valamit irántad, túl az egyszerű barátságon, viszont szinte teljesen biztos vagyok, hogy te közel sem azonos érzéseket táplálsz felém. Elég csak azt néznünk, hogy melyikünk hova valósi valójában… De szerettelek a közelemben tudni, így azért próbáltam minél hamarabb eltűnni, meg azért nem beszéltem veled semmit, mert attól féltem, hogy valami olyat mondok… De most, hogy rákérdeztél, nem fogok hazudni neked, szóval ez a helyzet. - Sóhajtok egyet, aztán már várom is, hogy a kabátomat visszaadva fordítson hátat nekem és menjen vissza a családjához. Legalább tudja, a többi rajta áll, hogy mindezek tudatában is maga mellett akar-e tudni, avagy kimondja, amit igazán nem akarok hallani, hogy többet ne is találkozzunk.

avatar
II. Civil farkas
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Guardian 'Angel'
Gif vagy kép : animae scrinium est servitus
Play-by : Jay Ryan
Vonal1 :
Faj : Született vérfarkas
Posztok : 21
Kor : 1110
Lakhely : Olympia
User neve : B.
Vonal2 :
Felöltött alak :
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: A szerelem fáj - Luna & Aquila   Szer. Okt. 07, 2015 6:42 pm

Értetlenül nézek utána. Nem értem miért lép el tőlem. Valóban ennyire zavarná a közelségem? Rosszul tettem, hogy rákérdeztem? Tartanom kellett volna a számat. Könnyek szöknek a szemembe. Lesütött pillantásom a cipőm orrát, a füvet, a földet pásztázza, miközben én aprókat lélegezve igyekszem visszafojtani a sírást. Nem szabad. Előtte nem. De meg kell várnom a válaszát, ahogy az illem megkívánja, és majd csak utána, távol tőle engedhetem el magam. Legszívesebben toporzékolnék tehetetlenségemben és üvöltenék. Farkasom esztelenül ugrál és rohangál, néha a hím felé, néha vissza, és igyekezne kitörni az elme börtönéből, de a kétségbeesésem túl nagy. Áttörhetetlen falként magasodik előtte.

A cipője a látóterembe kerül, csak innen tudom, hogy visszalépett hozzám, és ezért nem kapok frászt, mikor megszólal. Remegve várom a szavakat, a visszautasítást, a helyretételt, hogy mit képzelek, hogy ilyet kérdezek tőle. Az első mondatra csalódottan harapom be a számat, de a folytatásra elkerekednek a szemeim. Alig hiszek a fülemnek. Nem nézek rá. Nem tudok rá nézni. Érzem, hogy az arcom lángba borul, és a megkönnyebbülés úgy szakad rám, hogy még a lábaim is kifutnak alólam. Elgyengülve huppanok a földre. Most még az sem érdekel, hogy esetleg fűfoltos lesz a ruhám, és szidást kapok érte. Arcomat a kezembe temetem, elbújva előle, és úgy potyognak a könnyeim, mert a feszültség és a válasza egyszerűen túl sok volt. Csak percek múlva vagyok képes annyira összeszedni magam, hogy megtöröljem a szemem, és ráemeljem a tekintetem, kicsi, de annál őszintébb, ragyogó mosollyal az arcomon.

- Azért ezt én nem jelenteném ki ilyen kategorikusan a helyedben.

Képtelen vagyok egyenesen kimondani a szavakat, amiket talán vár tőlem, de az utalás, amit most tettem, remélem elég ahhoz, hogy felfogja a mögöttes tartalmat: én ugyanúgy érzek, mint ő.

Alex figyelmeztetése csendül fel mögöttünk tisztes távolságban.

- Lassan mennünk kell. Ha most nem viszlek el futni, legközelebb csak Isten a megmondhatója, mikor lesz rá alkalmad. Pár percetek van még.

Hátrafordulva aprót biccentek, hogy megértettem. A hála meleg folyamként árad szét bennem a fivérem felé. Ezt soha nem fogom tudni viszonozni neki. Aztán ismét Aquilára pillantok, és lassan a nadrágja felé emelem a kezem. Az ujjaim végül megérintik, belekapaszkodnak az anyagba.

- Engem sosem érdekelt a származásod.

Felületesen kapkodom a levegőt. Ideges vagyok. Ő nem tudja mekkora erőfeszítés részemről, hogy megérintsem. Nem tudja hányszor gyaláztak már meg a pince mélyén, és hogy milyen szinten irtózom a hímektől. De szükségem van rá, hogy tudjam, valóban itt van velem, és nem álmodom, vagy bolondultam meg annyira, hogy hallucinálok. Még mindig alig bírom felfogni, hogy ugyanúgy érez mint én, és kellek neki: a szürke, csöndes kis nőstény, akit mindenki lenéz, mégha az alfa lánya is.

- Eljössz velünk futni?

avatar
II. Civil farkas
Brother of the Moon

animae scrinium est servitus

Egyedi Titulus : Bajkeverő
Gif vagy kép :
Vonal1 :
Faj : Született vérfarkas
Posztok : 56
Kor : 251
Lakhely : Olympia
Vonal2 :
Foglalkozás : hegedűművész / zongoraművész
Vonal3 :
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Tárgy: Re: A szerelem fáj - Luna & Aquila   



Sponsored content
animae scrinium est servitus

Vissza az elejére Go down
 
A szerelem fáj - Luna & Aquila
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Sera & Alexander ~ Egy eltitkolt szerelem.
» Széles a világ, nagy a szerelem
» Szerelem az alpokban

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ώ IMMORTALIS.OSCULUM :: Other times
Alternatív játékhelyszínek, hogy a fantáziád szárnyalhasson
 :: Visszatekintés
-